Eckhardt mester, egy középkori német misztikus műveinek a kivonatolt változatát olvastam akkoriban. Különösen az a nézete tetszett, hogy a bűnvallás örömteli tevékenység. Ahogy írta, Istent határtalan öröm tölti el, amikor az emberek meg akarják jobbítani az életüket, és mindennél inkább kész megbocsátani és maga mögé dobni akármit, ha ez egy új barátság kezdetét jelentheti. Természetesen a tékozló fiú példázata is ugyanerről szól, de akkorra valahogy inkább ezt az igazságot voltam képes felfogni. Eckhardt szavai felbátorítottak. Kialakítottam egyfajta meditációs módszert, amely nagyon nagy mértékben felszabadított. Azt képzeltem, hogy egy felhő vagy köd közepén állok, ahol körbevesznek életemnek összes rossz vagy negatív dolgai. Azután egy nagy halomba összehordtam őket – ez nem volt túl nehéz -, és felálltam a kupac tetejére, amilyen magasra csak tudtam. A rakás olyan magas volt, hogy a fejem fölért a köd szintje fölé, a nap tiszta és üde fényére. Isten valamilyen megmagyarázhatatlan módon ott volt a világosságban. Sem Ő, sem pedig én nem láttam a lábaim alatt lévő szégyenteljes kupacot a ködben, és ez egyikünket sem zavart. Egyszerűen jó volt ott lenni a fényben, ami valami egészen újat jelentett. Az imádság párbeszéddé vált, vagy talán barátsággá. Olyannyira új, olyan szokatlan volt, hogy szinte hisztérikus öröm tört rám, azonban, ami mindennél fontosabb volt, hogy mégis valóság volt. Aztán egy este, amikor egyedül ültem a nappaliban, egy gondolat „szegezte át” az agyamat. Nem tudom másképp jellemezni, de azt hiszem, nem is akarom. Csak két szó, de jelentésük egyértelmű volt. - Szeresd Jasont! Egyértelmű, ám fura parancs. A kérdéses személy (nem Jasonnak hívják) egyáltalán nem azt a benyomást keltette, mintha különösebben szüksége lenne az én sajátságos gondolkodásomra. Erős volt, rátermett, abból a nagy markos, független keresztény típusból. Miért kellene nekem különösen szeretnem őt, és egyáltalán, miről van itt szó? Jason másnap érkezett hozzánk Londonból, ahol egy drogrehabilitációs központot vezetett. Meg akar bízni bennem – mondta. Éjszakai élményem után természetesen csupa fül voltam. Végre valamit tényleg meg kell tennem Istenért? Magánéletének egy sötét és bonyolult területéről akart velem beszélni, valami olyanról, amely nem illett össze a róla, mint „főfoglalkozású” keresztényről kialakított képpel. Néhány hétig találkoztunk. Találkozóinkat nem éreztem túl termékenynek. Ő beszélt, én hallgattam vagy gyenge kísérleteket tettem arra, hogy tanácsot adjak. Helyzete egyre súlyosabbá vált, a rám nehezedő nyomás pedig egyre növekedett. Teljesen kimerültem, és reménytelenül kapkodtam levegő után. Még a gondolatára is beleremegtem, hogy most, amikor valahára jobban vagyok, megint bedobhatom a kulcsot. Vissza akartam vonulni a biztonságba, és pont abban az időben egy olyan lehetőséget kínáltak, amely számomra kedvező megoldást jelenthetett. Főiskolai tanulmányaim után jelentkeztem egy területi nevelőintézeti központba, Közép-Angliába. Egy meglehetősen felkavaró beszélgetés után, melyre a nagy, szürke Birminghamben került sor, felügyelőtanári állást kínáltak fel, huszonnégy nevelőintézeti fiú közt. Ugyanebben az időben Jason azt ajánlotta, hogy dolgozzak vele Londonban. - Szeresd Jasont! Birminghambe mentünk.
|