Gergely Ágnes: Őrizetlenek
(részlet)
Mostanában, hogy nem volt tanítás, együtt reggeliztünk mind a négyen. Daniela vágta a kenyeret, ő rakta ki a hozzávalókat, vajat, dzsemet, sajtot, mézet, újabban heringet is, Detti terítette meg az asztalt, Carlos főzte a kávét. Engem kiküldtek a konyhából. – Majd ha befejezted a fordítást, és nem éjszakázol – mondta Daniela.
Együtt reggelizni! Ha van valami, ami a szerelemmel majdnem egyenértékű, ez az. Együtt reggelizni annyi, mint megkoronázni, megköszönni az Isten ajándékát, megérteni, hogy ami a miénk, az halálig a miénk, harapnivaló, eleven napfény, nem kell érte sötét budapesti, berlini, koppenhágai utcákon bujdokolni.
...
A születésnapomra nagy, kerek rózsacsokrot kaptam Carlostól, csupa tearózsát, a száráról végig levágva a tüske; a csokor mellett egy új svéd regény, az előzéklapon beírás: „With love and admiration, Carlos.”
Egy héttel később volt a Daniela születésnapja, csaknem két hétre rá, augusztus 8-án a Dettié; akkortájt jöttek Magyarországra a svéd filmesek, hogy fölvegyenek néhány helyszínt a Maureen Headley-történethez, a film a német tisztek kelet-közép-európai útját is nyomon követte. Volt a filmben cukrászda-, éjszakai lokál-, uszoda- és lovasjelenet; Carlos ajándékképpen magával vitte az uszodába Dettit és a Pest környéki lovasiskolába Danielát, az operatőr mindkét kislányt lefényképezte. Detti mintha mosolyogna a fényképen: a lencsébe néz, féloldalasan áll, egybeszabott fekete fürdőruhában, hajpánttal, bal keze a csípőjén, a könyöke előrehúzva. Daniela a nyeregben ül, egyenes tartással, szája körül az a dacos vonás, jobb keze már-már eléri a ló sörényét, azt a pontot, ahol az állat a leginkább sebezhető. Az íróasztalomra tettem a fényképeket, egymás mellé. Az én kislányaim. Az én apátlan kislányaim.
...
És aztán vártak a repülőtéren. Az enyéim.
A lakásban égtek a villanylámpák, a vázák teli virággal, a kilincseken cédulák lógtak: „Willkommen” és „Welcome back” és „Büszkék vagyunk Rád!”, aláírás: Danny, Detti, Carlos, José. A könyvemet körbeadták az ünnepre terített asztalnál: hány ember dolgozik ebben a svéd könyvkiadóban? Harminc, negyven? Csak három?! Milyen a tenger Stockholmnál, kék vagy szürke? Mosolyognak a svédek? Hideg van? – Carlos elvitt bennünket az Operába – mondta Detti. – Anyu – vágott közbe Daniela –, nem tudod elképzelni, a Diótörőben a hópelyhek tánca milyen gyönyörű, és pianissimo! – Páholyban ültünk – mondta Detti –, és ha egy sebész meg tudja operálni a gerincemet, karmester leszek! – Carlos megmosta a hajamat – újságolta Daniela –, én pedig…
Kis csönd lett az asztalnál.
– Verset olvastunk – mondta Carlos. – A részeg hajót.
– Ó, Istenem. – Több szót nem bírtam kiejteni.
Most kellene meghalni, gondoltam.
– Mikor esküsztök? – kérdezte Daniela.
– Azonnal – mondta Carlos.
Az utcán sűrű hó esett, pianissimo, éjjel sokáig álltunk az ablaknál, Carlos és én.
– Mostantól itt állunk, ebben az ablakkeretben, végleg, Karen. Van még hely azon az ikonosztázon?
– Nincsen, Carlos. Teljesen betölti a teret a főalak.
Aznap volt a születésnapja Carlosnak, akkor éjjel. December 8-án.
A hó rátapadt a városra, az ablakra, a temetőre.
Másnap Carlos elment jegygyűrűt venni, aztán az anyakönyvvezetőhöz, a rendőrségre, végül a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatalba, hátha kell onnét is valamilyen engedély. Délelőtt megvettem az esküvői ruhámat: szürkészöld bársonykosztümöt, fehér csipkeblúzzal. Mindig a tenger színeiben szerettem volna esküdni.
Délután Carlos fölindultan jött haza. A KEOKH tisztviselője közölte, hogy végignyomozzák Carlos múltját Argentínában, Dániában, Németországban, s ez egy kis időbe telik. – Csak néhány hónap – mondta a tisztviselő. – Legföljebb fél év.
– Legföljebb fél év! – ismételte Carlos, és föl-alá járt a szobában. Mi hárman némán követtük a mozdulatait, ahogy az ablakhoz lép, félrerántja a függönyt, visszahúzza, átmegy a szobájába, gyufasercenés hallatszik, néhány mély lélegzet, aztán lépések; Carlos favágó-alakja betölti az ajtónyílást.
– Jól van, Karen. Fél év múlva is itt leszünk. Az angolszászok kifejezetten szeretik a júniusi esküvőt. És akkor hamarabb viszlek el az Adriára. Odaállítalak a Santa Maria della Salute kupolája alá.
A gyűrűt azért fölhúztuk egymás ujjára, egy másik gyűrű mellé. Detti a pianínón Mendelssohnt játszott, nem a Nászindulót, csak egy dalt: Búcsú az erdőtől, és Daniela eltette a bársonykosztümöt a gardrob-szekrénybe, néhány csokor levendula közé.
(tegnap délután bukkantam a regényre a könyvesboltban, nem tudtam letenni, éjfélig elolvastam, tanulás helyett...
diakönyvként itt:
http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/GERGE ... 72_kv.html)