|
Krisztuskövetés = szalad a szekér?
Isten az embert szeretetből teremtette. A vele való közösséget, örök életre szóló üdvösséget szánt neki. Ennek egyetlen feltétele az engedelmesség volt, ami ugyancsak az ember javára szolgált. Isten nem kegyetlen kényúrként, rosszindulatú előírásokat, teljesíthetetlen parancsokat rendelt, hiszen az ember tapasztalhatta szeretetét, gondoskodását – tehát biztos lehetett az előírások hasznosságában, hogy azok valamilyen érdekét szolgálják, vagy valamitől megóvni kívánják. Ádámék édenkerti idejében ugyan még nem létezett család, szülő-gyerek kapcsolat, mégis, valaminő gyermeki bizalom határozhatta meg viszonyukat Istenhez.
Elbuktak, mert Sátán kísértő szavaira a Mindenható kijelentéseit, engedetlenségük következményeire szóló figyelmeztetését semmibe vették. Tettük megpecsételte a tőlük származó, őket követő minden ember sorsát is, abban az értelemben, hogy minden ember bűnösként, Istentől elszakítottan érkezik a földi világba.
A Teremtő, Örökkévaló ÚR mégsem hagyta az emberiséget a pusztulás útján, Tőle végleges elszakítottságban a kárhozat örökkévalóságában. Legalábbis lehetőséget adott számára, hogy onnan szabadulhasson. A Római levélben Isten Igéje elmondja az ember bűnösségét (3,12); a becsületes, mégis hiábavaló fáradozását, erejének megfeszítését az Istennek tetsző életre (7. fejezet). De benne van a jó hír is, hogy hit által, Isten felkínált kegyelmének köszönhetően meg lehet szabadulni a Pokol, Sátán, a bűn rabságából.
Ez az ingyen kegyelem Istennek végtelen sokba került. Mert, miután a bűn zsoldja a halál (Róma 6,23), ezt a halált szenvedte el értünk és helyettünk Jézus Krisztus. Az ember ugyanis önmagáért képtelen olyan életáldozatra, ami elégséges lenne a szent és tökéletes Isten igazságának, sértett fenségének a kiengesztelésére. Hiszen nincs egyetlen tökéletes, Isten-kapcsolatú, Istenből való ember sem. Ezért küldte el Fiát az Örökkévaló, Aki tökéletes ember volt, istensége jogosságának változatlan maradása mellett. Ő vállalta helyettünk a szenvedést és a kereszthalált. Az Atya Egyszülöttjét bűnné tette, hogy így adhasson bűntelenséget, megváltást mindannak, aki ezt a kiérdemelhetetlen, megszolgálhatatlan, ingyen kegyelmet elfogadja. Nincs más mód, nincs más út, a megmenekülésre.
Az öntudatos, „magára valamit is adó” ember számára ez az egész irritáló. A mind inkább versenyző, versengő, teljesítménykényszeres ember, a tudományos fejlődésének, kutatási eredményeinek bűvöletében nagyra tartja magát. A világot meghódító terveibe, szándékába nem fér bele az a megalázó megállapítás, hogy ő bűnös (lenne), hogy boldogtalan, örök kárhozat várja – s hogy ez ellen nem tehet semmit. Szerinte neki érdemei vannak, céljaiért megdolgozik, humánusan él és a Földön, ebben az immanens világban akar érvényesülni. Ha Isten (ha egyáltalán létezik) már alapállásban elmarasztalja őt, kilátástalannak mondja helyzetét – akkor inkább nem törődik Vele, akkor „ne zavarjuk egymás köreit!” mentalitást épít maga köré, kiiktatja életéből Istent.
Isten felkínált kegyelme, az üdvösség lehetősége minden ember számára adott. Nincs róla statisztika, hogy az ún. sikertelen emberek, a betegek, árvák, szegények mennyivel fogékonyabbak erre a jó hírre. Köztük is vannak – nem is kevesen –, akik megkeserednek, elcsüggednek a kilátástalannak tűnő helyzetükben, s panaszkodnak, siránkoznak, sőt valamilyen önpusztító módon igyekeznek menekülni az örömtelen, reménytelen életük sivársága elől. De talán nem véletlenül őket szólította meg elsősorban az Úr Jézus, amikor a Földön járt, és keresztáldozata előtt tanított, gyógyított és vigasztalt. Persze ott volt a „sikeres, gazdag, öntudatos” emberek felé a hívogató üzenet: „Mit ér, ha valaki az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall?” (Mt 16,26). Szóba állt a farizeusokkal és írástudókkal, és tévúton járásukról próbálta meggyőzni őket. A „Térjetek meg, mert elközelített Isten Országa!” (Mk 1,15) felszólítása mindenkinek szólt, és szól, aki nélküle, az Ő üdvözítő kegyelme nélkül él és tervezi a jövőjét. Ez az evangelizáció, aminek az egész világra szóló kiterjesztéséhez kiválasztott, maga mellé vett tizenkét tanítványt, akiknek töményen adta át az üzenetet, a tennivalót, s pünkösd után az erőt is a Szent Szellem elküldése, kitöltése révén. Így kellett, kellett volna az egész világot evangelizálni. Ám a hőskor, az őskeresztyének ideje után, különösen az egyház intézményesülésétől kezdődően ez a krisztusi megbízás, felszólítás egészen más jelleget kapott. templomfalak közé szoruló, belterjes lélekfürösztés lett egyre inkább tapasztalható, alkalmi, néhány elkötelezett személy késztetésére maradt mindössze a misszió. Jézus Krisztus nem véletlenül tette fel lehangoltan a költői kérdést: „az Emberfia, amikor eljön, talál-e hitet a Földön?”(Lk 18,8).
Minden istenhívőnek feladata (lenne) az ún. missziói parancs, amit a mindenki által ismert Jn 3,16 Igében ismertünk meg. Ennek – elsősorban a népegyházi felekezetek tanítási, hitértelmezési hiányossága miatt – szinte senki sem tett/tesz eleget. A vallásos tömegek, akik „beleszületnek” valamilyen tradicionális közegbe, egyházi közösségbe, egymás között érzik jól magukat, s az istentiszteleten való részvétel, egyházi programok látogatásán túl, a mindennapok istenkapcsolatát, a gondok-bajok krisztusi megoldását, s az erről szóló bizonyságtételeket – ami a missziót jelentené – nem ismerik, így nem is gyakorolják.
Ezzel együtt, a jó két évtizedes távlatban az ún. karizmatikus mozgalom térnyerésével, egyre több neoprotestáns csoport, gyülekezet alakult. Létrejöttükben bizonyosan szerepet játszott az az általános lelkület, amit szinte minden „történelmi egyház” tagja képviselt. Ezt legjobban évtizedekkel ez előtt Mészöly Miklós fogalmazta meg egy riportban. Valahogy úgy szólt, hogy „a keresztyének úgy járnak a világban, mint akik keserű pirulát nyeltek. Ebből áll, így képviselik a keresztyénséget. S úgy gondolják; másoknak is le kellene nyelniük.” A világ számára – teszem hozzá már én – bizonyosan nem vonzó ez a „szomorú szent” állapot.
A rabszolga, aki mióta az eszét tudja, teljes kiszolgáltatottságban él, és semmi reménye arra, hogy ez valaha is változzon. Ha valahogy mégis az az elképzelhetetlen „szerencse” éri, hogy valaki kivásárolja ebből a sorból, esetleg gazdája felszabadítja, és függetlenné teszi, önállóságot ad neki, szabadon távozhat, élhet kedvére – akkor a végtelen hálán túl nyilván a túláradó öröm majd szétveti.
A neoprotestáns csoportok, újonnan alakuló gyülekezetek – szemben a népegyházi gyakorlattal – értették/ tudták, hogy a Krisztushoz tartozás, a keresztyénség mibenléte több, sőt alkalmasint más, mint a templom falai közt megélt programokon való részvétel. Ezért aztán nem ritkán találkozni lehetett egyikükkel, másikjukkal tereken, aluljárókban, ahol a missziói parancsnak megfelelni akarván, hirdették a szabadulás lehetőségét, reményét.
Ezt a fajta felismerést, élményt (ti. hogy istennektetsző a keresztyénségük, szolgálatuk) élték meg a legkülönbözőbb nevű, egyházi csoportosulások, amelyek a Krisztushoz tartozás állandó örömét vélték megtalálni. Minden olyan egyszerűnek tűnt. Megtérni is annyit jelentett, hogy egy rövid prédikálás/bizonyságtétel/pantomim után, ami bűnről és az attól való szabadulásról szólt – hívás hangzott el: Fogadd el Jézust, hívd be a szívedbe! – s máris keresztyénné vált (elvileg), aki erre igent mondott. S ez a „térítés” azóta is napirenden van. Folyamatosan szaporodnak (s tűnnek is el?) az új vallásos-hívő csoportok.
Vajon ez lett volna a Megváltó terve, szándéka? Ez a mentalitás azonos az „örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!” Igékkel? Tényleg valóságos, helytálló felfedezés, hogy aki Jézussal jár, annak megszűnnek a problémái, anyagi gondjai? Nem lehet, hogy a megnyúlt arcú, roskatag lelkű, „szomorú szent” keresztyénség a neoprotestánsoknál átesett a ló túlsó oldalára?
Pál apostol fenti Igéket fogságban, börtönben írta. Az egész levél hitvallás a Krisztushoz tartozó életnek arról az öröméről, amiben a meghalás nyereség, amely öröm minden gond, baj mellett és felett is létezik, s ami megóv az aggódástól is, mert hálaadással Urához fordulhat. Talán mégsem alaptalan a hagyományos egyházak erős fenntartása ezzel az ún. „happy-keresztyénséggel” szemben. Hiszen ebben a „karizmatikusnak” is mondott mozgalomban – tisztelet a kivételnek – nem ritkán az a szlogen: „ha elég hited van, mindent megszerezhetsz!”
Ezzel szemben a Szentírásból az tűnik ki, hogy a hit nem öncélú, még kevésbé a „tollasodás” eszköze. Sokkal inkább a jézusi útjárásban tanúsítandó engedelmesség. Maga az Üdvözítő mondta: „ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét minden nap, s úgy kövessen!” Ez nem úgy hangzik, mint valami anyagi biztonság, gondnélküliség.
Csak Isten a megmondhatója; melyik felfogás okoz nagyobb kárt a Mindenható Ország-építő munkájában: a vallásos halálban, élő hit nélkül élők, akik nem is evangelizálnak – vagy az új protestáns csoportok, gyülekezetek, amelyek a pénz, a jólét bűvöletében tévtanokkal bódítják magukat s verbuválnak másokat maguk közé?
Manapság, az internet időszakában szinte mindenki üzemeltethet honlapot, portált. Többek között az ilyen „új-szemléletű” keresztyének is. A napokban bukkantam rá effélére, s ott egy „imádságra” „Pénz, gazdagság, hozzám jöttök Jézus nevében!” címmel. (Sajnos nem vicc!) Különböző Igéket kiragadva, s a maga kívánságának megfelelően csoportosítva, tényleg olyan típusú szóhalmaz került fel a világhálóra, amire ott sokan „vevők”, hallelújázók. Magabiztosság, eltökéltség árad e sorokból, vajmi kevés, sőt csaknem semmi közzel a Biblia szellemiségéhez, a Szent Szellemhez.
Regisztráltam, hogy elmondhassam ellenvéleményemet, figyelmeztessem őket tévúton járásukra, szembesítsem őket szeretettel a valódi Krisztus tanítására, parancsára előrejelzésére.
Beírásom talán fél órán át sem volt olvasható… Törlésre került nem csak az írás, de regisztációm is. Hiába, Sátán erősen résen van. Nem hagyja a kiépített állásait veszélyeztetni.
De végül is mégsem volt kritikám hiábavaló. Ugyanis a hetek óta olvasható „ima” a soraim megjelenését követő egy-két óra elmúltával lekerült az oldalról.
Nagy valószínűséggel minden emberben ott van a vágy a jólétre, gazdagságra. Különösen az ún. „nyugati világban”, ahol a fogyasztói társadalom eszménye vert gyökeret, ahol a csábító csillogás vonzása mind több pénzt igényel. (Potenciálisan ez az óhaj-sóhaj az apostolokban is benne volt, hiszen amikor Jézus a gazdagság veszélyeire, s ez által a szinte üdvösségre való képtelenségére figyelmeztet, akkor ők megkérdezik: „Hát akkor ki üdvözülhet?”/Mt 19,25b/) Voltak (pl. Colgate), s nyilván vannak ma is olyan „gazdagok”, akik ezt Isten ügyére fordítják, s nem a maguk önző vágyai kielégítésére. De ezek a kivételek, melyek erősítik a szabályt, mely az Igében így olvasható: „Természetesen az istenfélelem, és Isten helyes szolgálata valóban nagy haszonnal jár, de csak akkor, ha őszintén elégedett vagy azzal, amid van” (1Tim 6,6 – Egyszerű fordítás).
Szent meggyőződésem szerint a most tapasztalható gazdasági világválság Isten látványos zörgetése a világ fiainak-, és a keresztyének azon részének a szívén, akik reménységüket, biztonságérzetüket a pénzbirtoklásba fektették. Szeretetéből fakadó intelem ez, hogy bebizonyítsa az evilági értékek ingoványos alapját, és ez által Önmaga felé próbálja irányítani a figyelmet és a gyermeki bizalmat.
Akinek van füle, de még inkább szíve – az hallja, és Isten szemével lássa, mit mond a Szent Szellem!
2009. március. 06. Mihálovics Zoltán
_________________
"Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )
|
