|
A VÖRÖS TEHÉN HAMVA
Beszélgetés Horváth Leventével zsidó és keresztény gondolkodásmód viszonyáról
--------------------------------------------------------------------------------
Ez a törvény rendelése, a melyet parancsolt az Úr, mondván: Szólj Izráel fiainak, hogy hozzanak hozzád egy veres tehenet, épet, a melyben ne legyen hiba, a melynek nyakán iga nem volt. És adjátok azt Eleázárnak, a papnak, és ő vitesse ki azt a táboron kívül, és öljék meg azt ő előtte. És vegyen Eleázár, a pap annak véréből az ő ujjával, és hintsen a gyülekezet sátorának eleje felé annak véréből hétszer. Azután égessék meg azt a tehenet az ő szemei előtt; annak bőrét, húsát, és a vérét a ganéjával együtt égessék meg. Akkor vegyen a pap czédrusfát, izsópot és karmazsint, és vesse a tehénnek égő részei közé. És mossa meg a pap az ő ruháit, az ő testét is mossa le vízzel, és tisztátalan legyen estvéig. Az is, a ki megégeti azt, mossa meg az ő ruháit vízzel, és az ő testét is mossa le vízzel, és tisztátalan legyen estvéig. Valamely tiszta ember pedig szedje fel annak a tehénnek a hamvát, és helyezze el azt a táboron kívül tiszta helyre, hogy legyen az Izráel fiai gyülekezetének szolgálatára a tisztulásnak vizéhez; bűnért való áldozat ez. És az, a ki felszedi a tehénnek hamvát, mossa meg az ő ruháit, és tisztátalan legyen estvéig; és legyen ez Izráel fiainak és a köztök tartózkodó jövevénynek örök rendelésül. (4Móz 19, 2-10)
- Levente, hogyan látod te Ó- és Újszövetség egymáshoz való viszonyát?
- Számomra ez a kérdés akkor vált nagyon összetetté, ugyanakkor bizonyos mértékig akkor tisztult le, amikor a Numeri 19-ből a vörös tehén hamváról olvastam. Ezt a nagyon különös részt már egy olyan szóösszetétel vezeti be, amit Károli így ad vissza: „ez a törvény rendelése”, de úgy is lehetne fordítani: a törvények törvénye, vagy: az egész Tóra summája. Nagyon sok írásmagyarázót, rabbit meggondolkoztatott, hogy lehet ezt az egész Tóra summájának tekinteni, ezt az áldozati rendelkezést. Miért sűrűsödik ebbe minden? Ezt fokozza, hogy aki a megtisztítás szertartása érdekében hozzájárul az áldozathoz, tehát vagy kiviszi a törvényt a táboron kívül, vagy mint Eleázár, a pap az áldozati állat vérével meghinti a gyülekezet sátorát, csak tiszta személy lehetett, előzően rituálisan megtisztult, de arra az időre, amíg véghezviszi a megtisztítás folyamatát a vörös tehén hamvával, tisztátalanná válik. Miközben azok, akik tisztátalanok voltak, e szertartás által megtisztultak. A dilemma a paroxizmusig fokozódik: a régi rabbiktól napjainkig olyan kommentárok is megjelennek, hogy a vörös tehén hamvának a titkát – a párá ádumá, a vörös tehén titkát – nem fogjuk megérteni, csak amikor eljön a Messiás. Itt akadtam el. Mert ha ez a törvény summája, hogy a tiszta, annak érdekében, hogy tisztává tegyen egy tisztátalant, bemocskolódik, akkor nem tudtam már elhárítani magamtól a második korintusi levél ötödik részének 21. versét: azt, aki bűnt nem ismert, az Atya érettünk bűnné tette, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne. Azaz, ha nem jött el a Messiás, akkor még nem értjük ezt az igét. Ha eljött a Messiás, és Jézus ez a Messiás, akkor ez az egyedüli lehetséges értelme a törvény summájának. A Tórának ez a hihetetlen megemelése, a legteljesebb dicsőségbe való átemelése tulajdonképpen már Ábrahám áldozatában is benne van. De maradjunk még egy pillanatra a vörös tehén hamvánál. Amikor elkezdett intenzívebben foglalkoztatni az, hogy az ember nem úszhatja meg a bemocskolódást, amikor szolgál, hogy le kell mondania még arról a hiúságáról is, hogy amíg a felebarátját szolgálja, tiszta, arra gondoltam, hogy újra kellene olvasni a római levelet. Ez az a páli levél, amely a törvény és a kegyelem kérdésével birkózik. A párá ádumá princípiuma felől kezdtem újra értelmezni. És megdöbbentem. Előrebocsátom, hogy Jézustól többször elhangzik, hogy szeretetet akarok, és nem áldozatot, vagy hogy irgalmasságot akarok, és nem a törvény megtartását. Ez látszólag ellentétbe hozza a törvényt és az irgalmat. De akkor mi ez az irgalom? Nem lehet más, mint maga a Tóra teljessége. Jézus semmit nem törölt el a Tórából. Jézus nem antinomista.
- Egy pillanatra: a szeretetet akarok és nem áldozatot-gondolat már az ószövetségi prófétáknál megvan. Úgy látom, hogy az ellentétezés csak akkor tartható fenn, ha bizonyos dolgokat egyszerűen nem veszek figyelembe. Az, hogy a törvény megtartása önmagában lehet pusztán képmutatás, nem az Újszövetséggel kezdődik. A 119. Zsoltár nem a 613 törvényről szól, hanem a Tóra iránti szerelemről.
- Ezt én így mondanám: akkor lehetséges az irgalom, ha a törvényszegés irgalmatlanul büntettetik. Csak az a kérdés, hogy ki az, aki a büntetést végigszenvedi? Nem egy igazsághelyreállítás nélküli irgalmasságról beszél az Ószövetség, és nem erről beszél a gyakran így félreértett Újszövetség sem. Nincs új kijelentés, azon kívül, ami az Ószövetségben adatott, semmi más nincs. Az új semmi más, mínt a réginek a várakozás és beteljesedés felől való értelmezése.
- Nincs-e a beteljesedésként való értelmezésben türelmetlenség? Érted, hogy mit kérdezek: a mi egyéni életünkben hogyan beszélhetünk beteljesedettségről? Nem folyamatosan várakozunk? Kierkegaard-nak volt az a gondja a keresztényekkel, hogy észre sem veszik, hogy ha akkor éltek volna, amikor Jézus, akkor aligha látták volna benne a beteljesedést. Ha egyszer s mindenkorra megtörtént a beteljesedés, és én ezt már csak tudomásul kell hogy vegyem, anélkül, hogy várnám, vágynék rá, akkor nem nagyon látom, hol van ebben a hit.
- Megint disztingválni kell. Kétféle keresztyénségről beszélhetünk, és a második nem is biztos, hogy az. Ha nagyon szigorúan fogalmazok: az, aki vállalja a kereszt gyalázatát – Pállal szólva – és az, aki nem vállalja. De mit jelent vállalni a kereszt gyalázatát? Vállalni azt, hogy a keresztet én ácsoltam, vagyis vállalni a kierkegaard-i értelemben vett egyidejűséget: nem a zsidók feszítették meg, nem a Tórát szerető farizeusok, hanem én. Itt és most sokkal közvetlenebbül feszítem meg, mint azok, akik akkor közvetlenül megtették. Abban a pillanatban, amikor fölvállalom, hogy a bűneim következtében kellett neki a keresztet elszenvedni, megjelenik a helyes értelemben vett irgalom. A törvény értelmében nincs olyan, hogy akár egyetlen bűntől is el lehetne tekinteni, mert az Isten irgalmas. A törvény értelmében csak az lehetséges, hogy vagy te, vagy az az áldozati állat, vagy amit az áldozati állat kiábrázolt – magát Istent ábrázolta ki – a büntetést elszenvedi. Vagy rajtad követelem be, ember, a bűnöd büntetését, vagy saját magamra szabom. Ez az áldozat értelme: maga Isten az áldozat. A vörös tehén hamva princípiumának ez az ereje: hogy a tisztával szemben irgalmatlan lesz az törvény, amelyet nem ő szegett meg, azért, hogy felmenthesse azokat, akik felmenthetetlenek és rászolgálnának. Magyarán, ha nem volna helyettes áldozat, a mindenható Isten nem tudná a bűnt megbocsájtani, mert ha megtenné, akkor mindenható volna ugyan, de nem volna igazságos. Ergo, puszta létével kerülne ellentmondásba. A római levélhez visszatérve, az tűnik ki az első nyolc fejezetben, hogy Istennek, ahhoz, hogy az emberiséghez forduljon, el kellett valakitől fordulnia. Annak ára, hogy nekünk megkegyelmezzen, az volt, hogy Jézusnak nem kegyelmezett meg. A 8. fejezet ezzel a sokat és diadalittasan idézett vallomással zárul: ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Ha Isten nem ellenünk van, akkor önmaga ellen van, a fia ellen van: ha pedig az ő fiának nem kedvezett, akkor mennyivel inkább ne adna mindent minékünk. És úgy fejezi be Pál, hogy semmi sem szakíthat el minket az Isten szerelmétől, „mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban”. De ehhez a mondathoz oda kell hallani a másik felét is: ő viszont elszakadt a fiától, el kellett szakadnia, hogy minket semmi ne szakítson el tőle. A lelkes keresztyén általában megáll a 8. fejezet végén, és nem veszi észre, hogy Pál a 9. fejezetet azzal folytatja, hogy iszonyú, szüntelen az ő fájdalma, kívánna inkább Krisztustól elszakítva, átkozottnak – anathéma – lenni, csak hogy népe üdvözüljön. Azaz, látva a vörös tehén hamva princípiumának ilyen érvényesülését ebben az isteni irgalmasságban, nem tudok maradéktalanul örülni, hogy engem már semmi sem szakíthat el Istentől, hanem ellenkezőleg, ez engem arra kötelez, hogy kívánnék elszakadni Istentől, ahogy a Fiú kívánt elszakadni, csak hogy mi üdvözülhessünk. Pál azt írja, kívánna átok alá kerülni, csak hogy Izráel üdvözüljön – és ebben a pillanatban megjeleníti a saját életében a vörös tehén hamva princípiumát: őt ugyan megtisztította a tiszta Fiú a tisztátalanná válás, átok alá kerülés, bűnné tétetés árán, de ő, a tiszta, most bemegy, és ugyanazt a hamut a kezébe veszi, és azt mondja: nem önmagamért lettem tisztává, hanem hogy továbbadjam ezt az irgalmat.
- De itt, ugye, nem arról van szó, hogy az az áldozat ne volna egyszeri és teljes, és szükséges volna újra meg újra visszatérni rá, hanem a páli mondatnak az a tétje, hogy kívánja azt tenni: nem szükségből, hanem szabadságból?
- Így van: a szeretet szabadságából, mert erre semmi sem kötelezi. Mégis az, hogy tanúja Isten irgalmának, nem tehet másképp, gyönyörű ez: megkapta a beteljesedést, és visszalép a várakozás állapotába. Azt mondja, nem élek a beteljesedéssel, mert be akarom várni Izráelt. Most figyeld meg, hogyan ível tovább a római levél: a 9. rész nyitja a nagy dilemmát Izráel és a pogányság viszonyában. Ez eltart a 11. rész végéig. És akkor Pál egy harmadik irgalmasságról beszél, a párá ádumá harmadik tünetéről. Azt írja a római gyülekezetnek, melyben zsidókból is meg pogányokból is lett keresztyének vannak: ha úgy tűnik, hogy Izráel megkeményedett volna Jézus Messiásként való elfogadásában, ebben gondviselés van: megkeményíttetett Izráel addig, amíg a pogányok bemennek az üdvösségre, azaz a tiszta, szent nép, az Isten által választott nép valami érthetetlen titok folytán eleázári mozdulattal föláldozza a vörös tehenet. Eleázár közben bemocskolódik, Izráel közben megkeményedik, annak érdekében, hogy papja lehessen a pogányságnak. Hogy a választott nép mellett most már az egész világ beemeltessék az ábrahámi szövetségbe, Isten egész világot átölelő üdv-ígéretébe. A tiszta tisztátalanná válik, hogy a tisztátalan pogányságot megtisztítsa. Egy grandiózus papi szertartásnak vagyunk a tanúi: a közbenjáró pap magára veszi a bűnöket, és megáldoztatik ebben. Ezért mondja Pál, hogy te, aki annak árán kaptál kegyelmet, hogy Izráel megkeményíttetett, te pogány keresztyén, el ne bízd magad, nehogy azt gondold, hogy Isten végleg eltaszította magától Izráelt. Itt tulajdonképpen egy szent áldozás rituáléjával van dolgunk, megjelenítődik a vörös tehén hamvának elve. Amikor ezt befejezi a 11. részben, amely nagyon sok titkot feszeget, szinte a salamoni Prédikátor könyve kíméletlenségével, hogy amit Isten elvégzett, ahhoz sem hozzáadni, sem elvenni belőle nem lehet, az megtörtént, és örökre megtörtént, illetve semmi új nincs a nap alatt, tehát akkor mi értelme van az emberi foglalatosságnak, kérdi Salamon – ugyanezt teszi Pál, amikor azt mondja: mi értelme van a cselekedeteknek, ha Isten mindent elvégzett? Megvillantja a vörös tehén hamva elvének harmadik megjelenését, és befejezi azzal, hogy: ó, Isten irgalmasságának csodája! Mindenkit – most már zsidókat is, pogányokat is – engedetlenség alá rekesztett, hogy mindeneken könyörüljön. A 12. fejezet e himnikus záróakkord után azzal kezdődik – egybe kell olvasni, hiszen a levél eredetileg nem volt fejezetekre osztva –: kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmára (az eredetiben: irgalmaira, többes számban, tehát az eddig fölragyogtatott irgalmaira apellál Pál), kérlek titeket, hogy „szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos (logikus) tiszteleteteket”. Gyakorlatilag azt mondja, hogy ennyi irgalom láttán akár meg is parancsolhatnám, hogy a te életedben is, te római gyülekezeti tag, érvényesítsed a vörös tehén hamvának princípiumát. De nem akarja kizárni a szeretet szabadságát: azt írja, kérlek, erre a sok irgalomra nézve kérlek, önként, szabadon, ajánld föl magad, tested élő, szent, Istennek kedves áldozatul. Mi az Istennek kedves áldozat? Az, hogy kívánj inkább átok lenni azokért, akik még nem találták meg ezt az üdvösséget.
Ha innen nézem, azt látom, hogy engem, a pogány-keresztyén embert, vagy a keresztyénségbe a pogányság felől érkező embert valami mérhetetlen örökség kötelez. Engem a holocaust a következőre figyelmeztet: Pál, amíg élt, átkozottá kívánt lenni Izráelért. De amikor meghalt, hazament, akkor ki vette át a stafétát? Nem tudom, biztos, hogy átvették, nemzedékről nemzedékre, de egyet tudok, hogy nekem, aki most olvasom a szentírást, azonnal látnom kell a nekem szegeződő kérdést: vajon nem azért szívhatom még ezt az áldott jó levegőt, hogy fölemeljem azt a stafétát, amit Pál letett? És talán az volna az igazán keresztyén gesztus ebben a holocaust utáni pillanatban, hogy bár megvan a zsidóságnak minden oka, hogy ne kiáltson önmagáért, mert köszöni szépen az ilyen keresztyének Messiását, mégis kívánjak inkább átkozottá lenni, nem élni az ábrahámi áldásokkal, csak hogy ez a megcsúfolt, meggyalázott nép megtalálja tulajdon Messiását, akihez sokkal több köze van, mint nekem.
- Bonhoefferről olvastam, a protestáns teológusról, akit egy Hitler ellen szőtt merénylet miatt elpusztítottak a náci haláltáborokban, hogy ő azt tartotta, a nácizmus után a keresztényeknek nem volna szabad missziós szándékkal fordulniuk a zsidókhoz.
- Azt hiszem, hogy a végsőkig vissza kell tartania magát a keresztyénségnek a missziótól, olyannyira, hogy ne tudjon egyebet csinálni, csak misszionálni. Ez most nagyon ellentmondásosnak hangzik…
-Inkább retorikusnak…
- Arra gondolok, hogy egy misszió van: fölemelni ezt a stafétát.
- Úgy élni meg cselekedni, hogy nyugodtan akár rá is mehetek erre, de ez őt, a másik embert, a zsidót nem kötelezi semmire…
- Csak annyiban tartozom a zsidó testvéreimnek a misszió gyakorlásában, amennyiben ők ezt az írások alapján tőlem elvárhatják. Ez a csak nagyon fontos kérdést vet föl: nem engedhetek abból, amiből ők sem engedhetnek. Ha a zsidóság lemond a világmissziójáról, nagyot téved. Ha a keresztyénség, amely ebbe a misszióba fölvétetett munkatársnak, lemond a világmissziójáról, beleértve a zsidóságot, szintén nagyot téved. Úgy kell élnem, hogy megragadjanak a zsidó atyafiak: kérlek, mondd meg nekünk, valóban ő-e a Messiás?
- A kereszténység történetében fölhalmozódott egy csomó szöveg, kialakult egy nyelvhasználat, mely önmagában csak igaz lehet, de hogyan védem meg a másik embert ettől a domináns igazamtól?
-Pár hónappal ezelőtt a pesti jeshivában azt mondtam egy zsidó barátomnak: Nézd, én nem tudok veled találkozni, ha letagadjuk, hogy az alapvető kérdés kettőnk között az, hogy Jézus-e a Messiás, vagy sem. Mert tudom, hogy neked is, nekem is élet-halál kérdés, üdvösség kérdése ez. Mert ha nem Jézus a Messiás, akkor én kárhozom el, ha Jézus a Messiás, te kárhozol el. Ha ennél enyhébben fogalmazunk, akkor nem tudunk egymás szemébe nézni. Tudom, hogy a mai tolerancia-divatos világban ez milyen kegyetlenül hangzik, de ez ott engem nem érdekelt, engem az az ember érdekelt. Azt mondtuk akkor egymásnak, hogy a végsőkig fel kell fokozni a kérdéseket, nem kitérni előlük. Úgy váltunk el, hogy nem szabad egymásnak nyugtot hagynunk. Ezzel nem mondtam, hogy Isten elveti az ő népét, nem tudhatom, hogyan lesz majd az ítéletkor. Csak arról beszélhetek, amire nézve megbízatásunk van, ha értjük, ha nem, hogy amikor azt mondják a rosenzweigi-buberi zsidó-keresztyén párbeszédért, hogy Jézus igen, ő rendben van, de a probléma a missziózó Pál, mert a keresztyéneknek valóban Jézus az egyetlen út az Atyához, de a zsidóság már az Atyánál van, akkor én arra gondolok: igen, azt fölvállalom, hogy nekem közvetítőre van szükségem, és azt is, hogy ennek a közvetítőnek a gyilkosa lettem, deocídium történt, botrány, de nem akarom, hogy ugyanezt a botrányt kivédhesd azzal, hogy azt mondod, már az Atyánál vagy. Ezekben a beszélgetésekben oda konkludáltam, hogy én nem ismerem el minden emberről, aki keresztyénnek vallja magát, hogy ő beleszülethet a keresztyénségbe, mert ez azt jelentené, hogy keresztsége folytán már az Atyánál van – engedd meg tehát nekem, zsidó testvérem, ugyanazt a radikális kételyt: te lehet, hogy ugyanúgy nem vagy újjászületés nélkül az Atyánál, mint én, noha beleszülettél egy szövetségbe. A körülmetélkedés jegye lehet ennek, de Kóré is benne volt a körülmetélkedésnek ebben a szövetségében, és mondhatnánk sorra az Izráel történetében azokat, akik ugyan beleszülettek az Istennel való szövetség látható gyűrűjében, de ahogy Isten ellen fordultak, ki is zárták magukat. Ugyanez jelentkezik a keresztyén egyház történetében is – ezért olyan botrány az Egyház története. Semmi különbség nincs a keresztyén misszió között és aközött, hogy Ezékiás király rájön, hogy nagyon eltávolodtak a Tórától, hogy rég nem ünnepelték meg a Páskhát, és akkor kiküldi a bűnbánati felhívással az embereit, a misszionáriusait nem csak Júdeában, hanem az elszakadt országrészekbe is. Azt olvassuk, hogy végigmennek Zebulon, Manassé, Áser földjén a követek, és mindenütt röhögik őket (ezt ma reggel olvastam), és csak néhányan kezdenek el sírni. Ők jönnek fel Jeruzsálembe, hogy megüljék a Páskhát. Ezt az ezékiási reformot klasszikus igeként olvassák fel reformáció ünnepén, hogy íme megtalálták a törvénykönyvet, újra olvasni kezdték a Tórát, s ez bűnbánatot váltott ki a nép körében. Arról viszont megfeledkezünk, hogy a gúnyolódásokat is kiváltotta. Izráelben ott van a hús-vér izraelita, aki mégsem Ábrahám gyermeke. A keresztyén egyházban ugyanez: évszázadokon át nevetség tárgyává válnak a keresztyénségen belül az ilyen követek. Az Egyházon belüli nem-egyház eretnekké nyilvánította, máglyára küldte őket – a máglyára nem muzulmánok, nem izraeliták, nem buddhisták küldték a keresztyén vértanúk ezreit. Tudod, valahol ez nagyon botrányos, de ugyanakkor gondviselésszerű: Izráel története nem úszhatta meg azt, hogy a legnagyobb fenyegetés nem a pogányoktól érte, hanem a fenyegetés mindig belülről jött. Ha egy párbeszédben azt mondjuk, hogy Izráel történetében nincs ilyesmi, mert így akarunk hízelegni, így akarunk eltekinteni attól, ami botrány az ő történelmünkben, nem vagyunk becsületesek. Ha a keresztyénségből csak azt akarjuk fölmutatni, hogy meggyőzőek legyünk, ami krisztusi volt, aljas dolog. Nem minden fizikailag egyházhoz tartozó tartozik az egyházhoz, és nem minden fizikailag Ábrahám gyermeke volt valóban Ábrahám gyermeke. Ha Krisztus által Atyám lett, akkor a közvetettségből eljuthatunk, és ez is a várakozás előretekintése, eljuthatunk a közvetlenségbe, mert azt mondja Jézus, hogy azon a napon majd nem az én nevemben kértek, ama napon az Atya meghallgat, mert szeret titeket – tehát a pogány-keresztyén is közvetlenül az Atyánál lesz. Ugyanígy, a zsidó, aki az Atyánál van, szintén rászorul a közvetítésre. Aki magát azáltal tartja keresztyénnek, hogy ebbe született bele, ugyanott van, mint az a zsidó, aki azt mondja, hogy egy választott nép fiaként közvetlenül az Atyánál van. Mind a zsidóra, mind a pogányra áll a megtérés követelménye.
Ábrahám mind a zsidóságnak, mind a pogány-keresztyénségnek a spirituális atyja, az ő elhívása modell-értékű mind a zsidóság, mind a keresztyénség számára. Mind a rabbinisztikus hagyomány, mind a keresztyén írásmagyarázat Ábrahám hit-megnyilvánulása csúcsának az Izsák feláldozását tekinti, még akkor is, ha ezt megelőzte a negyed évszázaddal azelőtti elhívás, ami Ábrahám igazságául tuljadoníttatik. Amikor az volt a kérdés, hogy lehet a 613 törvényt jobban, sommásabban összefoglalni, akkor egyesek azt mondták: 11 törvényben, amit Dávid zsoltárában találunk, aztán mások: Mikeás próféta könyvében 3 dologról van szó, végül a perdöntő: 1 törvény, az, ami Ábrahámnak mondatott: az igaz ember az ő hite által él, és tulajdoníttatik az ő hite igazságául. Pál ugyanezt írja.
- Hogy viszonyul a hit ahhoz az alap-etikai törvényhez, amelyben a szelíd Hillél foglalja össze a Tórát (annyi idő alatt, hogy a zsidónak megtérni szándékozó pogány féllábon kibírja): „Amit magadnak nem kívánsz, azt ne tedd másnak.”?
- Ábrahám törvényszegése által tölti be a törvényt. Ha erkölcsi kódexnek tekintem a törvényt, akkor Ábrahám gyilkos – ezt Kierkegaard alaposan végiggondolja, de erről beszélnek a zsidó írásmagyarázók, ebből vezetik le a zsidóság békesség-szeretetét, a vérontás iránti iszonyukat. Ez a történet misztérium, itt is a vörös tehén princípiumát látom. Kierkegaard arról a hitről beszél, ami egyedül Ábrahám és Isten között játszódik le, így a normatív erkölcs meghaladása – de mi felé haladja meg? Afelé, hogy szeresd az Urat, a te Istenedet, hogy ami hitből nincs, bűn az. A bűn nem az erénynek az ellentéte. Az minősül bűnnek, ami nincs hitből. Ami nincs Isten iránti és felebarát iránti szeretetből. Ami nincs irgalomból. Mind a zsidóságot, mind a keresztyénséget tekinthetjük normatív vallásnak. Mindkét rendszeren belül élhetek elszakítva a személyes Istentől. De kereshetem azt is, hogy adott helyzetben mi az, ami Istentől van, és ez válik normatívvá számomra. Természetesen nem olyan könnyen megragadható ez, mint bizonyos törvények gyakorlása.
- Mit értesz azon, hogy keresni azt, ami az adott helyzetben Istentől van?
- Két dolgot: először is nem szabad eltekinteni a törvényektől. Nem lehet Isten szeretetére hivatkozva figyelmen kívül hagyni Isten törvényeit. Halálosan komolyan kell vennem minden törvényt, és utána éppolyan halálos komolysággal el kell rugaszkodnom tőlük. Csak akkor van elrugaszkodás, ha van mitől elrugaszkodni. Pál egész farizeusi múltja, Gamáliel lábainál való iskolázottsága egy hatalmas birkózás a törvénnyel. Csak akkor hozható felelős hitbeli döntés, ha az ember végigvergődött az összes szóba jöhető isteni parancson. Közöttük keresi azt, amit egy adott helyzetben tennie kell – ezt nyilván csak személyesen lehet megtenni, és azzal a humorral, hogy ezek után is lehet, hogy téved. Humorral, tehát a hiúságról való lemondással: lehet, hogy úgy tűnik, minden rendben, később viszont bűnnek ítéltetik, és lehet hogy valami maximálisan bűnnek néz ki, és később jónak minősül. Hadd hozzak egy példát, Richard Wurmbrandt írja, hogy a negyvenes években az ő, többnyire zsidó-keresztyénekből álló gyülekezetében valaki sokat imádkozott egy antiszemitáért. (Nyilván úgy volt antiszemita, hogy beleszületett a kétezer éves keresztyénségébe.) Sikerült egyszer rávennie ezt az antiszemitát, hogy elmenjen a vasárnapi istentiszteletre. Richárd pont azon a vasárnapon olyan textusokról prédikált, amelyek arról szóltak, a zsidóság előnyben van, neki adattak az ígéretek, a törvény. Természetesen ez nagyobb felelősséget is jelent, de azt is, hogy milyen hatalmas áldás zsidónak lenni. Aki elhívta az antiszemitát, teljesen kiakadt ettől a prédikációtól: annyit kínlódott, imádkozott, győzködött, ahhoz, hogy most mindezt tönkretegye a pap azzal, hogy földicsérte a zsidóságot. Az antiszemita otthon meg azon kezdett gondolkodni, hogy eddig gyűlölte a zsidókat, de ha a Szentírás így földicséri őket, akkor nem szabad többé gyűlölnie.
Ebben a világban ábrahámi gyilkosságok és júdási lojalitások vannak. Ki láthat ezekbe bele?
- Ki láthat ezekbe bele?
-Jakob Traubes halála előtti könyvében a Numeri 14-et kommentálva arról a kísértésről ír, amivel Isten kísértette Mózest. Azt mondja: „Meddig gyaláz engemet ez a nép? … Megverem őket döghalállal, és elvesztem őket, téged pedig nagy néppé teszlek, és ő nálánál erősebbé.” A huncutság itt van: nem csak arra apellál Isten, hogy Mózes, te leszel az új Ábrahám, a te vér szerinti gyermekeid lesznek a nagy nép, ezzel a csőcselékkel szemben, akivel annyi bajod volt már, hanem arra is, hogy Izráelnél erősebb lesz majd a te néped. Mózesnek akkor már egy választása van: a gyengébb nép mellé állni. Mózes inkább halált kér magára, inkább törölje ki a könyvéből őt, de a nép maradjon meg. Iszonyú következetességgel felvállalja a vörös tehén hamvának elvét. Traubes azt kérdezi: vajon Pál nem ott engedett, ahol Mózes ellenállt? Mert Pál látja, hogy Izráel megkeményíttetett. Isten fölajánlja Pálnak a pogányságot, hogy kivigye a megváltás kincsét a pogány világba. És valóban az ő utóda lett a keresztyénség, melynek történetét még végig is kísérí az „ugye jobb lett, ugye nagyobb lett ez a nép” gyalázatos nézete. A látszat ez. De nem lehet szem elől téveszteni azt, hogy Pál, miközben a pogányok apostola, soha nem megy közéjük anélkül, hogy előzőleg ne ment volna a diaspóra zsinagógáiba. Csak úgy vállalja a pogányok szolgálatát, hogy az anathémáig tusakodik szüntelen a tulajdon népéért. Azért nem hiszem, hogy engedett a kísértésnek, mert a Mózes imáját mondja: törölj ki engem, legyek én átkozott.
A vörös tehén hamvának princípiuma olyannyira rejtett, hogy aki véghezviszi, nem istudja, hogy azt teszi. Nem elhatározás kérdése: gyertek, vállaljuk fel, hogy anathéma leszünk. Jónás. Jónás megkeményítése árán kegyelmezhetett meg a pogány hajósoknak Isten.
- Nem is Ninivébe küldte Jónást, hanem a hajósokhoz?
- Ninivébe is küldte. Minél inkább ellenáll a küldetésnek, annál több népet ment meg. És hogy menti meg? A gyönyörű az egészben az, hogy Jónás csak az egyidejűség világában, él, nincs tisztában azzal, hogy ő térít: a hajó fenekén fölverik álmából, hogy te miért nem kiáltasz a saját bálványodhoz. Mire Jónás azt mondja: énmiattam van Isten haragja rajtatok, dobjatok a tengerbe. Ugyanazt, mint Mózes, mint Pál. És nem program. Ez húzódik végig a történelmen: nem tudhatom, kinek a közbenjárása következtében adatik meg nekem a kegyelem, és lehet, az sem tudja, aki közbenjár, hogy ő közbenjár. Mert nem is érette adatott meg, hanem azért, aki mindig érettünk tusakodik. Ami a fővel, Krisztussal történt, az történik a testtel, Krisztus testével is. Ebben a Krisztus-testben benne látom a zsidóság nagy imádkozóit, nem csak az Ószövetségig, eretnekséget mondok, de benne látom a berdicsevi rabbit például, aki a zsigereiben éli meg ezt a közbenjárást Izráelért. Nem tudok határokat vonni, sőt, szégyellem magam egy berdicsevihez képest, keresztyén létemre még inkább.
A végítéletkor derül ki, ki volt az igazi Messiás. Addig tudni, a szó köznapi értelmében, nem lehet. Csak hinni lehet. Jézus megmarad botránykőnek nemcsak a zsidók, hanem a keresztyének számára is. Jézus nem engedett abból, hogy „boldog, aki énbennem meg nem botránkozik”. Ezzel azt is állította, hogy van olyan boldogtalanság, mely kénytelen megütközni rajta.
- Pap Antalról, egy Egri nevű Szatmár melletti faluban gazdálkodó emberről, aki a kommunizmusban 20 évre volt börtönre ítélve amiatt, hogy „látványosan”, képmutatás nélkül úgy élte keresztény életét, mintha kommunizmus nem is létezne, erről az emberről készült egy dokumentumfilm, melynek a végén elmondja, ha az derülne ki a végítéletkor, hogy a Jézus-történet mese, akkor is így élt volna.
- Ez a nem-tudásunkból fakadó minimum, hogy megkülönbözessük a lét értelmetlenségét attól a szituációtól, amikor ebből azt következtetem, föl vagyok hatalmazva, hogy én magam tegyem azzá. A János evangéliumában van egy vita Jézus és a hallgatósága között, akik olyan írástudók voltak a János 8,31 szerint, akik „benne hívő” zsidók voltak. Az összeütközés oka a beszéd megtartása. Jézus nem sieti el a dolgot, azt mondja, ha beszédeimet követitek, és megismeritek az igazságot, akkor vagytok a tanítványaim. Már hisznek benne, Jézus mégsem ismeri el, hogy ismerik az igazságot. Hívő keresztyénként nem biztos, hogy Jézus elismeri nekem, hogy ismerem az igazságot. Jézus az írástudóknak még azt mondja: Ha majd megismeritek az igazságot, az igazság szabaddá tesz titeket. Erre fölhördülnek: Mi Ábrahám magja vagyunk, nem szolgáltunk soha senkinek. Jézus azt mondja: Aki a bűnt cselekszi, szolgája a bűnnek. Lehet, hogy ti politikai értelemben gondoltátok, én viszont morálisan, a bűn összefüggésében. Ettől a perctől kezdve az Ábrahámhoz kötődést teszi kérdésessé, végül oda konkludál, hogy nem Ábrahám fiai. Az egyedüli törésvonal a bűn kérdése. Ugyanez a keresztyénségben is: ha beleszülethetnék, akkor el lehetne tekinteni a bűntől. Csak akkor tudjuk komolyan venni egymást, ha arról beszélünk, hogy te mint zsidó, én mint keresztyén feszítettük keresztre Krisztust. Mindketten a Messiásra szorulunk. Mind a zsidóság, mind a keresztyénség felelős a deocídium miatt, a keresztyénség egy fokkal felelősebb, mert a deocídium mellett genocídiumot is elkövetett, mi az idősebb bátyánkat gyilkoltuk meg.
- Tökéletes belebukás a törvény summájába, hogy szeresd Istenedet, és szeresd felebarátodat.
Kolozsvár, 2000. november 15 - december 10.
Kérdezett és lejegyezte: Selyem Zsuzsa
|
