Annyira felszabadító volt együtt dolgozni George-dzsal, és olyannyira boldognak látszott, hogy szomorúságát látni valódi sokként hatott. Úgy döntöttünk, hogy az elmúlt évről fog szólni a műsor, és habár nem beszéltünk a tartalomról részletesen, Bridget és én azt feltételeztük, hogy a beszélgetések többsége 1982 említésre méltó eseményeiről fog szólni; politika, sport, lényeges társadalmi változások meg effélék. George kezdte a sort, és amikor a főrendező intett neki, belekezdett a mondandójába. De nem arról, amire számítottunk.
- A tavalyi év legfontosabb eseménye számomra nem került az újságokba, vagy a képernyőre - mondta.
Ahogy tudjátok, Alix és én úgy terveztük, nyugdíjas éveinket vidéken töltjük, amikor befejeztem a teljes idejű munkát, de erről most szó sem lehet, mert Alixnek Pik betegsége van, úgyhogy szanatóriumba kell mennie. - Itt George hangja hallhatóan megtört, amint tovább folytatta - Tudjáto, a betegség az agyat folyamatosan leépíti, úgyhogy... úgyhogy egész hátralévő életét ott kell töltenie majd.

Kedves nX!

Ha ez a nekem szóló válaszod,- akkor annyira félreértesz, vagy félremagyarázol, hogy nincs értelme tovább győzködni. Nem is akarlak. (A frusztráció egyébként nem a keresztyén ember sajátja, hanem a testi, érzéki ó emberé.- ) Sajnálom.

Még egy gondolat: "Istentől kapott bizonyosságaink továbbadása "magabiztosságnak" tűnhet a bizonytalanok számára. Ennek feloldásához csak az alázatos imádság segíthet a Lélek világosságáért, és az előítélet nélküli olvasás."
Spurgeon


Üdv, szeretettel
L.

Kedves Loisz és Nemosinex!

Beszélgetéseiteket olvasva eszembe jut az admin beköszöntőjének egyik sora- ha úgy tetszik a fórum mottója:

Egy alapelvnek viszont érvényesülnie kell: az alapvető dolgokban – egység, a mellékes dolgokban – szabadság, és mindenben mindenütt - szeretet.

én úgy látom, az alapvető dolgokban egységben vagytok- a mellékesekbe pedig ennyi különbözőség belefér. Ha egyik is másik is elmondja a véleményét én azt nem győzködésnek veszem, hanem lehetőséget arra, hogy belelássak a másik gondolkodásába.Bár mindenki ilyen érthetően, őszintén írna a fórumon, mint ti mindketten!

Kedves Erika!
Köszönöm.

Kedves Loisz!

Én csak hangosan gondolkodom, és távol áll tőlem, hogy meg akarjalak győzni. Reggel nem volt időm kifejteni ezt, ezért írtam, hogy nem tudok reagálni hosszabban. De most megpróbálom. Sajnálom, hogy ilyen személyesre vetted az ügyet, mert nekem nem veled, hanem egy magatartással van leginkább vitám. Hogy mivel, azt szemléltetem:

Szerintem is ránk bízatott a „jó” és a „rossz” közötti különbségtétel. Minden pillanatban választanunk kell jó és rossz között. Az én „nem tudom”-om azonban arra vonatkozik, hogy amit én „tudok” az Ige alapján, vajon azt kell-e másnak, mindenkinek tudnia. Vagyis hogy akkor ott neki éppen azt kell-e tudnia, amit én tudok. Mert ha így lenne, rém egyszerű lenne a dolgunk: csak mondani kellene az Igét, a másik pedig bevenné, mint egy tablettát, oszt jónapot. De valahogy mégsem így van. Valahogy mégsem veszik be. És nem azért (csupán), mert elborult agyú, sötét alakok, akik mit sem akarnak tudni az Úr Igéjéről. Valahogy mégis fontos az, hogy mikor mondunk ki dolgokat, és mikor hallgatunk el, mikor hallgatjuk meg a másik „hülyeségeit” akár… minden ítélkezés nélkül. Ha krisztusi szívvel hallgatjuk, féltve őt, és imádkozva érte, az Úr látja a szívünket, és biztosan készít olyan alkalmat, amikor még beszélhetünk vele. De ha nem, akkor beszélhet más. Én bízom az Úrban, hogy a közbenjáró imáinkat nem hagyja földre hullani.
A jó és a rossz közötti különbségtétel nem akkor nehéz, amikor nyilvánvaló, kikristályosodott, teológiailag meghatározott – a Bibliában egyértelműen leírt – dolgok között kell választani, és felmondani, mit mond az ige, inteni, figyelmeztetni stb. Nem ez a nehéz, hanem megérteni, amit Jézus mond, hogy „ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyeknek országába.” Mi az írástudók és farizeusok igazsága? Szerintem pont az, amikor nyilvánvalóan igaz dolgokat krisztustalanul, vagyis tapintatlanul, szeretetlenül, szelídség nélkül mondok el a másiknak. Amikor sajnálom rá az időmet például, hogy megértsem, hol áll ő, honnan beszél, milyen élete volt, mennyit tud befogadni abból, amit mondok.



Nem vagyok pluralista. Egy Út van az Atyához, az élethez, Jézus Krisztus. Ugyanakkor nem tudom, hogy mi lesz, mi van emberekkel, akik nem ismerkedtek meg a tételes kereszténységgel. Hiszem, hogy Isten igazságos, és nem kér rajtuk olyat számon, amiért nem elszámoltathatók. Hiszem, hogy aki nem tehet arról, hogy oda született, ahova született, azt nem fogja büntetni ezért az, aki maga a Szeretet. Hiszem, hogy nap, mint nap hálát kell adnunk azért a különleges, kiváltságos kegyelemért, hogy mi megismerhettük az Urat, és folyamatosan közben kell járnunk imában azokért, akik nem. Hiszem, hogy úgy kell élnünk, hogy kívánatos legyen nekik az életünk. Ilyen egyszerű dolgokra - s nem az ezekről való beszédre - gondolok, hogy türelem, megbocsátás, szelídség, képmutatás nélküli szeretet. Ez jóval több, mint igéket sorolni, vagy meggyőzni őket arról, hogy nekünk van igazunk.


Üdv
nX

Kedves nX!

-Nem nekünk van igazunk, - hanem Krisztus igazságáról kellene bizonyságot tennünk... "Mint aranyalma ezüst tányéron, olyan a helyén mondott ige."
--Ez a gyönyörű kép mindég szíven talál... És a "hit hallásból van, Isten igéje által"
"De hogyan hallják meg, ha nincs hirdető?"... - Ezzel nem vitatom az élet hitelességének fontosságát,- de a kettő együtt van. "Szájjal teszünk vallást az üdvösségre"...

-A többiben nagyon egyetértünk!
"Mindenkinek akkora a felelőssége, amennyi az ismerete." - És ez nem csak felmentés, hanem ítélet is lehet, ha nem élünk vele.- Engem nagyon sokszor nyom a "mulasztási" bűnök terhe...

Üdv.szeretettel
L.

Örülök, hogy a lényegben egyetértünk.
Ugyanakkor annyira nem örülök, amikor szavakba akadunk bele:
Ezt írod: "Nem nekünk van igazunk, hanem Krisztus igazságáról kellene bizonyosságot tennünk."
Ez így van, ha magunk felől nézzük, és így van objektívan is. De ha a másik felől nézzük, aki nincs meggyőződve Krisztus igazságáról, neki ez csak egy a sok igazság közül, s mivel mi mondjuk neki, ez az ő szemében a mi igazságunk. Mi fogja meggyőzni őt, hogy a "mi" igazságunk AZ IGAZSÁG. Semmi más, csak ami itt egymás között is segíthetne kikerülni a szavakba való beleakadást, azt a sok felesleges energiaveszteséget, hogy megmagyarázzuk, nem egészen úgy értettük - vagyis hogyha mi mindenekben ragaszkodnánk az IGAZSÁGHOZ, az Igazságot élnénk. És itt pl. elfogadnánk, hogy a testvérünknek joga van a saját, személyes útjához, a saját bukásaihoz és győzelmeihez, a saját kanyaraihoz, mert neki is Isten a bírája, nem mi. Ha elhinnénk Istennek, hogy aki elkezdte bennünk - és bennük - a jót, el fogja végezni azt a Krisztus Jézus napjára, nem kellene görcsölni minden pillanatban, hogy vajon ha rosszul mondtam, vagy esetleg semmit nem mondtam, mi lesz a másikkal (meg mi lesz velem). Csak élni kellene, ahogy Jézus is, szeretettel, odafigyelve, türelemmel. Iszonyú energiákat vesz ki az emberből ez a görcsös kapaszkodás és céltévesztés, hogy mindenáron mondani akarjuk az igét, amit inkább élni kellene.
Például most szabadkoznom kell, hogy nem vagyok pluralista. Mondtam korábban, hogy a lényegben egyetértünk, illetve mindegy, hogy mit mondtam, ha nem látszik rajtam, hogy a Lényeg a lényeg, akkor úgy is mindegy, mit mondok. Ha visszagondolok az életemre, legtöbbször nem abból tanultam, amit valaki mondott, hanem ahogyan mondta, amikor mondta, vagy amikor esetleg nem mondta, hanem sugározta azt, amit más egy tételben elmondott volna. Rengeteget tanulok a gyerekektől az iskolában. Figyelem őket, hogyan reagálnak attitűdökre: utálják a prédikációt, és le lehet venni őket a lábukról, ha hagyom, hogy a nyilvánvaló téveszméiket elmondhassák. Utálják, ha megmondom nekik, mi az igazság, és le lehet venni őket a lábukról, ha megkérdezem tőlük, szerintük mi az igazság. Majd egyszer, egy hosszú folyamat végén talán elmondhatom nekik, mi az igazság, mert szeretem őket, és nem akarom, hogy a legkisebb is elvesszen közülük. És ha nem mondhatom el, még mindig imádkozhatom értük.

Szeretettel üdvözöllek,
nX

Adrian Plass:

Bridget és jómagam néma csendben ültünk, pillanatnyilag nem voltunk képsek felfogni, mit is mondott. Sohasem találkozutnk a feleségével, de olyan sokat hallottunk ALixről. Az élénk, kékszemű lányról, a virágok szerelmeséről, a csodálatos anyáról, feleségről és barátról, aki tele volt belső együttérzéssel és erővel. A háziasszonyról, aki ezer embert szórakoztatott egy évben. George gondolkodó-társa, az a szempár, akivel találkozott, ha valaki butaságot mondott, és valakivel meg akarta osztani titkos nevetését, aki tényleg megérti...
Ő nem lesz George-dzsal élete utolsó éveiben.
-Elmesélte, miképpen épült egyre lejjebb és lejjebb Alix már egy jó ideje, míg végül kiderült, valami nagyon komoly dologról van szó. Amikor a betegségét felismerték, George reakciója gyakorlati volt. Hol fogja Alix leélni hátralévő életét? Szerencsére (George szerint olyan volt ez, amikor a Zarándok útjában Keresztény elhagyja terhét), ekkor valaki névtelenül felajánlott neki egy adományt, úgyhogy ennek az ismeretlennek a jóvoltából, sikerült Alixnek egy első osztályú helyet szereznie. A következő, és legnagyobb feladat George számára, hogy megtanuljon egyedül élni, és felesége folyamatos támogatása nélkül élje le nyugdíjas éveit.

-Az Ige.- Benne Isten Lelke ereje, ha igét mondunk.



--És a "gyerekek" minél jobban kapálóznak ellene, annál inkább beleakadnak,--- és bár "Pál a vető, Apollós öntöz,- de a növekedést Isten adja." Ám, ha nincs vetés,- nincs aratás sem....

üdv.
L.

-Tudjátok, nem a nagy dolgokról van szó. Voltak jó napjaim és rossz napjaim. Amikor hazamentem, és ő megkérdezte: "Milyen volt a napod?", erre én elmondtam, ki mit mondott, mire ő megkérdezte: "És, mit gondolsz róla...?" Ez az, ami hiányozni fog, egy egyszerű, kellemes beszélgetés. Ezután hiányzik az, akit karjaimban öleltem; és mindentől függetlenül, nagyon jó barátok voltunk... nagyon jó barátok.
A műsor végére Bridget és én, Frances és a producer könnyek között ültünk. A könnyek mögött azonban fellángolt régi haragom. Azon kaptam magam, hogy ezt kérdezem Istentől: "Na! Ezt magyarázd meg nekem!"
A következő hetekben George szemmel láthatóan beletörődött új helyzetébe, jóllehet alapszomorúsága megmaradt. Úgy tűnt, Isten iránta, mint fiú és barát iránt tanúsított szeretetének egy új mélységét ismerte meg, ami teljesen eltért attól a hivatalos és szertartásos viszonytól, ami évek alatt létezett számára.
Számomra valószínűleg sokkal nehezebb volt elfogadni a George-dzsal töténteket, mint neki magának. Ez persze, nem meglepő, ha valaki belegondol abba, hogy már több mint ötven éve a kötelesség tiszta ösvényén jár, és jó oka van bízni Istenben. Sokkal később,amikor együtt ebédeltünk a Vincent téri lakásán, elmondtam neki, miképpen éreztem, amikor Alixről hallottam, és feltettem neki a kérdést, amit már akkor is meg akartam kérdezni:
-Hol van ebben Isten? Ő engedte meg? Talán terve van mindezzel? Miről van szó?

- Jómagam is rengeteg hasonló kérdést tettem fel – felelte lassan. - Ilyenkor az ember számba veszi az összes lehetőséget. Talán meg kell tanulnom valamit? Vagy az Isten azt mondja: „Már oly sokat beszéltél a hitről, nosza, gyakorold egy kicsit!” És sok efféle hasonló kérdést teszel fel magadnak.. Pár pillanatig villájának végét tanulmányozta, majd elegánsan letette az asztalra.
- Végül azt kell mondanom, amit Polükárposz, Szmirna püspöke is mondott. Ő igaz szent ember volt, sokkal különb, mint én. Egyszer így fordultak hozzá: „Hidd el, egyáltalán nem akarunk megölni, úgyhogy légy jófiú! Fogj néhány szem tömjént, és dobd a császár oltárára, hogy minden rendben legyen, és meg fog kegyelmezni.” Erre ő így felelt: „Nézzétek, nyolcvanhat éven keresztül szolgáltam Istennek. Öregkoromra kellene Őt megtagadnom?” Szóval Isten nagyon csodálatos volt hozzám. Nagyszerű gyerekeink vannak, és nagyon boldog család vagyunk. Kilenc és fél unokánk van! Úgyhogy eleinte én is ezeket a kérdéseket tettem fel, és továbbra sem értem, de tudom, hogy valahol- Isten tudja hol – benne VAN Isten – ezt szó szerint értem. Továbbra is igaznak tartom azt a bibliai idézetet, hogy: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.” Ezt már sokszor idéztem, számtalanszor beszéltem róla, itt az ideje, hogy BIZZAM benne.

(Ha senkit sem bánt a dolog, 05.14.-ig én másolnám be a szöveget)

Köszönettel vesszük.

-Ekkor egy pillanatra elhallgatott.
-Te jó ég! Úgy hangzik, mint ha azt mondanám, hogy ez olyan könnyű! Továbbra is nagyon, nagyon magányos vagyok, különösen, hogy Alix annyira leépült, és amikor minden héten meglátogatom, gyakran úgy tűnik, nem is érdeklem őt, így nagyon hamar véget ér a látogatás.
Néha nagyon nehéz, amikor úgy megyek be hozzá, hogy már alig várom, hogy láthassam és aztán......
George gondosan letette evőeszközeit a tányérra.
- Hiszel benne, hogy halála után úgy fogsz Alixszel találkozni, amilyen korábban volt?
Válaszában sokkal több szenvedély és bizonyosság volt George hangjában, mint amit korábban bármikor is hallottam tőle.

- Ó Adrian.... - Egy pillanatra nem találta a szavakat. - Valahogy, ha Krisztus olyan, amilyennek meggyőződésem és hitem szerint ismerem Őt a szívemben, amennyire az én kis elmém felfogni képes, akkor egész biztos vagyok benne, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Vajon látjuk-e azokat akiket szeretünk? Igen! Milyenek lesznek? Nem tudjuk! De boldogok leszünk, amikor feltámadunk az Ő hasonlatosságára.
George minden egyes szava úgy hangzott, mint egy őt megerősítő mestergerenda. Észrevettem, hogy ezek a szavak sokkal többet jelentenek számára egyszerű intellektuális megnyugtatásnál..
- Az Alix és köztem meglévő szeretet köteléke sohasem fog teljesen elszakadni – folytatta. - Az én Istenem sohase lenne képes ilyen hóbortra. Valahogy ismét együtt kell, hogy legyünk, persze nem mint férj és feleség, hanem valami más, jobb formában. Jelenleg napról napra élek, de a korábbiakért hálás vagyok.
Volt még egy kérdésem.

- Ha Jézus itt ülne melletted ebben a székben, és mondhatnál neki valamit minderről, mi lenne az?
George nappalijának hatalmas ablakán keresztül az út másik oldalára láttunk. A híres közeli iskola két tanára éppen golfozott az iskola sportpályáján. Az egyikük nagyon jól eltalálta a labdát, én pedig néztem, amint eltűnik a kékségben, hogy aztán valahol a füves messzeség másik végén essen le. Amint beszélt, George hangja nagyon szelíd volt.
- Azt hiszem ennyit mondanék: „ Nagyon köszönöm a múltat. Miért?”
A „Miért” nem követelés volt, csak egy egyszerű kérdés. George bízott Istenben. Most már tudom. Vajon nem azért tudott megnyílni az Asztaltársaság előtt, mert Isten előtt is megnyílt? Érdekes kérdés.
És mi van velem? Képes leszek valaha is emberek előtt összetörtnek és megsebzettnek látszani? Soha!