KEGYELEM
"Mint minden Jézus felé törekvő ember, mi sem vagyunk tökéletesek, csak afelé igyekszünk. Mindenki elindul valahonnan és megérkezik valahova. Szerintem Istent az érdekli, hogy milyen irányba tartunk. Az üdvösség vagy a kárhozat felé? Mi pedig erősek tartozunk hordozni az erőtlenek (nem az engedetlenek) terhét. Jézus támogat az Úton, ahogy ígérte: Veletek leszek a világ végezetéig. Csak maradjunk meg Ő benne. Szentség nélkül senki sem látja meg az Urat, ezért törekedjünk a szentségre. Ha pedig elesnénk, valljuk be: Isten nélkül képtelenek vagyunk igazságot cselekedni; kegyelemre van szükségünk. Ő képes megszabadítani bűneinkből, bízzunk benne!..."
(Kegyes András)

Wilhelm Busch:
NAPONKÉNT KELL TALÁLKOZNOM AZ ÚR JÉZUSSAL

Néhány éve közölték velem, hogy adnak mellém egy segédlelkészt.
Ó, gondoltam, semmi szükségem erre. Elvégzem én a munkámat.
Évek múltak, s az ifjú ember még mindig ott volt. De a helyzet igen
megváltozott. Már nem is tudtam meglenni nélküle. Nem volt nap,
amelyen szükségem ne lett volna a segítségére és hozzászólására. Ha
elutazott, úgy véltem, hogy mindjárt rosszra fordul minden.

Így van ez, csak még sokkal inkább az Úr Jézussal. Amikor először
találkoztam Vele, még nem tudtam, hogy mennyire szükségem van Rá.
De bizony úgy lett, hogy mindennap találkoznom kell Vele.

Hadd idézzem Spurgeont. Ezt mondja:
Szíve vérével mosott meg a bűneimből s a megigazulás ruhájába
öltöztetett. Mindenhatóságára volt szükség ahhoz, hogy legyen
belőlem valami. Még most is úgy megyek Hozzá napról-napra, mint
szegény koldus. Nem mehet el tőlem sohasem, hogy utána ne
kiáltanék: Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!

A MOL Stílus és Lendület című magazinban volt régebben egy riport
Kovács Ákos énekessel. Abból egy részlet:
------------------------------------------------------------------------------
RIPORTER: Család, gyerekek, dalok, hit. Van köztük sorrend?
ÁKOS: Konzervatív ember vagyok - a szó eredeti, tehát pozitív
értelmében. Szerintem az életnek vannak alapértékei, amelyeket
érdemes megőrizni és azok szerint élni. Nem kell a világot újra meg
újra kitalálni. Ha ez a kérdés, akkor igen, Isten az első. Mert miatta
létezik a család, az én családom is. Hit nélkül eléggé céltalannak tűnik
az élet. Nekem szerencsém volt, mert bár voltak az életemben ostoba
kanyarok, valahogy mégis sikerült mindig a fény felé haladnom. A
legnagyobb hibáim egyike föltétlenül az, hogy nagy ember akartam
lenni. Nem naggyá, hanem jó emberré kell válni, ezt tanultam meg út
közben. A becsvágy egy idő után mindenkinek teher. Ennek
felismeréséhez szabadnak kell lenni minden feleslegességtől. Ettől
sajnos messze vagyok, de a legszabadabbnak akkor érzem magam,
amikor verset írok. A belső szabadság határtalan, mert nem köt más
szabály, csak az égi törvény. A szabad ember Isten által szabad. Ez
olyan igazság, amit érdemes megszeretni, mert nem vonhatjuk ki
magunkat alóla.

Leleszi Balázs Károly: AZ ÉNEKLŐMESTER

A zsoltár belső lüktetése
feszítette - s könnyei.
Gyermekkori pásztorlantját
mintha szelíd angyalkezek
simogatnák, oly lágyak
a fölhangzó dallamok;
körbe-körbe táncolják
Jeruzsálem alkony bíborában
pompázó sikátorait.
Hálaadás forrásainak csobogása.
És megtelt szépséggel a város,
nagy, tiszta pillanatban
a messzeség. Ekkor váratlanul
közel jöttek a betlehemi
legelők, viola-egek drágakő
tornyai, ahol Adonáj sátorozik.
Hite, mély alázata
fényesre-kopott hangszerén,
érces férfi-hang, Urához
énekel Dávid, a vezér.
Szövétnek volt arca, két szeme,
mint szivárvány, lobogott
az égi láng szívében, táplálta
olajával az eljövendő Titok:
˝Az Úr az én kősziklám,
kőváram és szabadítóm…˝
__________________________
(internetről, GothArt)

D. Johannes Rau: A Biblia és a politikus c. könyvéből:

Az egyház szeretetszolgálata "nem válhat az istentiszteletet és liturgiát helyettesítő pótcselekvéssé, hanem az egyháznak a világban végzett cselekedetei központi kifejeződései ezek. Az egyházaknak saját érdekük, hogy tevékenységüket ne csak erre korlátozzák, arra, hogy válságok, és a szükség idején mentőövnek tekintsék őket.
Tudom, hogy az egyházak számára sem könnyű megtalálni az állandóan változó társadalmakban helyüket és feladataikat. Nem is az én dolgom, hogy helyüket kijelöljem. Azt azonban tudom, hogy az olyan egyház, amely a társadalom tájékozatlanságát tovább fokozza, önmagát teszi feleslegessé. Az az egyház, amelyik azt hiszi, hogy az élet minden területén kompetensebb, mint az arra illetékesek, nem csodálkozhat, ha egy szép napon azokban a kérdésekben sem veszik komolyan, amelyekre valóban hatékony válaszai lehetnek."
(A Barth Károly-díj átvételekor tartott beszédből, 2005. - 141. oldal)

A Ben Hur keletkezésének háttere

Lew Wallace generális egyszer egy vonaton találkozott Ingersoll ezredessel, egy közismert ateistával. Sok mindenről beszélgettek, többek között a "kereszténység értelmetlenségéről" is. Wallace nagyon lelkesedett útitársa ötletének, aki a következőket mondta neki:

"Ön egy intelligens és képzett ember. Miért nem ír könyvet, amiben bebizonyítja, hogy a kereszténység értelmetlen, és Jézus soha nem élt?! Ez lenne csak az igazi siker!"

Lew Wallace nagy lelkesedéssel nekilátott a munkának. Valósággal el volt ragadtatva a gondolattól, hogy híres legyen. Éveken át gyűjtötte az anyagot könyvéhez.

Már négy fejezetet megírt, amikor villámcsapásként érte a felismerés, hogy Jézus Krisztus valóban élt. Sőt arról is meg volt győződve, hogy ez a Jézus több volt, mint csupán egy történelmi személy. 50 évesen életében először térdelt le, hogy imádkozzon. Arra kérte Jézus Krisztust, Isten fiát, hogy mentse meg, és átadta neki az életét.

Ezután elhatározta, hogy átírja könyvének meglévő fejezeteit. Ebből született meg a Ben Hur, amely később világhírű filmsiker lett. Így vált Lew Wallace tábornok a Jézus Krisztushoz való radikális odafordulás megragadó példájává. Az ember ugyanis Isten titkait nem a szemével, nem is csak a racionális gondolkozással, hanem szívével ismeri fel, amit előbb Istennek kell megvilágítania. Olvassuk az Efézus 1,18-ban.

A prédikátor

Egy hideg vasárnapon történt. A templom parkolója hamar megtelt. Ahogy kiszálltam a kocsimból, arra lettem figyelmes, hogy a testvérek valamit sugdolóznak, miközben bemennek a gyülekezetbe. Ahogy közelebb értem, észrevettem egy embert, amint támaszkodik a templom falának. Már majdnem egészen lefeküdt, mintha aludna. Egy hosszú, nagyon rongyos viharkabát volt rajta és egy kalap a fejére húzva, hogy már az arcát sem lehetett látni. Egy kb. 30 éves cipő volt rajta, ami olyan kicsi volt rá, hogy kilógtak a lábujjai. Gondoltam, hogy hajléktalan és hogy alszik, így bementem a templom ajtaján. Bent elkezdtünk beszélgetni. Szóba került a kint fekvő hajléktalan is. Az emberek csak mosolyogtak és suttogtak, de senki sem volt hajlandó behívni, hogy üljön le. Én sem.

Néhány perc múlva elkezdődött az istentisztelet. Mindenki a prédikátort várta, hogy foglalja el a helyét, és szóljon az Igéből, amikor kinyílt az ajtó. Bejött a hajléktalan, fejét lehajtva végigsétált a padok között. Az emberek zavarban voltak és suttogtak, meg arcokat vágtak. Végigment a szószékig, ahol aztán levette a kalapját és a kabátját. Elszorult a szívem. Ott állt a prédikátorunk... ő volt a hajléktalan. Senki sem szólt egy árva szót sem. A prédikátor elővette a Bibliáját és letette. "Testvéreim, azt hiszem, nem kell mondanom, hogy miről fogok ma prédikálni." Aztán elkezdett énekelni egy éneket, amelynek így hangzottak a szavai: "Ha tudok segíteni valakin, amint elmegyek mellette, Ha tudok egy vidám szót, mi megnevettette, Ha meg tudom mutatni, hogy az ő útja helytelen, akkor már nem hiábavaló az életem."

(internetről, igeforum)

Hány éve(s)?

Egy este egy unoka a nagyapjával beszélgetett aktuális eseményekről. Egyszer csak hirtelen megkérdezte:
— Nagyapa, hány éves is vagy?
A nagyapa így válaszolt:
— Hadd gondolkozzam egy kicsit… A televízió, a gyermekbénulás elleni védőoltás, a fénymásoló gép, a kontaktlencse és a fogamzásgátló tabletta előtt születtem.
Nem volt még radar, hitelkártya, lézersugár és pengekorcsolya.
Még nem találták fel a légkondicionálót, a mosogatógépet, a szárítógépet (a ruhát egyszerűen kitették száradni a friss levegőre).
Az ember még nem lépett a Holdra, és nem léteztek sugárhajtású utasszállító repülőgépek.
Nagyanyád és én összeházasodtunk és azután együtt éltünk, és minden családban volt apuka és anyuka.
A „gay” tisztességes angol szó volt, amely elégedett, vidám és jókedvű embert jelentett, nem pedig homoszexuálist. Leszbikusokról sosem hallottunk, a fiúknak pedig nem volt fülbevalójuk.
Én a számítógép, a kétszakos egyetemi képzés és a csoportterápia előtt születtem. Az emberek nem analizáltatták magukat, legfeljebb amikor az orvos vér- vagy vizeletvizsgálatra küldte őket.
25 éves koromig minden rendőrt és férfit „uram”-nak szólítottam, minden nőt pedig „asszonyom”-nak vagy „kisasszony”-nak.
Párjuk a galamboknak és a nyulaknak volt, de nem az embereknek. Az én időmben, ha egy hölgy felszállt az autóbuszra vagy a villamosra, a gyerekek és a fiatalok mindenki másnál hamarabb álltak fel, hogy átadják neki a helyüket, de ha terhes volt, a helyére kísérték és — ha kellett — megváltották a jegyét és odavitték neki.
A férfiak a járdaszegély, a nők a házfal mentén mentek, a lépcsőn a nőé volt a korlát melletti oldal, elsőként lépett be a liftbe és onnan ki; alátolták a széket, hogy leülhessen; egy férfi sosem üdvözölt úgy egy nőt, hogy ne állt volna fel, ha éppen ült, amit akkor is megtett, ha a nő állt fel — hacsak egy pillanatra is — az asztaltól, kinyitotta előtte az autó vagy bármi más ajtaját, és a férfi segített neki levenni a kabátját.
Az én időmben a szüzesség nem okozott rákot, és a családi erény bizonyítéka volt a lány és a tisztaságé a férj számára.
A mi életünket a tízparancsolat, a józan ész, az idősebbek és az érvényes törvények tisztelete szabályozta, később teremtő együttélésben és felelős szabadságban telt.
Bennünket megtanítottak arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között, és hogy felelősek vagyunk tetteinkért és következményeikért.
A fast foodról azt hittük, azt akkor eszik az emberek, amikor sietnek.
A komoly kapcsolat azt jelentette, hogy jóban voltunk unokatestvérekkel és barátokkal.
A time sharing azt jelentette, hogy a család másokkal együtt nyaralt, nem pedig idegenekkel közös nyaralót.
Ismeretlen volt a vezeték nélküli telefon, a mobiltelefonról nem is beszélve.
Sosem hallottunk sztereó zenéről, URH-ú rádióról, kazettákról, CD-ről, DVD-ről, elektromos írógépekről, számológépekről (még mechanikusakról sem, hát még hordozhatókról). A „notebook” jegyzetfüzet volt.
Az órákat naponta felhúzták. Semmi digitális nem létezett, sem órák, sem világító számos kijelzők a háztartási gépeken. Gépeknél tartva, nem voltak pénzkiadó automaták, se mikrohullámú sütők, se ébresztőórás rádiók. Hogy videomagnókról és videokamerákról ne is beszéljünk.
Nem léteztek azonnal előhívott színes fényképek. Csak fekete-fehér képek voltak, előhívásuk és másolásuk több mint 3 napig tartott. Színes képek nem léteztek.
Ha valamin a Made in Japan szöveg volt, az rossz minőséget jelentett, és nem létezett Made in Korea, se Made in Taiwan, se Made in Thailand, még kevésbé Made in China.
Sosem hallottunk Pizza Hutról vagy McDonald’sról, se az instant kávéról, se a mesterséges édesítőkről. Olyan üzletek voltak, ahol 5-10 centavóért lehetett vásárolni.
A fagylalt, a buszjegy, az üdítő: mind 10 centavóba került. Új autót 1000 dollárnál olcsóbban lehetett venni… de kinek volt annyi pénze?
Az én időmben a fű olyasmit jelentett, amit nyírtak, nem szívtak. A chip szilánkot, szálkát jelentett, a hardware vasárut, software pedig nem létezett.
Mi voltunk az utolsó nemzedék, amely azt hitte, hogy egy asszonynak férjre van szüksége ahhoz, hogy gyereke legyen.
És most mondd, szerinted hány éves vagyok?
— Hát, nagyapó… több mint 200! — felelt az unoka.
— Nem, kedvesem, csak 60!

Egyik kínai misszionárius az utcán látva egy kislányt, aki a testvérét cipelte a hátán, megkérdezte:
"Kislányom, nem nehéz az a teher?"
Mire a kislány így válaszolt:
"Nem teher ez bácsi, ez az én testvérem"
-----------------------------------------------------------------------------------
Egy kisfiút megkérdeztek,hogy hány Isten létezik. Ezt válaszolta:
"Egy".
"Honnan tudod ezt?"
"Onnan, hogy csak egy Istennek van hely, mert Ő betölti a mennyet és a földet"
(Egyszerű bizonyíték. Nem?)
__________________________________
(internetről, igeforum)

A lakatlan szigeten

Egyszer történt egy hajótörés, amit csak egy ember élt túl. Őt a víz egy lakatlan sziget partjára vetette. Azon imádkozott nap mint nap, hogy jöjjön és mentse meg valaki. Mindennap kémlelte a horizontot, hátha meglát egy hajót, ami megmentheti, de hiába. Végül, beletörődve sorsába, épített magának egy kis kunyhót a szigeten.
Aztán egy napon, amikor elment halászni, hogy legyen aznapra is mit ennie, szörnyű dologra ért vissza. Az egész kunyhó lángokban állt! Teljesen elégett, úgy, hogy csak hamu maradt belőle. A hajótörött teljesen elkeseredett. Nemcsak hogy hajótörést szenvedett, de mire beletörődött sorsába és épített magának egy kis zárt menedéket, az is oda lett.
"Hogy tehetted ezt velem Istenem? Mivel érdemeltem ki ezt a rosszat? Pedig már kezdtem megbarátkozni az egyedüllét gondolatával, és olyan jól éreztem magam ebben a kis kunyhóban, miért kellett ezt is elvenned tőlem?" - kiáltott Istenhez.
Másnap kora reggel, amikor kisírt szemét kinyitotta, arra ébredt, hogy kiköt egy hajó. Nem hitt a szemének! Amikor felszállt a hajóra megkérdezte a kapitányt, hogy honnan tudták, hogy ő ott van.
"Abból a nagy füstből, amit csináltál. Abból láttuk, hogy van itt valaki a lakatlan szigeten." - felelte a kapitány.

Az ember életében vannak olyan időszakok, amikor mindent elveszettnek érez, mert annyi rossz dolog történik vele. De ha hitünk erős Istenben és hozzá fordulunk, minden negatív történésre lesz egy pozitív válasza!

(ismeretlen szerző - internetről)

Leleszi Balázs Károly: Mert eljön Ő

Mert eljön Ő, Aki megígértetett
jön, közeledik már
már hallani is, érezni is
szíve ott dobban
az égben, földben, levegőben
- s az időben
Nem késik, mint azt egyesek gondolják
Mert eljön ama rettenetes nap is
éles, kétélű kard
remegve táncolva
szikrázik
a vakító fényben
______________________________
(internetről, GothArt)

(internetről)

Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!
Milyen jó, hogy rábízhatjuk
kezünket arra a Kézre,
amely megtörte és életre keltette a Kenyeret,
amely megáldotta és megsimogatta a gyerekeket,
s amelyet szegek vertek át.
Ráhagyatkozni arra a Kézre,
amely olyan, mint a mienk,
de amelynek tetszőleges döntését csupa jóság vezérli,
s folyton csak szorosabban köt le minket önmaga számára.
Átadni magunkat annak a puha és hatalmas erejű Kéznek,
amely lehat a lélek velejéig,
amely formál és teremt,
s amelyen át oly végtelen szeretet árad.
(Teilhard de Chardin)

"Édes Istenem!
Ma eddig minden rendben ment.
Nem pletykálkodtam, nem jöttem ki a sodromból,
nem voltam mohó, zsémbes, undok, önző vagy élvhajhász.
Nem siránkoztam, nem átkozódtam és nem ettem egy szem csokoládét sem.
Pár percen belül azonban kikelek az ágyból,
és azután sokkal több segítségre lesz szükségem Rád."
(Bándi András: Reggeli Ima)
_______________
(iwiw fórumról)

Oscar Wilde: A boldog herceg


Egy oszlop tetején, magasan a város tetején állt a boldog herceg szobra. Tetõtõl talpig arany borította vékony finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubint piroslott a kardja markolatán. Nem hiába csodálta mindenki. - Legalább olyan szép, mint egy szélkakas - jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy mûvészi ízlésének -, csakhogy nincs annyi haszna tette hozzá, nehogy az emberek azt higgyék, hiányzik belõle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott. - Bár olyan lennél mint a boldog herceg! - sóhajtott fel a józan anya, mert nyafogott neki a kisfia, hogy hozza le neki a csillagokat. - A boldog hercegnek még álmában sem jut eszében, hogy nyafogjon valamiért. - Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog - dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta. - Olyan mint egy angyal - mondták az árva gyerekek amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta fehér kötényben. - Honnan tudjátok? - kérdezte a számtantanár. - Sose láttatok angyalt. - Dehogynem, álmunkban - válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte ha a gyerekek álmodnak.

Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de õ hátramaradt, mert szerelmes volt a legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbûvölte, hogy megállt és megszólította. - Szeresselek? - kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-meg érintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át. - Micsoda nevetséges kapcsolat - csivitelték a többi fecskék -, nincs a menyasszonynak pénze és túlságosan sok a rokona - és csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az õsz, és a fecskék elröpültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét. - Örökké csak hallgat - mondta -, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. - És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehetõ legkecsesebben hajladozott. - Elismerem ugyan, hogy otthon ülõ teremtés - folytatta a fecske -, én viszont szeretek utazni - szeressen hát utazni a feleségem is! - Eljössz- e velem? - kérdezte végül a nádszáltól, de ez csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. - Hitegettél csak! - kiáltotta a fecske. - Indulok a piramisokhoz. Isten veled! - és elrepült.

Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba. - Hol töltsem az éjszakát? - kérdezte. - Remélem, felkészültek a fogadásomra. Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején. - Itt fogok megszállni - kiáltott fel -, pompás ez a hely, járja a friss levegõ is. - És leereszkedett egyenesen a boldog herceg lába elé. - Arany a hálószobám - mondta magának halkan, amint körülpillantott, és aludni készült, de alig dugta a fejét a szárnya alá, rápottyant egy vízcsepp. - Milyen különös! - kiáltott fel. - Egyetlen felhõ sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok és mégis esik. Bizony szörnyû az éghajlat itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette az esõt, de csak puszta önzésbõl. Akkor ismét ráhullott egy csepp. - Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esõtõl sem véd meg! - kérdezte. - Keresnem kell egy jó fedeles kéményt - és elhatározta, hogy továbbszáll. De mielõtt szétnyitotta volna a szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és látta - de jaj, mit is látott? A boldog herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak arany orcáján. És a holdfényben olyan gyönyörû volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom. - Ki vagy te? - kérdezte. - Én vagyok a boldog herceg. - Miért sírsz akkor? - kérdezte a fecske. - Teljesen átáztattak a könnyeid. - Míg éltem és emberi szívem volt - felelte a szobor -, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe sem jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabenn minden. Az udvaroncaim boldog hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha az öröm boldogság. Így éltem és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ideállítottak olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyûségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok. - Úgy, hát belül nem is arany? - jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetû észrevételt. - Messze innen - folytatta mély, zengõ hangon a szobor -, jó messze valamelyik kis utcában áll egy szomorú ház. Ablaka éppen nyitva van, és én egy asszonyt látok odabenn, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tûszúrással, mert az asszony varrónõ. Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sir. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubintot a kardom markolatából? Lábamat ehhez a talapzathoz erõsítették, magam nem tudok mozdulni. - Engem várnak már Egyiptomban - mondta a fecske. - Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is, festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és bebalzsamozták fûszerekkel. A nyakában halványzöld jáde-lánc van, és a keze mint a száraz levél. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg -, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú. - Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiukat - felelte a fecske. - Múlt nyáron, amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan kõvel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék sebesebben repülünk annál, és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról, hanem azért ez tiszteletlenség volt. De a boldog herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta. - Bár nagyon hideg van - mondta -, egy éjszakára mégis maradok és a követed leszek. - Köszönöm kicsi fecske - mondta a herceg. Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubintot a herceg kardjából és a csõrébe fogva a tetõk fölé emelkedett. Elszállt a székesegyház tornya mellett ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével. - Milyen csodálatosak a csillagok - mondta a férfi -, és milyen csodálatos a szerelem hatalma. - Remélem, hogy idejében elkészül a ruhám az udvari bálra - felelte a lány -, golgotavirág-hímzést rendeltem rá, de a varrónõk olyan lusták. A fecske átsuhant a folyó felett, és látta a hajó-árbocokon lengõ lámpásokat. Elszállt a gettó fölött és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyõben méregetik a pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz és benézett. A kisfiú lázasan hánykolódott az ágyban, anyját pedig a fáradságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyûszûje mellé a nagy rubintot. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát. - Milyen jó hûvös van - mondta a kisfiú -, most már megfogok gyógyulni - és édes álomba merült. Akkor a fecske visszaszállt a boldog herceghez és elmondta mit végzett. - Furcsa - jegyezte meg -, csöppet se fázom - pedig meglehetõsen hideg van. - Mert jót cselekedtél, azért - mondta a herceg. A kis fecske elgondolkozott ezen és aztán elaludt. A gondolkozás ugyanis mindig elálmosította.

Hajnalban elszállt a folyóhoz, és megfürdött. - Milyen rendkívüli jelenség - mondta a madártan professzora, amikor áthaladt a hídon. - Fecske télen! - És hosszú levelet írt errõl a helybeli újságnak. Nagy feltûnést keltett vele, mert teletûzdelte olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett. - Ma este indulok Egyiptomba - mondta a fecske, és elõre örült az elkövetkezendõknek. Meglátogatta sorra a mûemlékeket, és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán. Amerre csak megfordult, a verebek felcsiripeltek. - Nocsak egy elõkelõ idegen - mondogatták egymásnak. S így aztán a fecske nagyon jól érezte magát. Amikor felkelt a hold, visszarepült a boldog herceghez. - Nem üzensz semmit Egyiptomba? - kiáltotta. Nyomban indulok - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg -, maradj velem még egy éjszakára. - Várnak már Egyiptomban - felelte a fecske. - Társaim holnap továbbrepülnek a második vízeséshez. Víziló hûsöl ott a sás között, és hatalmas gránit trónuson ül Memnon isten. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, és amikor a hajnalcsillag feltûnik az égen, kiszakad belõle az örömkiáltás, és aztán megint elnémul. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb berill, és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg - messze, messze a város túlsó szélén, látok egy fiatalembert a padlásszobában. Asztala teli van kéziratokkal, föléjük hajlik, és mellette egy talpas pohárban hervadó ibolyák. Haja barna és hullámos, az ajka piros mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A darabját szeretné befejezni a színigazgató számára, de nem tud írni, mert nagyon fázik. Kandallójában nincsen tûz, és az éhség elgyengítette. - Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske, mert igazán jó szíve volt. - Vigyek neki is egy rubintot? - Sajnos nincs több rubintom - mondta a herceg -, nincs egyebem már, csak a két szemem. Ritka zafírból való, ezer évvel ezelõtt hozták õket Indiából. Vájd ki az egyiket, s vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelõt vesz érte és befejezi a darabját. - Drága herceg - mondta a fecske -, én ezt nem tudom megtenni - és sírva fakadt. - Fecském, fecském kicsi fecském - mondta a Herceg -, tedd ahogy parancsoltam. A fecske hát kivájta a herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlásszobába. Nem is volt nehéz bejutnia, mert a háztetõn lyuk tátongott, s azon besurranhatott egyenest a szobába. A fiatalember éppen tenyerébe temette az arcát, s meg sem hallotta a szárnyak suhogását, de amikor feltekintett, ott találta a gyönyörû zafírt a hervadt ibolyákon. - Mégiscsak megbecsülnek - kiáltott fel -, ezt valamelyik tisztelõm küldte! Most már befejezhetem a darabomat - és sugárzott a boldogságtól.

Másnap a fecske elrepült a kikötõbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán, és elnézte, hogyan emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat a hajó gyomrából. - Húzd meg! - kiáltották, valahányszor egy-egy láda elõbukkant. - Megyek Egyiptomba - kiáltotta a fecske, de senki sem törõdött vele, s így aztán amikor felkelt a hold, visszaszállt a boldog herceghez. - Búcsúzni jöttem - szólt fel hozzá. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg -, maradj velem még egy éjszakára! - Tél van - felelte a fecske -, nem sokára itt a fagy, lehull a hó. Egyiptomban a zöld pálmafákra melegen tûz a nap, az iszapban krokodilusok feküsznek és tunyán bámulnak a világba. Társaim fészket raknak Baalbek templomában és turbékolva figyelik õket a rózsaszín és fehér galambok. Drága herceg, elhagylak, de sohasem foglak elfelejteni, és tavasszal, visszafelé szállva majd hozok neked két szép drágakövet azok helyett, amelyeket elajándékoztál. A rubint pirosabb lesz, mint a piros rózsa, és a zafír kék lesz, akár az óceán. - Odalenn a téren - mondta a boldog herceg - álldogál egy gyufaárus kislány. A gyufáit beleejtette a csatornába, s tönkrementek az utolsó szálig. Az apja megveri, ha nem visz haza pénzt, és most sírdogál szegény. Nincs se cipõje, se harisnyája, és a feje is fedetlen. Vájd ki a másik szememet, add oda neki, és nem veri meg az édesapja. - Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske -, de nem vájhatom ki a szemedet, mert akkor megvakulsz. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg -, tedd ahogy parancsoltam. Kivájta hát a fecske a herceg másik szemét, és elrepült vele. Elsuhant a gyufaárus kislány mellet, és beleejtette a követ a tenyerébe. - De gyönyörû üvegcserép! - kiáltott fel a kislány, és nevetve hazafutott. A fecske pedig visszaszállt a herceghez. - Most már vak vagy - mondta -, így hát veled maradok örökre. - Nem, kicsi fecském - mondta a szegény herceg -, menned kell Egyiptomba. - Örökre veled maradok - mondta a fecske, és elaludt a herceg lábánál. Másnap pedig a vállára telepedett, és arról mesélt neki, mi mindent látott õ idegen országokban. Mesélt a piros íbiszekrõl, amelyek hosszú-hosszú sorokban álldogálnak a Nílus partján és csõrükbe kapják az aranyhalakat. Mesélt a szfinxrõl, amely olyan öreg, mint maga a világ, a sivatagban él, és tud mindent. Mesélt a kalmárokról, akik lassan lépkednek a tevéik oldalán és borostyán láncot visznek a kezükben. Mesélt a hold-hegyek királyáról, aki fekete, akár az ébenfa, és egy nagy kristály az istene. Mesélt az óriás zöld kígyóról, amely egy pálmafán alszik, és húsz papja mézeskaláccsal eteti. Mesélt a törpékrõl, akik a nagy tavon óriás leveleken hajóznak, és örökös háborút vívnak a lepkékkel. - Drága kicsi fecském - mondta a herceg -, csodálatos dolgokat mesélsz nekem, de nincs csodálkozni valóbb az emberi szenvedésnél. Nincs nagyobb titokzatosság mint a nyomorúság. Repülj végig a város felett, kicsi fecske, és meséld majd el nekem, mit láttál. Így a fecske végigrepült a város felett, és látta, hogy a gazdagok szép házaikban boldogan vigadoznak, míg a koldusok ott üldögélnek a kapuk elõtt. Berepült a sötét sikátorba, és belenézett az éhezõ gyerekek fehér arcába, amint közömbösen bámulták a fekete utcát. Egy híd boltíve alatt, két kisfiú feküdt, szorosan egymás karjában, hogy meg ne dermessze õket a hideg. - Jaj de éhesek vagyunk! - mondták. - Itt nem alhattok! - kiáltott rájuk az õr, s a két kisfiú nekivágott az esõnek. Aztán a fecske visszarepült, s elmondta a hercegnek, mit látott. - Beborítottak arannyal - mondta a herceg, fejtsd le rólam levelenként, és add a szegényeimnek. Az élõk azt képzelik, hogy az arany boldogságot hoz rájuk. - A fecske lecsipegette hát az arany levélkéket, egyiket a másik után, míg a boldog herceg tetõtõl talpig kopott nem lett és szürke. És az arany levélkéket, egyiket a másik után, mind a szegényeknek vitte, és a gyermekek arca kipirosodott tõle. Nevetésük, játszadozásuk felverte az utcát. - Van már otthon kenyerünk! - kiáltották. Akkor lehullott a hó, s a hóra jött a fagy. Az utcák mintha ezüstbõl volnának, úgy csillogtak és ragyogtak. A házak ereszérõl hosszú jégcsapok lógtak, megannyi kristály-tõr, az emberek pedig mind bundába bújtak, és a kisfiúk piros sapkában korcsolyáztak a jégen.

A szegény kicsi fecske egyre jobban és jobban fázott. De annyira megszerette a herceget, hogy nem akarta elhagyni. Felcsipegette a morzsákat a pék ajtaja elõtt, amikor a pék nem látta, és a szárnyaival csapkodott, hogy felmelegedjék. Végül érezte, hogy nem sokára meghal. Már csak annyi ereje maradt, hogy utoljára rászállhatott a herceg vállára. - Isten veled, drága herceg - suttogta -, ugye megengeded, hogy megcsókoljam a kezedet! - Örülök, kicsi fecském, hogy végre mégis elindulsz Egyiptomba - mondta a herceg -, túlságosan hosszan idõztél itt, de inkább az ajkamat csókold meg, mert szeretlek. - Nem Egyiptomba indulok - mondta a fecske. - A halál házába megyek. És a halál, ugye, az álom testvére? Azzal ajkon csókolta a boldog herceget, és holtan hullott a lábai elé. Ebben a pillanatban furcsa roppanás hangzott a szobor belsejébõl, mintha valami eltört volna. S csakugyan, az ólomszív kettéhasadt. Szörnyen kemény volt a fagy, annyi bizonyos. Másnap kora reggel, a polgármester a városi tanácsosok kíséretében átsétált a téren. Ahogy elhaladtak az oszlop mellett, a polgármester feltekintett a szoborra. - Uram Isten! De ütött-kopott ez a boldog herceg! - mondta. - Ütött-kopott, de még mennyire! - harsogták a városi tanácsosok, akik mindig egyetértettek a polgármesterrel és felkapaszkodtak a szoborhoz, hogy megnézzék közelebbrõl. - Kiesett a rubint a kardjából, eltûnt mind a két szeme, és aranyos külsejét is elvesztette - szolt a polgármester -, hiszen koldusabb már a koldusnál! - Koldusabb már a koldusnál! - ismételték a tanácsosok. - És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábánál! - folytatta a polgármester. - Csakugyan legfõbb ideje rendeletben szabályozni, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk. És a városi írnok feljegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a boldog herceg szobrát. - Mivel hogy nem szép, nem is hasznos többé - jelentette ki a mûvészetek egyetemi professzora. Azután megolvasztották a szobrot a kemencében, és a polgármester egybehívta a városi tanácsot, hogy elhatározzák mi történjék az érccel. - Természetesen új szoborra van szükségünk - mondta -, és legyen az az én szobrom. - Az én szobrom - mondta mindegyik városi tanácsos és civakodni kezdtek. És amikor utoljára hallottam felõlük, még egyre civakodtak. - Milyen különös - mondta a munkavezetõ az öntõmûhelyben. - Ez a meghasadt ólomszív nem olvadt meg a kemencében. Ki kell hajítani. És kihajította a szemétdombra, ahol már ott feküdt a halott fecske is.

- Hozd el nekem a városból azt a két dolgot, ami a legértékesebb - mondotta az Úr egyik angyalának. És az angyal elhozta az ólomszívet és a holt madarat. - Jól választottál - szólt az Isten -, mert ez a kismadár örökké énekelni fog az én paradicsomkertemben, és a boldog herceg az én aranyvárosomban dicsõít majd engemet.

MÉGIS

Az emberek esztelenek, következetlenek és magukba fordulnak, mégis szeresd őket!
Ha jót teszel, megvádolnak, hogy önzés és hátsó gondolat vezérli cselekedetedet, mégis tégy jót!
Ha sikeres vagy, hamis barátokat és igazi ellenségeket nyersz, mégis érj célt!
A jó, amit teszel, holnap már feledésbe megy, mégis tedd a jót!
A becsületesség és az őszinteség sebezhetővé tesz, mégis légy becsületes és nyílt!
Amit évek alatt felépítesz, lerombolhatják egy nap alatt, mégis építs!
Az embereknek szükségük van a segítségre, de ha segítesz, támadás érhet, mégis segíts!
A legjobbat add a világnak, amid csak van, s ha verést kapsz cserébe, mégis a legjobbat add a világnak, amid csak van!

/Teréz Anya/
(-internetről-)