Kedves Loisz, csak el kell olvasni az igéket. A nyelveken szólás a lélekkel való Istenhez közeledést jelenti Pálnál. Emellett van a másik választási lehetőség az értelemmel való szólás, amelyet ezerszeresen jobban akar művelni. Ennyi, ezt nem lehet félremagyarázni.
A filozófia segítségével történő értelemmel való szólás nem más, mint a gondolatok letisztázásával történő értelemmel gondolkodás.
Ami a Heidegger filozófiáról szóló gondolatát illeti értelemszerűen az alábbiak alapján érdemes értelmezni. Nem a filozófia elvetését látom az írásában, hanem az élettől elrugaszkodott filozófusok iránti kritikát:
Heidegger írta:
A filozófiai munka nem egy különc félreesô tevékenységeként zajlik. A földművesek munkája közepette van a helye. Amikor a fiatal földműves a nehéz szánt felvonszolja a meredeken, hogy aztán bükkhasábokkal magasan megrakva egy veszélyes lesiklás során házához vezesse; amikor a pásztor lassú-fontolt léptekkel tereli felfelé állatait; amikor a parasztember a szobájában számtalan zsindelyt formál készre a tetôjéhez, akkor munkám az övékkel egyazon fajta. Ebben gyökerezik a közvetlen odatartozás a parasztemberekhez. A városi úgy véli, hogy a "nép közé" megy, amennyiben leereszkedik, hogy hosszú beszélgetést folytasson a földművesekkel. Ha esténként, a munka szünetelése idején a tűzhelypadkán vagy a sarokpadon ülök a földművesekkel, akkor többnyire egyáltalán nem beszélünk. Hallgatva eregetjük pipáink füstjét. Közben talán egy-egy szó esik arról, hogy az erdôben véget ér a munka, hogy elôzô éjszaka nyest járt a csirkeólban, hogy holnap a tehén feltehetôen borjazni fog, hogy az öreg Oehmit szélütés érte, hogy az idôjárás, hamarosan "változik". A saját munkám bensô hozzátartozása a Fekete erdôhöz és embereihez egy évszázados, semmivel sem helyettesíthetô alemán-sváb ôshonosságból ered.
A városi ember az úgynevezett vidéki tartózkodás során legfeljebb egyszer "benyomásokat szerez". Az én egész munkámat azonban ezeknek a hegyeknek és földműveseinek világa hordozza és vezérli. Most átmenetileg a munka odafenn hosszabb idôre megszakadt az idelenti tárgyalások, elôadóutak, megbeszélések és a tanítás miatt. Ám amint újra feljutok, már a kunyhóbeli jelenlét elsô óráiba a korábbi kérdezés egész világa torlódik, méghozzá teljesen olyan jegyekkel, amilyenekkel elhagytam. Egyszerűen a munka saját szárnyaira vesz, és rejtett törvényein egyáltalán nem vagyok képes úrrá lenni. A városiak gyakran csodálkoznak a parasztok között a hegyekben töltött hosszú, egyhangú egyedülléten. Ám ez nem egyedüllét, sokkal inkább magányosság. A nagyvárosokban az ember könnyen képes olyannyira egyedül lenni, mint sehol másutt. Ott azonban sosem tud magányos lenni. A magányosságnak ugyanis megvan az az eredendô hatalma, hogy nem egyedülít el, hanem az egész ittlétet kiveti minden dolgok tágas közelségébe.
Odakint, az újságok és folyóiratok révén az ember egy kézmozdulattal "közismertté" válhat. Ez még mindig a legbiztosabb útja annak, hogy a legsajátabb akarás félreértelmezôdjön és alaposan, gyorsan elfelejtôdjön.
Ezzel szemben a paraszti gondolkodásnak egyszerű, biztos hűsége van, ami nem hagy alább. Nemrég odafent egy parasztasszony haldoklott. Gyakran és szívesen csevegett velem, és közben régi falusi történeteket teregetett ki. Erôs képi nyelve még sok régi szót és olyan mondást ôrzött meg, ami a mai falusi fiatalok számára már érthetetlenné vált, és így az élô nyelv számára elveszett. Ez a parasztasszony, a maga 83 évével még a múlt évben is - amikor hetekig egyedül éltem a kunyhóban - gyakran felkapaszkodott hozzám a meredeken. Mindig látni akarta, mint mondta, hogy még ott vagyok-e, hogy nem vitt-e el észrevétlenül "valaki". Halála éjszakáját rokonaival beszélgetve töltötte. Másfél órával a vég elôtt egy üdvözletet küldött velük a "professzor úrnak". Az ilyen megemlékezés összehasonlíthatatlanul érvényesebb, mint egy világlap legsikerültebb "riportja" állítólagos filozófiámról.
A városi világot az a veszély fenyegeti, hogy egy pusztító tévhit áldozatává válik. Gyakran egy nagyon hangos, és nagyon tevékeny, és nagyon válogatós erôszakosság látszik törôdni a paraszti világgal és (itt)létével. Igy azonban éppen azt tagadják el, ami most egyedül hiányzik: a távolságtartás a paraszti (itt)léttôl; átengedni, méginkább mint eleddig saját törvényeinek; el a kezekkel - hogy ne rángassák bele az irodalmárok népiességrôl és ôshonosságról folyó hazug fecsegésébe. A parasztembernek egyáltalán nincsen szüksége és nem akarja a városiaknak ezt a tevékenykedését. Amire szüksége van, és amit kíván, az a lényével és annak sajátszerűségével szembeni szemérmes jóérzés (Takt). A városból érkezôk és átutazók közül sokan - nem utolsó sorban a síelôk - úgy viselkednek a faluban vagy a parasztságokban, mintha nagyvárosi mulatóhelyeken "szórakoznának". Az ilyen menetek többet rontanak egyetlen est során, mint amire a népiségrôl és népismeretrôl szóló több évtizedes tudományos tanítások vezetnek.
Hagyjunk mindenfajta leereszkedô barátkozást és hamis népieskedést - tanuljuk meg azt az egyszerű, kemény (itt)létet ott fennt komolyan venni. Csak akkor fog újra hozzánk szólni.
Nemrég másodszor hívtak a Berlini Egyetemre. Ilyen esetekben a városból a kunyhóba vonulok vissza. Hallom, amit a hegyek és az erdôk és a parasztgazdaságok mondanak. Közben öreg barátommal, egy 75 éves földművessel találkozom. A berlini meghívásomnról ô az újságban olvasott. Vajon mit fog mondani? Világos szemeinek biztos tekintetét lassan rám fordítja, száját összeszorítva hűen-megfontolt kezét vállamra teszi - alig észrevehetôen megrázza fejét. Ezzel azt akarja mondani: kérlelhetetlenül nem!
