Csillag az éjszakában
A családban teljesen megszokottá vált, hogy ünnepnapra születnek a gyerekek. A vidéki, babonás bábaasszonyok fontoskodva csóválgatták kendős fejüket, erősen bizonygatva, hogy a különleges nap különleges életutat jelez. Úgy viselkedtek, mintha munkájuk révén már ismernék is a Teremtő gondolatát. Micsoda merészség! Aki gyertyaszentelőkor látta meg a napvilágot, egész életében állította: sosem fájt még a torka. A március tizenötödikei kisfiú felnőttként önként jelentkezett katonának az első világháborúban. Egy másik, december hatodikán úgy érkezett, mint egy mikuláscsomag, de jutott a húsvéti locsolás idejére is valamelyikükből. Sokáig viccelődtek a Luca napi gyerek kíváncsi apján, aki azért eszkábált egy csodaszéket, hogy az éjféli misén arra állva, megtudja: fia születik vagy lánya -, pedig akkorra az már pólyába csavartan feküdt a bölcsőjében. A néphiedelem és a természettől függő ember megkötözöttségében bálványok védelmét reméli. Ez olyan atavisztikus ragaszkodás, amit még napjainkban is alig akarunk felismerni. Divattá vált az egzotikum, a babonaság és bár Szent István keresztyénné tette nemzetünket, mára szinte műveltségi mércévé vált, ki hányféle igézet birtokosa – igazolásul lobogtatva karrierje, szerelme, egészsége, pénze megszerzésének egyedüli receptjét. Konok és részleges süketséggel megterhelt agyunkkal nem tudjuk felfogni, mekkora balgaság a kevesebbet választani a több helyett. A legtöbb: Isten kegyelme helyett. A kislány Karácsony éjszakáján érkezett. Ő volt az asszony ötödik gyermeke, bár két testvérét az akkoriban rettegett torokgyík betegség már korábban elragadta. Az asszony férje vasutas, bakter volt. Az állomástól pár kilométerre éltek, egy sárgára festett kis őrházban. Szolgálati lakás, apró kerttel, kevés gyümölcsfa és némi állattartási engedély. Nem nagy gazdaság, csupán pár lábasjószág, egy kecske meg egy disznó. Csend, békesség, tisztes szegénység, havi járandóság az eljövendő nyugdíj reményében. Karácsonykor is volt vasúti forgalom: érkezés, indítás, sorompókezelés. Mindez fegyelmezettséget, fontosságot, felelősségtudatot igényelt. Becsülték is a szorgos embert, még MÁV egyenruhát is kapott. Amikor a szülés ideje elérkezett, a komaasszony jött segíteni. Rendes dolog, főleg, ha ünnepnap van. Az üzenetet a bábaasszony vitte, így Mariska néne felkerekedett, hogy Ilonának levest főzzön, gyerekeket fektessen, tüzet élesszen, meg minden mást megtegyen, ami még szükséges. Odakint dermesztő hideg, alig hullt a hó. A halina csizmába szalmát kellett tennie, amikor kiment vonatot fogadni az asszony ura. Piros zászlócskával integet, és kézi hajtányú kocsin vizsgálja végig a síneket, a váltót, hogy nem tett-e kárt a jég, a fagy valahol. A két nő odahaza egyedül maradt. Egyszer csak valaki hirtelen berúgta a konyhaajtót, és erős, durva hangon elordította magát: - Pénzt vagy életet! Ilona ágya a bejárattal szemben állt, látta azt, aki berontott. Fiatal férfi, rongyos, ápolatlan, és egy hosszú csövű puskát szegezett rájuk. Ilona okos és igen praktikus asszony volt. A szegénység erőre neveli a vele élőket. Akinek nincs mit vesztenie, az könnyebben tud bátor lenni. Azért a rettenet az ő szívében is kalapált. - Ülj le, édes fiam! – szólt enyhítően. – Mariskám, adj neki egy tál forró levest, hideg van odakint. Mosolya tiszta, mikor a marcona férfi felé fordult. - Ma szültem. Ne keltsd föl a kicsikét. Az uram egy fertályóra múlva jön, melegedj addig – és igazolásul felmutatta a csecsemőt. A jövevény igencsak megdöbbent a nem várt fogadtatáson. Keserves életére ma azt mondanánk: megélhetési bűnöző. Nem tudni, miként jutott ilyen sorsra, boldogtalanságra, de nyilvánvaló, hogy még csak ura sem volt a helyzetnek. Primitív gondolatainak forgatókönyve szerint most sírást, jajveszékelést, könyörgést, és természetesen némi pénzt kéne kapnia, amivel eltántoroghat legalább holnapig. Tudnunk kell, hogy mindez 1898 telén történt, valahol a Felvidéken, a régi Nagy-Magyarországon. A modern tömegkommunikációs eszközök akkoriban még a tudósok álmaiban sem szerepeltek. A mai ember számára az a világ és életformája csupán mese, legenda. A történetet családi krónikánkból ismerem, aminek folytatása: a betyár legény másnap hajnalra egy öl fát hasogatott fel az udvaron, hálából és bűnbánata jeléül. Nem kérte rá senki, de ő úgy érezte, tartozik ezzel. Úgy tudom, hogy Szenteste még a harctereken is szünetel a támadás. Úgy tudom, hogy Isten szeretete egy pillanatra minden agressziót megállít ezen az éjszakán. Van rá hatalma. Irgalmassága lehetőséget ad, hogy döntsük el, mit válasszunk. Ilona asszony újszülöttje az én anyám volt. Világra jöttének első óráiban – Isten kegyelméből – ő már egy döntést, egy emberi magatartást segített, csupán a jelenlétével. Későbbi életében is mindvégig ezt sugározta. A betlehemi csillag ragyogott felette.
Luthár Márta
|