Eeyore írta:
Szóval az, aki szégyelli magát, pont a szégyenérzet miatt nem hajlandó, nem képes olyan lépéseket tenni, amik kirántanák a szégyenből. Mert akkor egy darabig még fájdalmasabban merülne bele a szégyenbe, és úgy érzi, erre képtelen, inkább oda se néz; és ha ő elfordítja a fejét saját szégyenéről, talán mások sem látják meg rajta. Ez hasonló helyzet, mint vizsga előtt – talán történik valami csoda, talán nem kell szembenézni azzal, ami olyannyira szorongató; pedig nincs csoda, muszáj keresztülmenni azon, amit ember a legszívesebben elkerülne. Hasonló helyzet a bűnvallás is: muszáj pont azzal foglalkozni, amit az ember a legszívesebben eltitkolna, elrejtene, amiről szívesen elfelejtkezne. Szóval a szégyenkező deus ex machinára vár, ami kirántja a szégyenből, anélkül, hogy neki hozzá kellene érnie. De hát mi játszódik le ilyenkor az emberben? Miért annyira nehéz, hogy foglalkozzon a változással, hogy önmaga megoldja a helyzetét, hogy kikeveredjen a szégyenből? Ilyen helyzetben egy kívülálló sokszor ad tanácsokat, a kívülálló számára a helyzet egyértelmű, racionális, képes átlátni, hogy a-ból b-be hogy vezet út. Miért olyan nehéz ezeket a tanácsokat egy szégyenkezőnek elfogadnia? A tanácsok hallatán a szégyenkező úgy érzi, számára egyáltalán semmi sem világos, összezavarodik, nyomást érez és hogy hangyák mászkálnak a fejében, csak arra gondol, hogyan menekülhetne. A tanácsokra rögvest kifogásokat gyárt, esetleg támad, csakhogy lerázza a segítőt magáról. Vajon miért? Próbálok példákat írni, hogy érthető legyen, miért olyan rémítőek a szégynekező számára a logikus tanácsok:
Kedves Eeyore idáig értem, ugyanakkor a példáid nem fedik előttem a szégyenkezés megszokott formáit, merthogy ezek ellen nincs mit védekezni, egy krachot nem lehet befolyásolni, ugyanakkor a személyes dolgokat nagyon is.
Számomra például kimondott szégyen volt, amikor a heti tárgyaláson az egyik tekintélyes fél direkt utazott rám, merthogy meg akarta mutatni a mérnököcskének, hogy ki is az Úristen itt és nem reagáltam jól. Sec perc alatt lerombolta az önbizalmam és még megjegyzéseket is tett rám. Innen kezdve a munka helyett az járt a fejemben, hogy miként fogom kivédeni a személyes támadást csütörtökön, amelyet ez a főnök sorozatban indított ellenem. Innen kezdve már csak töredék kapacitással voltam képes foglalkozni magával az általam előterjesztettekkel, magyarul valóban önbeteljesítő volt a vezető hozzáállása, nem voltam képes megfelelni a velem szemben támasztott követelményeknek. Ergó, jött a szégyenérzés és amit te itt leírsz, merthogy ez a tárgyalás heti rendszerességgel jött egymás után végtelen hosszú sorban. Sajnos ez a tapasztalat rányomta a bélyegét a többi tárgyalásaimra is, a végén tényleg bajban voltam. Nyilván azt hittem, hogy velem van a baj és képtelen vagyok megfelelni a követelményeknek, holott korábban elég jól csináltam ezeket.
Végülis egyfajta funkcionális szemlélet rántott ki ebből a bajból, amelyet úgy fogalmaztam meg magamnak a fentiek összegzése, megértése után, hogy ezeket a tárgyalásokat lehet személyes alapon nézni és lehet funkcionális alapon is nézni. Magyarul, ha személyes alapon tárgyalok, akkor a többi résztvevő személyes dolgaival foglalkozom, nem pedig magával a funkcionális kérdéssel, a tárgyalással, a tárgyalóval és a tárggyal. Elhatároztam, hogy nem érdekel a főnök, nem foglalkozom vele. Megfigyeltem, hogy ki milyen tárgyalási technikát használ, kidolgoztam a magamét, gyakorlatilag innen nem érdekelt bármilyen megjegyzése, teljesen korrekt és hivatalos viselkedésre, nyelvezetre váltottam. Egyszercsak azt vettem észre, hogy az agyi kapacitásom 100 %-val oldom meg a feladataimat, teljesen funkcionálisan kezelve a résztvevőket és a helyzetet.
Nem ellenséget láttam ezután a résztvevőkben, csupán egy tárgyalás célra törő munkatársait, akikkel együtt kell működnöm egy teljesen normális módon a közös célért. Ehhez a koccanás is hozzátartozik esetleg, de nem ez a lényeg, ez csak valamit mutat. Innen kezdve nem volt probléma, kezelni tudtam a személyeskedéseket is. És ezt az élet sok területén lehet alkalmazni és alkalmazzuk is. Tehát nem a személyeskedőt, például a harisnyádat kutatva vizsgálót kell látnod, hanem funkcionálisan egy utast, aki utazik hasonló jogosultsággal veled a metróban, akinek semmi köze ahhoz, hogy a te harisnyádon leszaladt a szem. Merthogy lehet, hogy te direkte leszaladt szemmel szeretsz utazni. Egyáltalán ki ő, hogy a te harisnyaszem lefutási szokásaidat bármiképpen, így ismeretlenül is meg merje akár gesztusilag is kritizálni?!
Az élet területén, amikor az általad felsoroltakkal szembesül az ember, akkor sokszor a személyesből hátra kell egyet lépni és az illetőnek valahogy másként kell megvilágítani a problémát. Ilyen volt ez a funkcionális megközelítés, amely az élet sok területén használható. Az ügyintézőkkel nyilván azért használtatják a funkcionális ügyintézést az ügyféllel, mert ez ad legkevesebb ütközésre lehetőséget és célirányos is. Ilyen módon az életben is érdemes funkcionálisan megközelíteni a személyes problémánkat. Például a velünk szemtelen ügyintézőnek fel kell hívni a figyelmét arra, hogy a pénzemért végezze a munkáját rendesen és nem zavarba jönni, ha személyeskedik.
Persze vannak más megközelítések is. Ilyen, amikor mondjuk a súlyprobléma megoldása helyett valakinek a lelki, szellemi erősségére világítunk rá, azt toljuk előtérbe. Sikerélményt adunk neki, és máris egy másik emberel állunk szembe, ha átérzi az igazadat.
Persze vannak esetek, amelyek betegesek, ezekre gyógyszert kell szedni, de utána rögtön párhozamosan sikerélményt kell adni az illetőnek. Helyesen más szemléletbe kell helyezni őt, bele kell tenni egy ígéretesebb perspektívába, más ok-okozati összefüggésbe, máshogy kell megfogalmazni a problémáját, a helyzetét, segíteni kell őt kioldani a görcseiből logikus érveléssel úgy, hogy hátralépünk és átfogalmazzuk a problémát érthetőbbre. Egy ilyen eszköz a személyesből a funkcionális szemléletbe való áttérés, ennek az alkalmazása a tapasztalatom szerint sokat segíthet.