Kedves Loisz!
Akartam én írni, de nem volt időm. Most pótolom.
Úgy gondoltam, az emberi kapcsolatok szemszögéből is érdemes megnézni ezeket a történeteket, ilyeneket figyelembe véve, hogy milyen batyut hoz magával az az ember, aki szembetalálja magát Jézussal, mik lehetnek az elvárásai, mik a félelmei. A többi szereplőnek, illetve a kornak mik az elvárásai. És persze mindenek előtt, fölött hogyan cselekszik ezekhez képest Jézus: mire, kire figyel, hogyan gyógyít, és mit üzen személyesen nekünk.
És elmenvén onnét Jézus, Tirus és Sidon vidékeire tére. 22. És ímé egy kananeus asszony jövén ki abból a tartományból, kiált vala néki: Uram, Dávidnak fia, könyörülj rajtam! az én leányom az ördögtől gonoszul gyötörtetik. 23. Ő pedig egy szót sem felele néki. És az ő tanítványai hozzá menvén, kérik vala őt, mondván: Bocsásd el őt, mert utánunk kiált. 24. Ő pedig felelvén, monda: Nem küldettem, csak az Izráel házának elveszett juhaihoz. 25. Az asszony pedig odaérvén, leborula előtte, mondván: Uram, légy segítségül nékem! 26. Ő pedig felelvén, monda: Nem jó a fiak kenyerét elvenni, és az ebeknek vetni. 27. Az pedig monda: Úgy van, Uram; de hiszen az ebek is esznek a morzsalékokból, a mik az ő uroknak asztaláról aláhullanak. 28. Ekkor felelvén Jézus, monda néki: Óh asszony, nagy a te hited! Legyen néked a te akaratod szerint. És meggyógyula az ő leánya attól a pillanattól fogva.
A kánaáni asszony történetében ott van először is ez a nő. Többszörösen hátrányos helyzetből indul: először is idegen, másodszor asszony, harmadszor meg beteg a gyereke. Ez az utóbbi a konkrét megoldandó probléma, a másik kettő az állandó. A batyu. A konkrét feladat megoldása elé az előző kettő komoly akadályt gördít.
Valószínű, hogy abban az időben, ott nem volt hétköznapi eset, hogy az asszony járjon közbe a beteg gyermekért, megvolt ennek (is) a rendje. Lehet, hogy ez az asszony valamiért magára utalt volt, ezért hozzászokhatott ahhoz, hogy maga intézkedjen. Lehet, hogy először nem is alázatosan szólt. Lehet, hogy ebben a kiáltásban ott volt az a gondolat is, hogy ez jár nekem, ahogy a többieknek is, akiket Jézus korábban meggyógyított. De persze az is lehet, hogy átsuhant az agyán, hogy hiszen én pogány vagyok, mégsem jár. A kapernaumi százados szolgájának meggyógyításáról vagy hallott, vagy nem. Az idegenség és az asszonyiság problémája tulajdonképpen akadály volt ahhoz, hogy a méltóság jogán forduljon Jézushoz, mondjuk, mint egy zsidó férfi, aki „nagyjából” azért egyenrangú a názáretivel, s beszélhetnek, mint férfi a férfival. Az asszony elkeseredett helyzetét mutatja, hogy megpróbálja ezt az akadályt áthágni.
Mit tesz Jézus? Visszautasítja az asszonyt arra a helyre, ami őt a kor rendje szerint megilleti. Nem tudom, ti szeretnétek-e ilyen lelkigondozóval beszélgetni? Mondom, hogy beteg a gyerekem, ő meg előbb meg sem hallja, aztán azt mondja, hogy nekem nem jár a gyógyítás, végül meg egyenesen kutyának (kutyácskának) nevez. Hát elég megalázó lehet ezt megélni.
Ott vannak aztán a tanítványok. Ügyesen tanácsot adnak a Mesternek: Uram, tedd ezt, tedd azt! Olyan kínos ez nekünk, ahogy ott kiabál, bocsásd el!
Úgy tűnik, Jézust nem hatja meg sem egyik, sem másik elvárás. Az Atyára figyel, nem törekszik népszerűségre és nem improvizál, hanem lépésről-lépésre végrehajtja az Atyától kapott parancsot. Bizonyára nem volt könnyű megállni segítés nélkül, és nem volt könnyű kimondani a kemény mondatot sem. Az az érzésem, mintha a végső határig kényszerítené el az asszonyt ezzel a mondattal. Mintha provokálna azzal, hogy visszaparancsolja a helyére egyszer, kétszer, háromszor. Azért, hogy megalázza?
Asszem, azért, hogy segítsen neki megalázkodni. A kapernaumi százados azzal kezdi, hogy nem vagyok méltó. Ez az asszony ezzel fejezi be. Ugyanakkor, és számomra ez a legdöbbenetesebb ebben a történetben, hogy mindezen kemény mondatok alatt is Krisztus kegyelme őrzi ezt az asszonyt, hogy nem sértődik meg, és hagyja a fenébe az egészet. Mindenki ezt tenné egy ilyen mondat után, ha nem Isten kegyelme őrzi. De akkor mi lett volna azzal a máig ható üzenettel, hogy „aki hozzám jön, semmiképp el nem küldöm?”
A kedves tanítványoknak is üzen egyúttal: bármennyire nem jár neki (mint ahogy senkinek nem jár, de erről a zsidó férfiak, főleg, ha tanítványok, nyilván másképp gondolkodtak, ), bármennyire is kínos nektek, nem bocsátom el.
Ti mit gondútok erről?
n.
|