HALADÁS… DE MERRE, HOVA?
Jó ideje a helyi református gyülekezetek egyikét látogatom a vasárnapi istentiszteletek kapcsán, mert „igehirdetés bolondsága által” szeretnék megtartatni. Hogy miért érzem magam fél éve is „előkelő idegennek” –, annak nyilván több összetevője van, s nem kevéssé rajtam múlóan, de mondandóm szempontjából ennek nincs itt jelentősége. A ma reggeli érkezésemnél, az alkalom kezdete előtt, egy régi ismerőssel találkoztam. Annyira régi, hogy a ma is használt református énekeskönyvet tőle és férjétől kaptam még abban az időben, amikor elkötelezett katolikusként, ám erős kíváncsisággal merészkedtem az ún. ökumenikus imahetek „kirakatába”. A bejegyzés így szól: „testvérünknek szeretettel, 1990.01.07.” Nos, ez a hölgy, köszöntésemmel együtt arról is érdeklődött; ott voltam-e egy bizonyos hangversenyen, a római katolikus templomban. „Én az életben nem teszem be többé a lábamat katolikus templomba” – mondtam neki. „Nem szabad ilyet mondani!”- válaszolt ő. Itt megszakadt disputánk, mert más érkezők üdvözlésére koncentrált. Azt gondolta nyilván: eligazított tennivalómat illetően – részéről a dolog elintézve. Részemről viszont sokkal kevésbé. Tisztában vagyok vele, hogy amit én képviselek, az napjainkban nem népszerű. A tolarencia, a „testvéri egység” égisze alá, de sok mindent felsorakoztatnak a jelen kor keresztyénei – már amennyiben nem csupán nevükben azok… Viszont engem nem határozhat meg a népszerűség e kérdésben, mert akkor Isten szolgája nem lennék (vö. Gal 1,10) Az énekeskönyv dedikálásakor dehogyis voltam én testvére bármely protestánsnak. Persze ezt akkor nem tudtam, s megtisztelve éreztem magam, hogy ők annak neveznek. Pedig csak azok Isten gyermekei, Jézus- és így egymás testvérei, akik az Ige útmutatása szerint megtérnek, s őket a Szent Szellem újjászüli. Ez által válnak az Úr „családtagjaivá”. De a katolikusok hite, liturgikus gyakorlata, katekézise számtalan helyen szöges ellentétben áll a Biblia igazságaival. (Elég talán csak Máriát társmegváltóként említeni, hozzá és a szentekhez, mint közbenjárókhoz imádkozni, vagy az oltáriszentségre, mint Krisztus test szerinti jelenlétére mutatni). Így katolikus újjászületett emberről beszélni fogalomzavar. (Néhai Zimányi József beszél kazettáin olyan katolikusokról, akik ténylegesen megtértek, s ennek következtében, istenkapcsolatuk késztetésére kiléptek a római egyházból, mindennemű „külső agitáció” nélkül…) Mindezek alapján nemhogy nem túlzás, de szent kötelesség kijelenteni, hogy a katolikusok más evangéliumot hirdetnek, mint az apostolok, Jézus vagy Pál . A Galata 1,8-ban viszont ez üzeni Isten Igéje: „de ha mi, vagy égből jövő angyal evangelizál azon kívül, amit mi hirdettünk örömhírként nektek, legyen átkozott.” (Vida ford.) Luther és Kálvin színrelépése óta a katolikus hittételek jottányit sem „salakmentesedtek” a Szentírás kizárólagosságához közeledően. Vajon a reformátorok bármelyike a gályarabságot, mártíromságot, vagy a „katolikusokkal való testvériséget”, templomuk látogatását vállalná-e?
Persze, mi mást lehetne várni egy „szimpla gyülekezeti tagtól”, ha lelkésze az istentiszteleten hasonló szellemben nyilvánul meg. (Mit? Mindent! Mert a végítéleten senki sem hivatkozhat senkire és semmire. Nincs kivétel! Az összes keresztyénre vonatkozik: „Mindent megvizsgálva, a jót megtartsátok!”/1Thess 5,21/. Indirekt ez az jelenti, hogy a „nem jót” – bárki, bármi képviseli; vessétek el!). Szomorú, de az istentisztelet kezdetén, a hirdetések közt az elsőként arról lelkendezett a „nagytiszteletű úr”, hogy tegnap, szombaton, milyen nagyszerű program ment végbe a Kéktó-szabadidő parkban. A város valamennyi felekezete jelen volt, ilyen-olyan szellemi és sportküzdelemben megmérkőzve egymással. A fő esemény a szabadtéri bogrács-gulyás „megalkotása” volt. Ebben a „nemes versenyben” a helyi református gyülekezet nyerte el a „vándor-fakanalat” – elhódítva, az előző évben győztes, görög-katolikusoktól. Felszólította hát a jelen lévő híveket, hogy osztozzanak abban az örömben és büszkeségben, amit ő érez… Hogy mi köze ennek hithez, megtéréshez, üdvösséghez, Istenhez, hogyan kerül a csizma az asztalra? Hát, már elég régóta, módszeresen ott tartják. Már-már hozzászoktunk (?). Igaz; „bármit tesztek, az Úr nevében tegyétek!” De hát katolikusokkal piknikezni, majálisozni? Luther és Kálvin vállalna-e vajon közösséget, mai követőivel? Erősen kétlem…
Az emberiség története ékesen bizonyítja a Róma 22,32 Ige valóságát: „mert Isten mindenkit engedetlenségbe zárt össze, hogy mindenkin irgalmat gyakoroljon (könyörüljön)”. Végigvonul ez az engedetlenség az Édenkerttől kezdve, napjainkig. Az első ember(pár) „csak” egyetlen parancsot vett semmibe. Már az is halált hozott minden utódjára. Igen, így érthető, hogy ha valaki egyetlen parancsot megszeg, mindegyik ellen vét. Hiszen Isten rendelései, törvényei az embert, az ő saját érdekében láncolják a Teremtőhöz. Ezen függ az élete. S amennyiben egyetlen láncszemet elszakít, eltör – menthetetlenül a mélybe zuhan, nincs, ami megtartsa! Milyen ostoba is az ember! Nemhogy a „más kárán” nem tanul, de gyakran a sajátján sem. Újra és újra engedetlen. A választott népnek is hiába kívánt az ÚR kizárólagos vezetője, királya lenni. Nekik a környezet példája erősebb volt, mint Isten szavában bízni. Nekik földi király kellett. (Ismerjük, hová vezetett..) Hiába figyelmeztette az Örökkévaló a pogány kultuszok „messze elkerülésére” Izraelt, a tiltás, a következmények törvényszerűségére való utalás ellenére – újra és újra paráználkodott a bálványokkal. Még Salamon is, akinél bölcsebb nem létezett… Így érkezünk el a reformáció „újraértelmezéséhez”. A Mindenható gondoskodott arról, hogy Egyháza a „Zarándok Gyülekezet” formájában megmaradjon, amikor a pápa fennhatósága alá tartozó, vallásos sokadalom két részre szakadt. Egyfelől a klérus, ahol általánossá vált az erkölcstelen, igazságtalan, önző, szimóniát sem nélkülöző hatalmi harc. Semmi köze nem volt már a szolgáló Krisztus példájához. De teológiájában, hittételeiben sem emlékeztetett már Isten Igéjére. Másfelől ott volt a plebsz, a hívek serege, akik beérték a vasárnapi misével, s ha itt-ott hallottak is a papok „viselt dolgairól” – nem botránkoztak rajta különösebben. Istenről, hitről szinte semmit sem tudtak, legfeljebb a népi babonára emlékeztető ájtatosságot képviselték. A Bibliát nem olvasták (hiába is tették volna, hisz a megtéretlen ember számára „emészthetetlen”). Tudomásul vették, amit a pap mondott, hiszen „ő ért hozzá, ő tanulta”. Az „eretnekeket”, akik ténylegesen keresték- és tartották Istennel a kapcsolatot, nem véletlenül próbálta Vatikán tűzzel-vassal irtani – hiszen a klérus, különösen a főpapok életvitelét, hitértelmezését helyezte az Ige mérlegére. Nem tűrhette a hatalom sohasem, ha könnyűnek találtatott… Ezért jött létre a „szent inkvizíció”. Luther színre lépésével az ÚR megelégelte az engedetlenségből induló önfejűségét mindazoknak, akik Rá hivatkoztak, de mégis szent nevével mérhetetlenül visszaéltek. Nemcsak a világ káromolta Istent a főpapok miatt, de az egész római egyház, ahogy, és amit megvalósított – már létével istenkáromló volt. Isten kegyelmét kínálta mindenkinek, aki Neki- és Igéjének engedelmeskedni kívánt. Így, és ezért jött, jöhetett létre a protestantizmus. Napjainkban ennek elárulása megy végbe, mind nagyobb mértékben. Szinte mindenki, lelkészek és gyülekezeti tagok egyaránt, jobban tudják, mint Isten, mint Luther vagy Kálvin: LEHET-E KÖZÖSKÖDNI A KATOLIKUSOKKAL… Meggyőződésem, hogy ez a „haladás” Istentől mind távolabb visz, aminek a vége… Ugye nem kell kimondanom? Isten őrizzen ettől!
2009.05.24. Mihálovics Zoltán
_________________ "Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )
|