|
Van ez a nehéz ige:
„Ámbár Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet; és tökéletességre jutván, örök üdvösség szerzője lett mindazokra nézve, akik neki engedelmeskednek.” (Zsid. 5, 7-9) Annyiféleképpen magyarázzák. Nálunk hallottam egyszer, hogy nem úgy kell elképzelni, mintha Jézus nem lett volna a kezdetektől engedelmes. Az volt, csak ahogy egyetemre is a legjobb képességű diákok mennek, hogy még többet tanuljanak meg arról, amit már nagyon tudnak, úgy Jézus is egyre inkább beletanult az engedelmességbe a szenvedései árán. Ez a magyarázat némi hiányérzetet hagyott azért bennem.
Aztán nemrég olvastam Watchmann Nee-t erről a kérdésről. Ő egészen mást mond:
„Amikor eljött ebbe a világba, az Úr annyira megüresítette magát a dicsőségtől, erőtől, rangtól, istenségének formájától, hogy senki, aki akkor élt, nem ismerhette Őt, és nem ismerhette fel Istenként, csak kijelentés által. Emberként kezelték ezen a világon, közönséges földi emberként. Fiúként önként rendelte magát alá az Atya hatalmának, és kijelentette, hogy ’az Atya nagyobb nálam’. Tehát tökéletes a harmónia az Istenségen belül. Az Atya foglalja el a Fő helyét, a Fiú pedig engedelmességgel válaszol. Az Atya vált a hatalom jelképévé, míg Krisztus az engedelmesség szimbólumává.
Nekünk, embereknek nagyon egyszerű kellene, hogy legyen az engedelmesség, mert csak egy kis alázatra van szükségünk. Krisztus számára azonban nem ilyen egyszerű az engedelmesség. Számára sokkal nehezebb engedelmeskedni, mint az eget és földet megteremteni. Miért? Mert meg kell üresítenie magát Istenségének minden dicsőségétől és erejétől, és egy rabszolga formáját felvenni, még mielőtt képessé vált az engedelmességre. Ennélfogva az engedelmességet Isten Fia kezdte.”
Ez rendben van.
Hogy mi emberek miért szenvedünk, különös tekintettel a hívőkre? Talán azért, mert bár nagyon egyszerű kellene, hogy legyen az engedelmesség, mégsem az. Az a sejtésem, hogy Isten meg akar minket is üresíteni képzelt istenségünk minden – szintén képzelt – dicsőségétől és erejétől. A mi szenvedésünknek, úgy gondolom, nem valamiféle misztikus magyarázata van, mint közösségvállalás Krisztussal meg Krisztus megszentelte a szenvedést stb., mert ezeket nem lehet igazán érteni – én legalábbis nem értem, hanem nagyon is gyakorlati haszna. És ha megértjük a szenvedés értelmét, akkor el is tudjuk viselni azt. Én valahogy úgy képzelem el az engedetlen hívő és Isten viszonyát, mint amikor két ember nem tud egyről a kettőre vergődni, mert mindkét fél irányítani akar. Kínszenvedés az ilyen mindkét félnek. A szenvedés Isten eszköze, hogy kimunkálja az önkéntes engedelmesség állapotát, hogy már nem okoz szenvedést a lemondás.
Ugyanakkor olvasok egy másik könyvet is, amely még ennél is sokkal jobban hangsúlyozza a szenvedés értelmét, és sokkal többet ígér, mint a puszta szenvedésmentes engedelmesség állapotát (bár az se semmi!). Ez egy Larry Crabb-könyv, a címe: Összetört álmok.
A kiindulópontja az, hogy a hívők nagy része alapjaiban ugyanolyan értékrend szerint él, mint a hitetlenek: javíthatatlanul (legalábbis annak tűnő módon) saját maga körül forgolódik. Csak most már Istent is felhasználja azon álmok elérésére, amiket ő jónak tart: egészség, rendezett családi élet, jó anyagi helyzet stb. Vannak hívők, akik be is érik ennyivel, a jóval, és nem kíváncsiak a legjobbra, ami a jó elvesztése mögött van, mert a jó elvesztése szenvedéssel jár. Így maradnak én-központú, a jó érzést a legfőbb értéknek tekintő keresztények.
Olyan nagyon szép az a részlet a könyvben, amikor az író a szenvedő Krisztus szájába adja ezeket a szavakat:
„Legszebb álmaid némelyike darabokra fog hullani, s megkísért annak a lehetősége, hogy feladd a reményt. Úgy fogok tűnni, mint akit nem tudsz elérni, sőt még ennél is rosszabb: gyengének és fájdalmad iránt érdektelennek látsz majd. Azon fogsz tűnődni, hogy képtelen vagyok bármit is megtenni, vagy egyszerűen csak nem akarok.
Amikor széttört reményekkel küzdesz, szégyent fogsz vallani, csakúgy, mint szolgám, Péter. Csalódni fogsz magadban egészen odáig, hogy meggyűlölöd saját magad. Én pedig úgy tűnök majd neked, mint aki visszahúzódik, és nem tesz semmit.
Amikor mindez megtörténik, ezt mondom neked: Ne add fel a reményt! Olyan terv van kibontakozóban, melyet most nem látsz át. Ha az én szememmel látnál, akkor is fájna, de nem válnál reményvesztetté. Boldogan kitartanál mellettem a legnagyobb szenvedések közepette is. Ahhoz biztosítom számodra az erőt, hogy tetszésemre légy, nem pedig ahhoz, hogy jól érezd magad. Az azonban, hogy meg vagyok elégedve veled, valódi öröm forrásává válik számodra.
Lelked legmélyén leginkább arra vágysz, hogy részese légy tervemnek, hogy építsd királyságomat, hogy megismerj, tetszésemre légy, és élvezd a velem való közösséget. Kielégítem ezt a vágyadat. Erőd lesz rá, hogy jól képviselj, történjék bármi is életedben. Ezt a reményt adom e világon neked. Ne veszítsd el!”
Be kell vallanom, hogy amikor még hitetlen voltam, az is riasztott a hívő életben, hogy annyi szenvedéssel jár együtt. Most is félek a szenvedéstől, de egyre inkább meggyőz Isten Lelke, hogy a megszentelődés nem mehet végbe szenvedés nélkül, és ezért tudatosan figyelek az ígéretekre és küzdök az ellen, hogy a jó érzés iránti vágyam határozza meg a választásaim. Bár jó nagyokat szoktam ebben (is) bukni azér’. De nagyon-nagyon vonzó számomra, hogy meglegyen az, amire lelkem legmélyén vágyom. Erről – nem erről, csak ideillik – egy Tandori-idézet: „…hogy legyen, ami van!" (Ja, nem, így van: "...hogy van, ami legyen", de a másik jobb itt, na mindegy, lehetett volna úgy is!)
|
