Időzóna: UTC + 1 óra




Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 3427 hozzászólás ]  Oldal Előző  1 ... 102, 103, 104, 105, 106, 107, 108 ... 229  Következő
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
Szerző Üzenet
HozzászólásElküldve: 2010. feb. 19., péntek 05:49 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Visszagondolva látom, hogy saját hiúságomnak mekkora szerepe volt ebben. Mint a legtöbb önmagát becsapó embernek, nekem is nehéz volt a „futottak még” kategóriába tartozni. Talán úgy gondoltam, hogy az egész kereszténységnek kitörő örömmel kellett volna fogadnia, hogy híveinek serege egy ilyen kiválósággal gyarapodott. Ami a helyi gyülekezetet illeti, talán tényleg igazam volt. Nekünk, akik magunkat kereszténynek hívjuk, tudatában kellene lennünk, hogy ha valaki válaszol Isten hívására, lehet, hogy a mi birtokunkban van az a bizonyos kenyér, melyet Ő erre a találkozásra megígért. Adjuk oda neki! Tegyük félre finomkodó óvatoskodásunkat, hogy ezzel valakinek a hiúságát tápláljuk! Legyünk nagylelkűek, és hagyjuk Istenre, hadd intézze el Ő a többit!
Bármi rossz vagy jó volt az adott helyzetben, mire úgy egy hónappal később visszamentem a gyülekezetbe, újra magamra vettem páncélomat, hogy az ifjúsági közösségben, továbbá a Szent János templom keresztény gyülekezetében, új helyzetben régi szerepemet játsszam, mint bűnös. Igen gyorsan elsajátítottam az új játékszabályokat és az új nyelvet. Egyfelől örültem, hogy tartozhatok valahová, és mégis különböztem tőlük – inkább a világban éltem, mint ők -, másfelől azonban továbbra is magányos voltam és elidegenedett. Az alkalmak és istentiszteletek közben jól éreztem magam, és amikor fennhangon „Dicsőség az Úrnak”-ot kiáltottam a többiekkel együtt, még hittem is, amit mondtam, az éjszakák azonban sötétek voltak. Isten sohasem jött velem haza. Amikor magamhoz tértem a dicsőítés extázisából, és egyedül maradtam, elfogott a félelem. Félelem attól, hogy nincs Isten; félelem valami olyan furcsa érzéstől, hogy csupán akkor létezem, ha mások is jelen vannak. Saját tudatom hozott zavarba, és nézte, amint másik „énem” kétségekkel és pánikkal küszködik. Akkoriban még nem hallottam a hologramokról, de pontosan így éreztem – csak mások hitének, véleményének és válaszainak a visszatükrözése voltam. De hogyan tudnám ezt valakinek elmondani? Hívő voltam. Megtértem. Márpedig ha a dolgok nem jól mennek, ha nem élem át a szeretetet, az örömöt és békességet, amit Isten mindig megad a hívők szívébe, akkor csupán három elképzelhető lehetőség marad:
1) Nincs Isten. Tévedtem.
2) Valami olyat tettem – vagy nem tettem meg -, aminek ilyen következményei vannak.
3) Miután Isten jobban szemügyre vett, ezt mondta: „Nem kérem, köszönöm szépen”, és úgy döntött, nem ütöm meg a mércét.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. feb. 20., szombat 05:05 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Nem akartam elhinni az elsőt, kétségek közt is azt remélve, hogy a második az igaz, ugyanakkor titokban azt gondolva és attól rettegve, hogy a harmadik a valós. Néha elolvastam a magvető példázatát, amelyben néhány mag a köves talajra hull, és miután gyorsan szárba szökken, menten el is szárad, mert nincsenek igazi gyökerei. Én lennék az? És ezek szolid, jól öltözött fiatalok, akik nem dohányoznak, tanulnak a vizsgákra vagy készülnek az egyetemi felvételire, lennének azok a magok, akik a jó talajra hullottak, és néhányan százszoros, mások hatvanszoros, megint mások harmincszoros termést hoznak? Igen, úgy éreztem, ők azok. Semmi kétség, ők valamennyien felkelnek reggel, és személyes, másokért is közbenjáró „csendességet” tartanak Isten előtt. Én nem. Ugyan azt mondtam, hogy igen, én is tartok, de ezt sem tettem többször, mint ahányszor iskola előtt megírtam a házi feladatot.
Sőt, valójában az egész élmény kezdett olyan lenni, mint az iskolai mindennapok. Az egyenruhám az evangéliumi nyelvezet és viselkedés volt – szokás szerint foltos és rendetlen -, az osztályfőnök pedig Isten, egy távoli személy, aki kedves ugyan a sikeresekhez, de megbuktatja azokat, akik mások, vagy képtelenek jól viselkedni. Mi történt azzal a Jézussal, aki azt mondta, vigyáz rám, és elfogad engem, bármilyen vagyok? Énekeltem róla, beszéltem róla és próbáltam beszélni vele. Hol a búsban volt? Ha sok indulat sugárzik ezekből a szavakból, akkor azért, mert a hajdani érzéseimet tükrözik. Amikor ezeket a sorokat írom, ugyanennek a dühvel vegyült csalódásnak az érzése jár át, és időlegesen elrejti a most tapasztalt békét.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. feb. 21., vasárnap 05:51 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
ha nem baj, akkor folytatom :wink:

Természetesen most már, Nyájas Olvasó (gyerekként rengeteg viktoriánus irodalmat olvastam), magam is látom Önnel egyetemben, hogy ez a rendezetlen, összezavart és túlságosan is védekező tinédzser összekeverte Istent a középosztálybeli kereszténységgel, és hogy egészen addig, amíg én is olyan próbáltam lenni, mint más, tőlem teljesen különböző ember, csak kevés esélyem volt azt érezni, hogy jó irányba megyek. Azt is látom, hogy az én bízni akaró mechanizmusom - mivel nem használtam - berozsdállt, és már jó idővel az újra használatba vétele előtt kenni kellett volna a szeretet olajával. Adják ehhez hozzá az apaságról és a felnőttek viszonyáról alkotott torz elképzelésemet, így ezek után már nem lehet nehéz rájönni a fejemben uralkodó nagy zavar okára. De egyáltalán nem én voltam az egyetlen sebesült. Sír a szívem azokért, akik a hatvanas években vonzódtak Jézushoz, és ezek után sikertelenül próbálták megtalálni őt a csoportok és zsargonok közepette. A csoportban, ahova magam is tartoztam, legalább tucatnyi társam volt, akinek nehéz és fájó háttere miatt különleges szeretetre és másfajta fegyelemre lett volna szüksége, végül azonban feladta, mert nem bírt másokat utánozni. Ők különösen is nagy hátrányban vannak. A korszak többi kínálatával - a drogokkal, keleti filozófiákkal vagy bármi egyébbel - szemben, amelyet minden bűntudat nélkül sutba lehet dobni, a kereszténység feladása maga után hagyja a lelkifurdalás, a balsiker árnyékát, a lélek mélyére olyan sötétséget telepítve, amit nem lehet egykönnyen megszüntetni. Ezt erősítette az az akkoriban zavaró és fájdalmas érzésünk is, hogy a gyülekezeti tagok megtérésünk előtt tökéletesen elfogadtak, ám, miután "átléptük a vonalat", nagyon zavarónak és elfogadhatatlannak tartottak bármilyen eltérést a normálistól.
Egyszóval, a valóságba való menekülés, melyre oly régóta vágytam, nem következett be. Miért tűnt el Isten, amikor magamban voltam? Miért kellett továbbra is azokat az álarcokat viselnem, melyek megakadályozták a többieket abban, hogy közel kerüljenek hozzám? Miért, ó, miért volt annyira nehéz minden? Fogalmam sem volt róla.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. feb. 22., hétfő 06:01 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Ez egy újabb fejezet:

Sötétedés után érkeztem meg Bristolba, két ólomnehéz, madzaggal átkötött kofferral a kezemben, ám annál kevesebb elképzeléssel a fejemben aról, hol fogok lakni, és miképpen fogk magamról gondoskodni. Ahogy kivánszorogtam a buszpályaudvarról, és ott álltam az egyik jellegtelen, a nagy épületek közt némán futó utcán, a város rémisztően nagynak hatott. Mintha csak ki akart volna vetni magából. Amikor leraktam a csomagomat, és megpróbáltam eldönteni, mihez kezdjek, majdnem elsírtam magam.
Azt hiszem, már az is csoda, hogy egyáltalán ott lehettem. Majdnem három év telt el azóta, hogy hivatalosan is otthagytam az iskolát. Két-három szerncsétlen munkába állási próbálkozás után - mivel irodalomból erős voltam - sikerült beiratkoznom a West Kent College érettségit is adó alapfokú drámakurzusára. Ez a kurzus senkinek nem felelhetett meg jobban, mint nekem, aki néha megvillantottam brilliáns tehetségemet az angol irodalomórákon és a drámagyakorlatokon, de csak azért, hogy sikeresen elfeledtessem a tanáraimmal, hogy az idő nagy részében nem csinálok semmit. Egy jó barátom, Hugh Card, nemrég ezt írta erről az időről:
"1967-ben, egy egyetemi bibliaköri alkalmon találkoztunk. Én mérnöknek tanultam, te a drámakurzusra jártál. Feltűntek méreteid és rendetlenséged. Egy asztalnál ültél, cigarettahamut szórtál egy sárga műanyag lapra, és sokkal több helyet foglaltál el, mint amekkora ésszerű lett volna. Inkább beszéltél, mint hallgattál. Ahogy kifejtetted gondolataidat,papírdarabok lepték el az asztalt és mellette a padlót. Egy Agatha Christie esett ki a zsebedből. Te voltál az általam ismert legrendetlenebb keresztény".


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. feb. 23., kedd 05:24 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
… ismét hajszolni kezdtem régi vágyálmomat, hogy sztár leszek a színészek világában. Valódi helyem van egy valódi kurzuson, egy valódi, jó hírű színiiskolában, több száz mérföldre otthonról, Bristol városában. Bárcsak jobban használtam volna az eszemet! Valamilyen okból kifolyólag meg sem próbáltam gondoskodni arról, mi lesz, miután megérkezem. Könnyű volt megmagyarázni szervezetlenségemet. „Hitben járás”-nak hívtam. Miért kellene a hívőknek olyan földi dolgokkal izgatniuk magukat, mint előzetes szálláskeresés. Isten úgyis megadja, amire szükségük van.
Most azonban, hogy ott álltam magamba roskadva, csomagjaim mellett ebben a furcsa sötét városban, már nem voltam olyan biztos magamban. Ennek ellenére eszembe jutott még egy lehetőség. Egy Tunbridge Wells-i barátom mesélt az egyik itteni gyülekezetről. Jól ismerte a lelkészt. Ahogy mondta, nagyszerű keresztény. Ha bármire is szükségem lenne, forduljak nyugodtan őhozzá, segíteni fog.
- Rendben – mondtam magamban, és felkapva poggyászomat, nekiindultam.
Rengeteg kérdezősködés és egy kiadós séta után végre ott álltam a barátom által említett templom oldalába épített háznál, és az ajtó mellett levő bizalomgerjesztő, lakkozott feliratot betűzgettem:”Lelkészi hivatal”. Eddigre már teljesen kimerültem, és szédelegtem az éhségtől, azonban ezek a természetes szükségletek egyáltalán nem voltak összevethetők azzal az égető vágyammal, hogy végre találkozzam valakivel ebben az idegen világban. Mindig is szerettem a drámai pillanatokat, így most is pontosan megterveztem, mit fogok mondani, mielőtt megnyomtam volna az előttem lévő rézcsengőt. Végül is, talán egy napon ez lesz saját keresztény szappanoperám első fejezete.
Egy csinosan öltözött, feltehetően ötvenes éveiben járó hölgy nyitott ajtót. Gyanakvóan bámult – a kinézetre két túltömött kartondoboz között – előtte meredező sötét alakra.
- Segíthetek? – kérdezte kissé idegesen.
- Most kezdem a drámaiskolát – feleltem -, és éppen csak megérkeztem Tunbridge Wellsből.
- Igen? – folytatta még idegesebben.
Akkor most valami frappánsat.
- Nincs szállásom, és az egyetlen személy, akit ismerek Bristolban, Jézus.
Most kimondottan rémülten nézett rám.
- A férjem jelenleg nincs itthon, úgyhogy sajnálom… nem tudok…
Valami összeomlott bennem. Már nem érdekelt a keresztény szappanoperám, csak valami kevéske gondoskodásra vágytam. Amint beszéltem, hangom kicsit megtört.
- Egy barátom mondta, hogy jöjjek ide, ha segítségre van szükségem…
Megneveztem a barátomat.
- Igen, ismerem – mondta rezzenéstelen arccal. – Nagyon sajnálom, de a férjem még egy ideig nem lesz itthon – csukta be az ajtót maga mögött. – Próbálja meg később, talán akkor… A zár kattant. Eltűnt a házban.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. feb. 24., szerda 06:04 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Mit rontottam el? Rossz cím? Rossz ház? Rossz város? Rossz világ? El voltam szigetelve. Utolsó érzelmi tartalékaim a parókia eléréséhez kellettek. Ismét a régi, sehova sem tartozás iszonya járta át belsőmet, amikor táskáimat felvéve nekivágtam a sötétnek. A varázsszavak semmit sem használtak. Késő éjszaka aztán sikerült valahol szállást találnom, azonban az 1967-es őszi esti pillanat, amikor becsapódott előttem az ajtó, évekig rémáloként kísértett. Keresztények, Isten, Jézus - senki sem tartotta meg az ígéretét.
Természetesen csak magamra tudtam gondolni, különben megértettem volna egy középkorú hölgyet, aki késő este egyedül van otthon, és teljesen érthető okból nem akar beengedni egy nagydarab vallási fanatikust, egy rakás gyilkos fegyverrel a kartondobozaiban. Biztos vagyok benne, hogy a szóban forgó hölgy ugyanolyan segítőkész volt, mint a következő személy, és bizonyos értelemben jó hatással volt rám. Azóta az éjszaka óta senkit nem küldök el az ajtóm elől.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. feb. 25., csütörtök 05:53 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Korábban nem is gondoltam, hogy lehetséges annyira magányosnak leni, mint amilyen én voltam a Bristolban töltött első félév alatt. Gyakran feküdtem az ágyamon az albérletben, felváltva könyörögve és ordítva ahhoz az Istenhez, aki egyedül Tunbridge Wellsben, a Szent János gyülekezetben létezik.
Talán az sem meglepő, hogy a színiiskola első éve sem sikerült valami fényesen. A tehetségem kétségtelenül megvolt hozzá, azonban a szorgalmam és önuralmam hagyott némi kívánnivalót maga után. Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy híjával vagyok annak a fajta következetességnek, ami pedig elengedhetetlen, ha valaki ilyen nehéz, egész embert követelő szakmára készül. A valóság ismét darabokra törte az álmot. Szokásos rongyos stílusomban valahogy keresztülvergődtem a napokon és heteken, továbbra is kezemben szorongatva hatalmas Bibliámat a leglehetetlenebb helyzetekben, azt remélve, hogy Isten húst tapaszt arra a személyiségvázra, melyet – ahogy még mindig gondoltam – a keresztény hit kínál.
Néhányan, akik eddig gondosan követték az eseményeket, jól tudják, és most valószínűleg szívesen rá is mutatnának, hogy a „Jóatya”, ahogy azt Peter Ball püspök úr szeretetteljesen mondogatja, számtalan olyan dolgot tett, ami javamra vált, és eddig semmi köszönetet nem kapott érte. A megtérésem előtti évtől számítva nem kevesebb, mint öt emberrel találkoztam, akik azt a fajta szeretetet és elfogadást sugározták felém, amit Isten megígért azon a bizonyos estén, amikor Denis Shepherd prédikált a gyülekezetben. Akár tudták ezt, akár nem, akár tetszett nekik, akár nem, így volt. Az édesanyám, Murray és Vivien, John és Anthea, valamennyien megtartották Isten ígéretét, és a maguk módján hozzájárultak ahhoz, hogy feltörjék szívemben a köves talajt, hogy termőfölddé váljon, és majd jó termést hozhasson. Ezt akkoriban persze nem is sejtettem, de ma már tudom. Később, gyerekek között végzett munkám során olyan sok sérült fiatallal találkoztam, akik számára a biztonság csupán szociális munkások által terjesztett szóbeszéd volt. Akármennyi szeretet vette őket körül, nem vették észre. Az a meggyőződés, hogy a világ nem akarja őket, számukra nem hit volt, hanem tény. Nem lehetett volna rábeszélni őket a boldogságra, vagy becsalogatni és rávenni őket, hogy elhiggyék, „minden rendben”. Gyakran egyetlen dolgot lehetett tenni, egyszerűen – gyakorlatiasan és érzelmileg – szeretni őket, sokszor éveken keresztül semmi, vagy esetleg csak valami kis visszajelzéssel. Felváltva voltak agresszívek, elutasítóak, szentimentálisak és apatikusak. Egyszer egy tizenöt éves fiú ott zokogott az ölemben, miután betörte az összes ablakomat.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. feb. 26., péntek 18:58 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Vak és süket Isten! Ha tudtam volna, hol lakik, betörtem volna az összes ablakát. Akkor talán Ő is megengedte volna, hogy kisírjam magam az ölében.
Bristolban, abban az elhibázott színiiskolai évben történt, hogy megkaptam Istentől a lehető legértékesebb ajándékot. Bridget Ormerod az évfolyamtársam volt. Hozzám hasonlóan ő is roppant szélsőséges volt, de kedvességének és humorának ne m tudtam ellenállni. Elmondása szerint vezetékneve „kígyó a tisztáson”-t jelent, amelyben van valami leplezetlen gonoszság. Mennyire nem illik ez a név egy olyan személyre, aki, amióta ismerem, csak szeretetet és kedvességet hozott mások életébe.
Az első félév után minden időnket együtt töltöttü, gyakran éjféltől hajnalig egy éjszaka is nyitva tartó kávéházban, a Cumberland medencében, egy olyan helyen , ahol a főút betonpilléreken nyugvó hídként ívelt át a folyó felett. Az egész tér egy színpadhoz hasonlóan volt megvilágítva, ami pontosan illett kettőnk színdarabjához. Kimondottan boldog időszak volt ez. Nem sokkal korábban – egy hosszú hitetlen időszak után – Bridgetnek volt egy személyes megtérés-élménye, és így egy ideig nekem abban a szokatlan élményben volt részem, hogy úgy éreztem, Isten, a világ és természetesen Bridget összetartozunk. Szerelmes voltam. Úgy éreztük magunkat, akár két kisgyermek, akit Isten kézen fogva vezet egy olyan jövő felé, amely sokkal kívánatosabbnak ígérkezik, mint amilyet valaha is el mertünk képzelni. Mégis igaz, hogy Isten a javunkat akarja? Talán igen.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. feb. 27., szombat 06:46 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Persze felmerült a kérdés, hogyan tovább? Össze fogunk házasodni. Ebben elég biztosak voltunk. Azt is jól tudtuk, hogy jövőnk nem a színházban van. Végül úgy döntöttünk, hogy habár csak keveset tudunk róla, valamilyen formában ifjúságvédelemmel szeretnénk foglalkozni. Sőt, hittük, hogy Isten erre vezet bennünket. Két rosszul sikerült próbálkozás és egy rövid, de örömteli, a Tunbridge Wells mellett fekvő, burrswoodi Keresztény Otthonban eltöltött időszak után egy Goucestershire-i kisvárosban, Dursleyben, a megyei önkormányzat deviáns fiúk számára fenntartott nevelőintézetében helyezkedtünk el nevelőtanárként. Az iskolában ötven tanulási és érzelmi problémákkal küszködő tizenéves fiú lakott. Két szolgálati szobát kaptunk, amelyik a festőien zöldellő Gloucestershire-i tájra nézett. A következő évre terveztük az esküvőt. Amikor elkezdtünk dolgozni, úgy tűnt, semmi sem jelenthet számunkra akadályt.
Végre elég biztonságban éreztem magam ahhoz, hogy gyermekkori megérzésemet, miszerint "mindenki egy-én", mások számára kamatoztassam. Úgy véltem, olyan gyerekekkel fogok dolgozni, akik kicsi, elutasított üres edények, amelyekbe én, Danny Kaye és Doctor Barnardo keveréke, törődést, együttérzést és szeretetet fogok tölteni, amíg meg nem telnek, sőt túl nem csordulnak. Ezért majd nagyon hálásak lesznek.
Azonban egyetlen gyerekre sem emlékszem, aki hajlandó lett volna részt venni ebben az érzelgős színjátékban. Ábrándjaim netovábbja immár az lett, hogy egy gyerek, akármilyen gyerek, öt teljes percig elbeszélget egy teljességgel alkalmatlan és magányos nevelőtanárral. (Ez is milyen ismerős!)


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Re: Csendes percek
HozzászólásElküldve: 2010. feb. 27., szombat 08:15 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 29., vasárnap 16:25
Hozzászólások: 2935
Tartózkodási hely: bp
(Isten humora, deviáns gyermekét beteszi a deviáns gyerekek közé :-) )

_________________
Békesség Istentől


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. feb. 28., vasárnap 06:37 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Néhány héten belül önbizalmam darabjaira hullott. Valamennyi technika és csel, amely nem engedett elsüllyedni a felnőtt kommunikáció tengerén, tökéletesen hasznavehetetlen volt az ezekből a sérült és szükséget szenvedő gyermekekből sugárzó nyers érzések hatalmas hullámaival szemben (nem baj, azért érthető :wink: ). A sikertelenségből és csalódottságból kinövő kínosan pontos megérzésükkel keresztül keresztülláttak az én feltételezett nyugodt biztonságomon is, és olyan erőszakos és intenzív válaszreakciókat váltottak ki belőlem, ami megrémített. Az egyik gyerek például mesterien ráérzett lelkem gyenge pontjára, és újra és újra nagy élvezettel döfte bele metaforikus ujját. Őt hol elutasította, hol meg verte rendőr apja, ezért azt feltételezte, hogy én, aki apjához hasonlóan magas és barna hajú voltam, szintén ugyanezt fogom vele tenni. Kitartó hadjárata, melyben félénk bocsánatkérések váltották az agresszív kirohanásokat, végül sikerrel járt. Egy napon, a focipálya kellős közepén, ráébredtem, hogy a felgyülemlett feszültség és megaláztatás ki fog törni belőlem. Vagy elsírom magam, vagy megütöm. Amint ott álltunk egymással szemben, csupán a méretben volt köztünk különbség. Kétszer nagyon keményen megütöttem. Megmutatta: ki vagyok: egy nagyon éretlen felnőtt, akiben túl nagy a kuszaság ahhoz, hogy képes legyen kezelni az övét. Ebben az időben persze képtelen voltam ezzel szembesülni. Olyan ember akartam lenni, aki szereti a gyerekeket. A hasonló esetek miatt érzett bűntudat és zavarodottság fel- és megoldatlan maradt, ami később súlyos problémákat eredményezett.
Munkám első éve összeomlott emberi méltóságom és az elvesztett csaták rémálma volt. Végső elkeseredésemben ruhásszekrényem mélyén kerestem menedéket, ahol a sötétség időlegesen védelmet nyújtott egy olyan világgal szemben, amely ismét be akarta bizonyítani, mennyire kegyetlenül valóságos. De Istennek hála, ott volt Bridget. Mintha Isten szabadságra ment volna.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Re: Csendes percek
HozzászólásElküldve: 2010. feb. 28., vasárnap 13:15 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2006. okt. 29., vasárnap 16:25
Hozzászólások: 2935
Tartózkodási hely: bp
(....sőt, még a saját lelkét is....)

_________________
Békesség Istentől


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. márc. 01., hétfő 05:45 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
A második év valamivel könnyebb volt, azonban egy alapvető fontosságú esemény rányomta bélyegét: meghalt az apám. A hír telefonon érkezett, egy olyan estén, amikor Bridgettel –immár feleségemmel - , a tíz legnehezebb fiút készültük nyaralni vinni. Édesanyám elmondta, hogy a két évvel korábban diagnosztizált rák ölte meg apámat. Nem igazán tudtam, mitévő legyek, a vakáció pedig – melyről úgy döntöttünk, nem halasztjuk el – jó figyelemelterelésnek bizonyult. A munkával járó állandó készenléti állapot egy időre menedéket nyújtott azzal a kellemetlenséggel szemben, hogy szembesülnöm kelljen saját érzéseimmel. Aztán, amikor végre át mertem pillantani elfoglaltságom falán, rá kellett jönnöm, nagyon is boldogtalan vagyok. Boldogtalanságomnak megvolt a konkrét oka. Apám halála egyáltalán nem ért váratlanul. Már egy ideje jól tudtuk, hogy betegsége egyre csak súlyosbodik, úgyhogy bármikor utaztam el Gloucestershire-ből a szüleimhez Tunbridge Wellsbe, mindig azon voltam, hogy jól meglegyünk egymással. Szántam őt legyengült és törődött állapotában, és most kétségbeesett gyerekként anyámra utalva, a régi féltékenység és bizonytalanságérzet jelentéktelennek tűnt. Ha őszinte akarok lenni, tudatosan megpróbáltam összeállítani egy pozitív emlékekből álló gyűjteményt, hogy homokzsákok falaként szolgáljon a halála után rám törő bűntudat elkerülhetetlen támadásaival szemben.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. márc. 02., kedd 06:01 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Boldogtalanságom azonban nem az élete eseményei miatt tört rám, hanem amiatt, hogy nem tudtam, mi történt vele. Ért valamit az agyonlapozott imakönyv? Számít valamit a római katolikus egyház? Működött egyáltalán Isten? Hol van most az apám? Erre a kérdésre minden másnál jobban szerettem volna választ kapni. Eszembe jutottak emlékek a távoli múltból, amint végső kétségbeesésében az áthidalhatatlan szakadék miatt aközött, amilyen ő valójában volt, és amilyennek a vallása szerint lennie kellett volna, a padlón térdelve, öklével a fotelt verve, fogait összeszorítva kiáltotta: "Krisztusom, segíts meg! Ó, Krisztusom, segíts meg!" Vajon tényleg meghallgatta őt Krisztus, vagy az egész csak egy kegyetlen, értelmetlen játszma volt?
Akkorra apám már mindent tudott - ha egyáltalán volt valami tudnivaló - a mennyről és a pokolról. Nekem csak a leghalványabb elképzelésem volt arról, hogy az ilyen kifejezések mint jelenthetnek, de újra és újra kértem Istent:
- Mondd meg... kérlek, mondd meg, hol van most!
Már azt kezdtem hinni, hogy sosem lesz békességem, amikor egy éjszaka álmot láttam.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Adrian Plass: Növekedésem kínjai
HozzászólásElküldve: 2010. márc. 03., szerda 05:57 
Bentlakó
Offline

Csatlakozott: 2009. jan. 10., szombat 15:04
Hozzászólások: 1823
Az álom két részből állt. Az elsőben egyáltalán nem úgy éreztem, mintha álmodnék. Talán nem is volt álom. Az elalvás előtti időszak sokszor a tudatos gondolatok és a spontán, álomszerű képzetek furcsa keveréke. Hogy ébren-e vagy sem - nem különösebben számít. Amint ott feküdtem a sötétben az ágyamon, nem sokkal magam felett megláttam Jézus arcát. Mosolygó arc volt, a mosoly pedig megnyugtatott és biztonsággal töltött el. Ott volt néhány másodpercig, aztán, ahogy a fény is kialudt, egyszer csak eltűnt. Nem tudom, miből gondoltam, hogy Jézus arca volt az. Egyszerűen csak tudtam.
Az álom másik része egészen bizonyosan az volt - egy álom. Egy olyan tompa kocogással kezdődött, amikor valaki ujjaival kocogtatja a fát, hogy felhívja magára a figyelmet. Fokozatosan rájöttem, hogy a hang balról jön, úgyhogy lassan arra fordulva láttam egy koporsót. Ahogy abarna faládára bámultam, az álmokra jellemző bizonyossággal tudtam, hogy az apám elevenen fekszik odabent, ara várva, hogy valaki kiengedje a sötétből. Ezzel a felismeréssel együtt az is egyértelművé vált, hogy valaki a másik oldalon csendesen állva csak arra vár, hogy beszélhessen velem. Egy tibeti utazó volt, egy olyan országbeli, melyhez számomra mindig a titkos ismeretek és misztika kapcsolódik. Csak azért tett meg ilyen hosszú utat, mert fontos üzenetet hozott nekem.
Még most is olyan tisztán élnek a fülemben a szavai, mint azon a bizonyos éjjelen, tizennégy évvel ezelőtt.
-Az a hír járja, hogy apád feltámadt.
Ennyi volt az egész; az álom véget is ért ezekkel a szavakkal. Reggel felidéztem a részleteket, de csak a nap hátralévő részében véltem kapcsolatot felfedezni az álom üzenete, és az én egyfolytában Istenhez intézett kérésem közt. Ahogy létrejött ez az árukapcsolás, hirtelen megnyugodtam apám holléte felől, jóllehet csupán annyit mondhattam, hogy egy burkolt isteni célzást kaptam.


Vissza a tetejére
 Profil  
 

Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
Új téma nyitása Hozzászólás a témához  [ 3427 hozzászólás ]  Oldal Előző  1 ... 102, 103, 104, 105, 106, 107, 108 ... 229  Következő

Időzóna: UTC + 1 óra


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 1 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem küldhetsz csatolmányokat ebben a fórumban.

Keresés:
Ugrás:  
Style by phpBB3 styles, zdrowe serce ziola
Powered by phpBB © 2000, 2002, 2005, 2007 phpBB Group
Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség