TAPINTATOS LANGYOSSÁG?
„Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.” (Máté 10,16)

A bölcsesség egyik fontos eleme a tapintatosság. A keresztyén embernek meg kell tanulnia a tapintatot. Azaz: értelmesen és finom érzékkel igyekezzék megállapítani, mit tegyen vagy mondjon., hogy elkerülje a megbántást, és jó kapcsolatokat létesítsen. A tapintatos ember bele tudja élni magát a másik helyzetébe, és fel tudja tenni magának a kérdést: „Mit szeretnék, hogy mondjanak nekem, vagy tegyenek velem?” Megpróbál diplomatikus, figyelmes, jóságos és belátó lenni. (Mint aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott Ige – olvashatjuk a Példabeszédekben. Persze meg kell különböztetni, hogy valakit vigasztalni, keresésében eligazítani, bátorítani kell-e, avagy éppenséggel bűneire felhívni a figyelmét, a megtérés szükségességét hirdetve, az elveszettségére, kárhozatos állapotára szükséges-e rámutatni! Aligha fogható rá Keresztelő Jánosra a tapintatlanság, az érzéketlen „elefántság a porcelánboltban” lelkület, amikor a farizeusokat „viperák fajzatának” mondta, vagy amikor Heródest elmarasztalta sógornőjével való együttélése miatt. – M. Z.)
Sajnos, a keresztyén hitnek egész sor tapintatlan követője van. Klasszikus példa erre egy keresztyén borbély esete. Mikor szerencsétlen vendége egy napon belépett az üzletébe és borotválást kért, leültette a székbe, nyakába kötötte a szokásos fehér kendőt, és hátradöntötte a széket. A vendég ekkor nagybetűs feliratot olvashatott a mennyezeten: „Hol töltöd majd az örökkévalóságot?” Ezután a borbély beszappanozta az arcát, és miközben a borotvát fente a szíjon, bizonyságtételét e szavakkal kezdte: „Nos, készen áll uraságod Istennel találkozni?” A vendég erre felugrott a székről, és kirohant az üzletből.
Ehhez hasonló, annak a túlbuzgó egyetemi hallgatónak az esete, aki egy este kiment az utcára, hogy személyes evangelizációt végezzen. Sötét utcán ment végig, és meglátott maga előtt egy fiatal hölgyet az árnyékban. Mikor megpróbálta utolérni, az meggyorsította lépteit. A fiatalember azonban nem hagyta magát, és sietni kezdett utána. Amikor a hölgy növelte a tempót, ő is ugyanezt tette. Végül a hölgy befutott egy ház kapualjába, és lázas sietséggel kereste táskájában a kapukulcsot. A fiú beérte, és a nő, most már a félelemtől szinte bénán, még sikoltani sem tudott. A fiatalember azonban mosolyogva átnyújtott neki egy traktátust, és boldogan elment, hogy ismét elért az evangéliummal egy bűnöst. (A példák elég vaskosak, párját ritkítóak, így inkább csak akadémikus jellegűek. A mindennapok „keresztyéni bárdolatlanságai” ennyire nem szélsőségesek, ám hasonlóan haszontalanok. – M. Z.)
Nagy tapintatra van szükségünk a beteglátogatásnál is. Nem sokat segítünk azzal, ha azt mondjuk: „Jaj, de rosszul nézel ki!” Vagy: „Ismertem valakit, akinek ugyanez a baja volt, mint neked, és belehalt!” Hogyan lehet ilyen módon vigasztalni?
Isten áldja meg azokat az okos és szelíd hívőket, akik látható módon mindig tudják, hogy adott esetben milyen helyes és jóságos szavakat kell alkalmazni! És adja Isten, hogy mi mindnyájan, tudjunk tapintatosak lenni, ahelyett, hogy tapintatlanul és otrombán viselkednénk.

William MacDonald: Ösvényem világossága – november 18.

abszolút ideillik az igefórumon "likvidált" topicomból az egyik "személyes tapasztalatom":

szomorú, de velem ez fordítva történt meg

MINDKÉT irányban szomorú

({)


velem is megtörtént "olyan irányban" is amúgy...


a lényeg: mi Isten véleménye

valóban, mindkét irányban elszomorító

bárhova becsontosodik az ember az nem jó, és csak a Szeretet tudja ezt a csontosságot meglágyítani

(})cilla

KIT DICSÉRNEK ÉNEKEID?
„Mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és szellemi énekeket, énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak!” (Efezus 5,19)
Az éneklés itt szoros kapcsolatban áll a Szent Szellemmel való megtöltekezéssel, mintha ennek természetes következménye lenne, hogy az ember énekel. Talán ezért is van az, hogy a történelemben szinte minden nagy ébredésnek éneklés volt a kísérője.
Nincs embercsoport, amelynek oly sok énekelnivalója lenne, mint a keresztyéneknek, és nincs a Földön nép, amelynek oly gazdag öröksége lenne zsoltárokban, korálokban, hívő énekekben, mint a keresztyéneknek. Koráljaink fenséges nyelvezettel fejezik ki azt, amit gyakran érzünk, amit azonban szavakkal kifejezni nem tudunk. Egyes énekek olyan gondolatokat tartalmaznak, amelyek messze felülhaladják saját tapasztalatainkat, vannak koráljaink, amelyek a teljes önátadásról beszélnek, mint pl. „Mindent neked adok át Jézus Krisztusom.” De azért együtt énekelhetjük ezeket is, mint szívünk célját és reménységét. (Eszemb e jut, néhai Zimányi József egyik igehirdetői kazettáján azt a szomorú megállapítást teszi, hogy a legnagyobb hazugságokat imádságainkban és énekeinkben követjük el. Felötlik példaként egy katolikus népének egyik mondata: „készebb vagyok meghalni, mint Téged /=Istent/ megbántani.” Aki ezt anno megszerkesztette, elképzelhetően nagyon is őszintén gondolta. Maradt belőle, az utókor számára egy hazug dagályosság… - M. Z.) A hívő énekeknél nem a ritmus, a dallam, vagy az összhangzat a lényeg. (De nem is lényegtelen, mert Istennek mindenből a legkülönb jár! – M. Z.) a fontos az, hogy üzenetük szívből fakad, és a Szent Szellem erejében Istenhez emelkedik. Jól fejezte ki ezt a felismerést Mary Bowley: Ó, Uram, mi múlik azon, hogy milyen szép az énekünk, ha nem Szellemed indításából kérünk arra, hogy légy velünk!
Isten Szelleme az éneklést éppúgy fel tudja használni, mint az Ige hirdetését. Grattan Guiness édesanyja egy napon hallott egy parasztot szántás közben énekelni, és ez az ének gondolkodásra késztette, és nem ölte magát a folyóba, ahogyan eredetileg szándéka volt. Dr. Guiness mondta később: „Mindaz, ami vagyok Isten szolgálatában, alapjában véve egy egyszerű keresztyén földművesnek köszönhető, aki Istent dicsőítette énekével, miközben nehéz munkáját végezte.” Mindazoknak azonban, akik a keresztyén zene szolgálatában állnak, két veszély ellen kell állandóan küzdeni. Az egyik az, hogy tulajdon énjük válik szinte észrevétlenül fontossá. Mint a nyilvános szolgálat egyéb formáinál, itt is könnyen, maga a szolgáló személy kerül előtérbe. (Bizony, nem kevés, napjaink ún. dicsőítő énekeinél, ahol színpadias módon, a gyülekezettel szemben van néhány énekes és zenész – bőven találkozhatunk nemhogy Isten iránti alázat, de még a zene iránti alázat hiányával, „test-szagú” magamutogatással… - M. Z.). Mindig fenyeget a kísértés, hogy az embereket a saját tehetségével kívánja elkápráztatni, ahelyett, hogy az ÚR dicsőségére énekelne, és lenne áldássá Isten népe számára. A másik veszély az, hogy az énekes inkább szórakoztat, mint épít. Megtörténhet, hogy valaki nagy zenei érzékkel énekel, de közben nem hozza közelebb az üzenetet a hallgatók szívéhez. Föl lehet lelkesíteni az embereket olyan énekekkel is, amelyeknek tartalma értéktelen, és így méltatlan az Úrhoz, akit szeretünk. A különböző kultúráknak más és más a zenei ízlése, de a hívő énekek legyenek mindenütt szolidak, Isten iránt tisztelettel hódolók, és szellemileg építők.

William MacDonald: Ösvényem világossága – december 02.

Köszönöm, Figyelő ezeket az írásokat!
Tanulságosak!

Szerintem Jézust kellene követni, ennyi. Nem lenne itt ennyi agyalás, akkor lennénk boldogok.

ámen! (ha a mondatodat "előzmények nélkül", önmagában értékelem, teljesen egyetértek vele)

(ha viszont úgy kell értsem, hogy - Cserfa barátom szavaival élve, RIP - azt mondod, hogy "TI térjetek meg HOZZÁM"... erre a határozott válaszom: köszönöm, NEM!)

http://www.parokia.hu/forum/viewtopic.php?f=13&t=42&p=15116#p15116

--És "szerinted" mit jelent Jézust követni ?
--És mit nevezel "agyalásnak" ?
--És -mivel akkor "lennél" boldog,- most miért nem vagy boldog ?

Bocsánat, tudom, hogy engem nem kérdezett senki, de "szerintem" a Gábor pont akkor "lenne" boldog, ha nem kellene az ilyen "agyalásba" belemenni. Csak azt nem értem, akkor miért ment bele mégis.

Mi a különbség az agyalás és az Isten ismeret között?

álmodozni egy Ferrariról.... vagy BENNE ÜLNI...

pont ennyi

-Fordítva:
-lenézni a Ferrarit,-- és mégis beleülni...