Korábban nem is gondoltam, hogy lehetséges annyira magányosnak leni, mint amilyen én voltam a Bristolban töltött első félév alatt. Gyakran feküdtem az ágyamon az albérletben, felváltva könyörögve és ordítva ahhoz az Istenhez, aki egyedül Tunbridge Wellsben, a Szent János gyülekezetben létezik. Talán az sem meglepő, hogy a színiiskola első éve sem sikerült valami fényesen. A tehetségem kétségtelenül megvolt hozzá, azonban a szorgalmam és önuralmam hagyott némi kívánnivalót maga után. Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy híjával vagyok annak a fajta következetességnek, ami pedig elengedhetetlen, ha valaki ilyen nehéz, egész embert követelő szakmára készül. A valóság ismét darabokra törte az álmot. Szokásos rongyos stílusomban valahogy keresztülvergődtem a napokon és heteken, továbbra is kezemben szorongatva hatalmas Bibliámat a leglehetetlenebb helyzetekben, azt remélve, hogy Isten húst tapaszt arra a személyiségvázra, melyet – ahogy még mindig gondoltam – a keresztény hit kínál. Néhányan, akik eddig gondosan követték az eseményeket, jól tudják, és most valószínűleg szívesen rá is mutatnának, hogy a „Jóatya”, ahogy azt Peter Ball püspök úr szeretetteljesen mondogatja, számtalan olyan dolgot tett, ami javamra vált, és eddig semmi köszönetet nem kapott érte. A megtérésem előtti évtől számítva nem kevesebb, mint öt emberrel találkoztam, akik azt a fajta szeretetet és elfogadást sugározták felém, amit Isten megígért azon a bizonyos estén, amikor Denis Shepherd prédikált a gyülekezetben. Akár tudták ezt, akár nem, akár tetszett nekik, akár nem, így volt. Az édesanyám, Murray és Vivien, John és Anthea, valamennyien megtartották Isten ígéretét, és a maguk módján hozzájárultak ahhoz, hogy feltörjék szívemben a köves talajt, hogy termőfölddé váljon, és majd jó termést hozhasson. Ezt akkoriban persze nem is sejtettem, de ma már tudom. Később, gyerekek között végzett munkám során olyan sok sérült fiatallal találkoztam, akik számára a biztonság csupán szociális munkások által terjesztett szóbeszéd volt. Akármennyi szeretet vette őket körül, nem vették észre. Az a meggyőződés, hogy a világ nem akarja őket, számukra nem hit volt, hanem tény. Nem lehetett volna rábeszélni őket a boldogságra, vagy becsalogatni és rávenni őket, hogy elhiggyék, „minden rendben”. Gyakran egyetlen dolgot lehetett tenni, egyszerűen – gyakorlatiasan és érzelmileg – szeretni őket, sokszor éveken keresztül semmi, vagy esetleg csak valami kis visszajelzéssel. Felváltva voltak agresszívek, elutasítóak, szentimentálisak és apatikusak. Egyszer egy tizenöt éves fiú ott zokogott az ölemben, miután betörte az összes ablakomat.
|