Joseph-ről kiderült, hogy nagyon jó férj. Gondoskodott Jo-ról, az összes fontos döntést meghozta az érdekében, sőt segített is neki kezelni rossz viselkedésének legártalmasabb következményeit. Ugyanis amikor dühös volt, dolgokat vágott a földhöz. Joseph egy napon, egy teljes kínai teáskészletet vitt ki a kertbe, majd nagy lelki nyugalommal és módszeresen minden egyes darabot összetört. Amikor Jo zavartan és megdöbbenve kiment és megkérdezte, mit csinál, ő csendesen és meggyőzően közölte vele, hogy ha neki szabad, akkor miért ne tehetne saját maga is ugyanúgy. Jo be is fejezte a további törögetést.
1957-ben megszületett a lányuk, Karen. Ekkor JO huszonegy éves volt, és úgy döntött, hogy Karen nem fog attól az elutasítottságtól szenvedni, amitől ő szenvedett. De bevallottan kissé túllőtt a célon. Karen rémes és nehéz tinédzser lett. Ez ugyan gondot jelentett, de Jo-nak ott volt Netta és Joseph, akik továbbra is gondoskodtak arról a biztos helyről, ahol otthon érezhette magát.

1978 augusztusában Jo hátproblémái miatt kórházba került. Egyik este, fél tizenegykor, amikor álmatlanul feküdt a kórteremben, valaki hírt hozott, hogy Netta meghalt. Netta halott! Jo alig tudta elhinni. Istennek hála, Joseph legalább jól van. Tudta, hogy férje ugyan nem a legjobb állapotban várja otthon, de neki nem lehet nagyon komoly baja. Az nem lehet! Szüksége van rá, hogy rendben legyen, hogy gondoskodjék róla.
Nem egészen két hónap múlva, október elsején, Jo megtudta, hogy férje halálos beteg. Rákos. Hirtelen úrrá lett rajta a páni félelem. Felhívta a helyi római katolikus plébánost, és könyörgött hozzá, hogy jöjjön át. Amíg az érkezését várta, lázasan vadászni kezdett minden gyertya, minden szent szobor és minden fellelhető vallásos tárgy után, majd lerakta a haldokló ember szobájában az asztalra. Amikor a pap megérkezett, berántotta a házba, fel a lépcsőn a hálószobába, sírva és ríva hozzá, hogy imádkozzon a csodáért, és mentse meg Joseph-et. Imádkoztak, de nem történt csoda. A következő vasárnap hajnalban, öt perccel három óra előtt Jo férje meghalt. Utolsó, feleségéhez intézett szavai egyszerűek, de igazak voltak:
- Volt huszonöt jó évünk.

Joban csak egyvalami volt, harag; mély, keserű harag. Haragudott Nettára, mert meghalt, haragudott Nettára, mert összehozta Joseph-fel, haragudott - nagyon, nagyon haragudott Joseph-re, mert akkor ment el, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Az emberek, akiket annyira szeretett, ismét ugyanazt tették - elmentek, és elveszetten és magányosan otthagyták őt. Nem gondoskodtak róla - soha nem is tették. Mindig is jól tudta, és buta volt, hogy elhitte, valaha is képes lesz megváltozni. Rémes volt! Egy rémes kislány volt...
Egy nap Joseph halála után, Jo leült egy üveg whiskyvel, valamint több mint száz codein és aszpirin tablettával egyetemben. Óvatosan összetörte a tablettákat két papírlap között, majd a port beleöntötte egy pohárba. Ezután rátöltötte a whiskyt, egy kanállal összekeverte és felhajtotta a keveréket. Várta a halált. Szerencsére, kísérlete - hogy egy ekkora mennyiségű tablettát egyszerre felhajtson - hányást eredményezett, és ahelyett, hogy meghalt volna, a következő huszonnégy órában öntudatlanul és felfedezetlenül feküdt. Mire végre magához tért, az öngyilkosságra való késztetés lecsökkent, így a következő hónapban, amikor öngyilkossági kísérlete miatt gyakorlatilag süket volt, Jo alaposan átgondolta a helyzetét. Rájött, hogy az egyetlen kiút a sötétségből és a depresszióból, ha másoknak segítséget és támogatást nyújt. Ebből az elhatározásból született meg a Felebaráti Szeretet, egy olyan elképzelés, amelyik annyi nagyszerű segítséget jelentett sok beteg és gondokkal gyötört ember számára Southampton környékén.

Jo keményen dolgozott, és sokkal jobban tudott együtt élni saját problémájával, amikor segített mások életén és gondjain.
1980-ban, amolyan hirtelen fellángolásból újra megházasodott. Újdonsült férje, Don, nagyon jópofa és intelligens férfi volt, és jó volt újra biztonságban éreznie magát. Azonban három héttel később, amikor egyik délután Jo hazaérkezett, Dont reménytelenül részegen találta. A férfi gorombáskodott is vele. Krónikus alkoholista volt. Jo megrémült, hiszen házasságuk előtt mit sem sejtett erről. Rémisztő és szokatlan helyzetbe került. Ezt egy konfliktusokkal és kétségbeesésekkel teljes, kegyetlen év követte. Jo megrémült a Don iránt érzett gyűlölete intenzitásától, de nagy megkönnyebbülést jelentett más, hasonló helyzetben lévőktől azt hallani, hogy ez így normális, ezért saját érdekében úgy döntött, Donnak mennie kell.
Újra egyedül, Jo még nagyobb energiával vetette bele magát a Felebaráti Szeretetbe és a stúdiótakarításba. Ekkor tűnt fel a Postafiók 13-ban, melyet Angus meghívása követett, így némi lámpaláz után Jo az Asztaltársaság tagja lett.

Amikor Jo csatlakozott hozzánk, a gillinghami stúdióból átköltöztünk a TVS-nek a Maidstone melletti Vinters Park-béli vadonatúj épületébe. Itt egy stúdióba kerültünk a Parttól partig című hír- és információs műsorral. A terem egyik végében a konyhaasztal, a másikban a hírolvasó asztal állt.
Francesnek sikerült találnia egy lakást a megyében, Harrietsham mellett, ahol a heti négy szereplő megbeszélhette a híreket, elbeszélgethettek a következő heti témákról, vagy egyszerűen csak együtt pihenhették ki fáradalmaikat. Néhanapján egy-egy különleges vendégis csatlakozott hozzánk, aki a legtöbbször eljött a lakásba is, ahol a többiekhez hasonlóan, státustól függetlenül, segített a házimunkában. Mindez nagyon hasznosnak bizonyult, ugyanis a csoport tagjai közelebb kerültek egymáshoz, ami aztán a stúdióban is természetesebb beszélgetéseket eredményezett.

Volt néhány jó esténk a lakásban. Bridget és jómagam kimondottan élveztük, amikor George is ott maradt. Mindig rengeteg humort és pikantériát vitt az együttlétekbe, állandóan próbára téve ezzel Frances - ahogy ő nevezte - "flancos stílusát", erkölcscsősznek nevezve őt az együttlétek kezdeti szakaszában. Ezeknek az informális együttléteknek köszönhetően egyre jobban megismertük társainkat, így az irántuk érzett szeretetünk is nagymértékben növekedett. A barátságok közül számtalan akkor is bizton fenn fog maradni, amikor az Asztaltársaság már nem lesz többé műsoron, és a feledés homályába merül. Jo Williams-szel sohasem szeretnénk megszakítani a kapcsolatot.

Jo-t már az első találkozásunkkor megszerettük, jóllehet, saját mondása szerint, "Isten félelmét gerjesztettem fel benne", amior először Maidstone-ba jött meghallgatásra. Úgy emlékszik, hogy az általa látott műsorok alapján nagyon agresszívnak gondolt. Hamarosan azonban rájött, hogy valójában igen lágyszívű vagyok, és amikor módunkban állt megismerni egymást Harrietsham nyugodt környezetében, igen jó barátok lettünk. Jo nagyon anyáskodó típus, és be kell vallanom, nagyon jólesik az anyáskodás - különösen reggelente.
Jo-nak, George Reindorppal és Peter Timmsszel egyetemben van egy nagyszerű erénye, ami valószínűleg a mennybe történő versenyfutásban az első sorokban biztosít nekik helyet. Minden reggel korán felkelnek, hogy teát vigyenek a többieknek. Az már csak az én nagylelkűségem bizonyítéka, hogy boldogsággal tölt el, az ágyban fekve, engedni mindhármójuknak eme jótékonysági akcióval kincseket gyűjteni a mennyben. Ez ugyan áldozat, de egye fene, meghozom.

Amikor Jo először látogatott el a lakásba, elmesélte életének néhány eseményét, majd második, rémes házasságának történetével fejezte be beszámolóját. Később, a munkamegbeszélés után, amikor már a vacsorán is túlvoltunk, még komolyabban elbeszélgetett Ann-Marie-val, aki igen figyelmes hallgató. Ann-Marie csendesen végighallgatta, hogy Jo nem képes Dont visszafogadni, és megígérte, hogy mindkettőjükért imádkozni fog. Ez teljesen új volt Jo számára, aki mindig is azt hitte, hogyaz imádság vészhelyzetre és különlges alkalmakra való.
A következő heti műsorok nagyszerűen mentek Egyértelművé vált, hogy Joaz Asztaltársaság értékes tagja. Öntudatlanul feltette a "nyilvánvaló kérdéseket", ellentétben velünk, akik kifejlesztettük a nézésnek azt a művészetét, mintha valóban tudnánk a választ, de nagylelkűen valaki másnak engedjük át a beszéd lehetőségét.

Néhány hét múlva Jo-t a bristoli kórházból hívták otthon. Don egy hídról leugorva megpróbált öngyilkos lenni. Valódi kísérlet volt; teste az esés következtében olyan súlyosan megsérült, hogy - ha egyáltalán túléli - valószínűleg egész életében tolószékhez lesz kötve. Vajon akarta őt egyáltalán látni Jo? Belül minden azt mondta, hogy "Soha!", de ő maga nem. Az ő válasza "Igen" volt. Később, amikor összetörve és reménytelenül meglátta Dont a kórházi ágyon, megsajnálta, de megbocsátani nem tudott. Annak a rémes esztendőnek az emléke túl elevenen élt az emlékezetében. Ennek ellenére úgy döntött, hogy a kórház után hazamehet. A Don visszatérése előtti napon Jonak eszébe jutott az Ann-Marie-val folytatott beszélgetés, és imát mondott a jövővel kapcsolatban. Másnap a southamptoni vasútállomás peronjáán állva, amint látta Dont leszállni a bristoli vonatról, és érezte a megbocsátás, valamint a szánalom hullámát átáradni a testén, eltörölt minden - bármilyen mélyen ülő - haragot és keserűséget, amit valaha is érzett. Visszafogadta Dont.

Mindez azonban korántsem jelentette Jo szenvedéseinek végét. Don továbbra is alkoholista maradt, nem hagyott fel az ivással. Jo sokat betegeskedett, gyakran küszködött depresszióval, amikor a régi keserűség visszatért és megnehezítette a békesség irányába tett kísérleteit. Mindehhez járultak még a Jo és lánya - akinek eddigre született egy elragadó kisfia, Joseph - közti kapcsolatban fellépő problémák.
De történt valami más is. A stúdióban és a harrietshami lakásban is Jo számtalan kérdést tett fel - kétségbeesett kérdéseket, egyáltalán nem a teológiai vita kedvéért, hanem mert meg akarta tudni a válaszokat.
Sohasem olvasott Bibliát. Milyen az egyáltalán? Elolvasott egy újabb fordítást, és végre megértette.
Az egyik esti műsorban megkérdezte, miért nem látogatta meg egy lelkész vagy pap sem, amikor Joseph meghalt. A következő napokban a legkülönfélébb lelkészek tolongtak nála.
Mi a helyzet a gyógyulással? Vajon újra lábra tudna állni Don, ha imádkozna érte? Imádkozott érte, és Don fokozatosan újra járni kezdett.
Vajon Isten minden imádságunkat meghallgatja? Mi a helyzet a szenvedéssel? Jo mindent szeretett volna tudni. Ezek egyáltalán nem voltak különleges kérdések, de volt valami gyerekes abban, ahogyan Jo feltette őket, és abban is, ahogy választ kapott rájuk, amit én annyira irigyeltem. George nagyszerűen bánt Joval, és úgy tűnt, mindenki megkedvelte őt, ide értve James Bloomfieldet és Roy Millard-t, a társaság két lelkes fiatal tagját is. Olyannyira megszerették, hogy James egyszer Dovertől Southamptonig padlógázzal vezetett, amikor Jo otthon mélypontra került.

Egyszer nagyon életunt hangulatban hívta fel Bridgetet, és így szólt hozzá:
- Mondj legalább egy okot, amiért életben kellene maradnom!
Bridgetnek semmi különös nem jutott az eszébe, de amit felelt, bőven elég volt:
- Jo, én szeretlek, és amíg szeretlek, nem halhatsz meg!
Világossá válr, hogy Jo az Asztaltársaság tagjaira egyfajta második családkénttekintett; a harrietshami stúdióba tett látogatásai menedéket jelentettek neki a mindennapi élet viharai elől. Hogy ez jó és helyes volt-e, tényleg nem tudom. Azt hiszem, sok néző örült, hogy Jo "családjának" a tagja lehetett. A hónapok alatt egész élettörténetét megosztotta a nézőkkel.

Aztán eljött a nap, amikor Jo már tényleg nem bírta tovább. Az orvosok megvizsgálták Dont egy újabb ivási időszak után. Megállapításuk megdöbbentő volt.
ájának már csak nagyon kis része működik. Nem volt túl sok ideje hátra, különösen, ha továbbra is iszik. De nem csak ő, hanem Jo maga is beteg volt. Magányosnak és haszontalannak érezte magát. Azon az estén az Asztaltársaságban négyen voltunk, Jo, jómagam, Prabhu Guptara és egy szabadúszó író és újságíró, akit nagyon tiszteltem és szerettem. Jo könnyek között mesélte Prabhunak és nekem, mennyire közel van ahhoz, hogy feladja az egészet. Nem tud imádkozni. Isten haragszik rá. Átnyúltam az asztalon, és megfogtam Jo kezét, Prabhu csatlakozott hozzánk, és imádkoztam Joért és Donért, békességükért és egészségükért - valamilyen mélyebb gyógyulásukért mindkettőjükben. Nem hiszem, hogy különösebben hittem volna abban, hogy imám meghallgatásra talál, de elmormoltam a szavakat, és a végén egyszerre mondtunk rá áment. A műsor után Prabhu átölelte a még mindig síró Jot, mialatt én nehéz szívvel álltam mellettük. Már annyi imát elmondtam, gyakran olyan gyerekekért, akik élete Joéhoz és Donéhoz hasonlóan - egy nagy zűrzavar volt. Vajon hány imámra érkezett válasz?
Fejemet rázva, ajkaimat összeszorítva néztem Jot, amint visszanyeri lelki nyugalmát. Halkan ismét imádkozni kezdtem:
- Kérlek, Uram, tegyél valamit Joért! Donért!
Vajon meghallotta? Tesz valamit? Abban a pillanatban el sem tudtam képzelni, mennyi minden fog még történni velem, mielőtt választ kapok ezekre a kérdésekre.

Persze nagyon is jól tudtam, miért imádkoztam annyira reménytelenül Joért. Nem csupán azoknak a gyerekeknek az emléke jutott eszembe, akik egyik baklövést követik el a másik után, függetlenül attól, tettem-e vagy imádkoztam-e értük, jóllehet biztosan volt valami köze hozzá. Másról volt szó - valami olyasmiről, ami korábban esett meg abban az évben, és valaki olyanna, akit alig ismertem.
Nem sokkal tizenhat éves koromban történt megtérésem után, a derbyshire-i Bakewellbe utaztam a Szent János Gyülekezet ifjúságával együtt, szokásos évi ifjúsági hétvégéjükre, amit Clive Simpson segédlelkész szervezett, és ahol a fő attrakció a megnyerő modorú, fiatal meghívott előadó, az anglikán Ross Patterson volt. Amikor első alkalomra érkeztünk az előadóba, Ross épp egy nagy konyhakést függesztett fel a plafonra oly módon, hogy amennyiben leesik előadás közben, épp a feje tetejébe állt volna bele. Nagyon élveztük. Végül is, bármi megtörténhet. Mindez nagyon jól alátámasztotta mondanivalóját a megváltás szükségességéről - jó szónok is volt, célratörő, humoros. Emellett kitűnően teniszezett, de mindenféle egyéb sportban is otthonosan mozgott. Azon emberek közé tartozott, akikről úgy tűnt, bármit tesznek, annak mágikus ereje van, ezzel is eleven példáját nyújtva annak, hogy nem minden keresztény megfáradt.

A hétvége alatt Ross minden éreklődőt meghívott a néhány mérfölddel arrébb tartandó missziós összejövetelre, ahol a lelkésze adott elő, aki csak erre az alkalomra utazott le Yorkból. Nagyon kíváncsi voltam. Úgy véltem, hogy ha Ross csak a segédlelkész, akkor a főnöke valószínűleg Patterson a négyzeten; amolyan superman. Mivel nagy érdeklődéssel vártam, lelkesen léptem be a valahol Derbyshire-ben lévő templomba, és először láthassam és hallhassam David Watsont.
De nem olyan volt, mint Ross. Nem hasonlított senki máshoz. Volt valami egészen különleges az előadásában és mondanivalójában. Le voltam nyűgözve. Legtöbbünk szavai rendetlen halmokban hevernek össze-vissza az elménkben, hogy aztán véletlenszerűen dobálózzunk velük. Azonban ennek az embernek a szavaiban és kifejezéseiben volt valami mértékre szabottság. Mintha minden apró részletet kézimunkával alaposan kiválogattak és kifényeztek volna, mielőtt mondatokat formáltak volna belőlük, amelyek a szándék áttetszóő tisztaságával ragyogtak. Korábban még sohasem volt ehhez hasonló élményem, és jóllehet hamar kiment a fejemből annak a bizonyos előadásnak a tartalma, az évek múltával sem feledtem el azt az érzést, hogy egy olyan valakit hallottam, aki nemcsak elhitte, amit mond, hanem képes volt gondolatait kristálytiszta szavakba is önteni.

A következő tizenkilenc évben David Watson a keresztény egyház egyik leghatásosabb előadójaként vált ismertté szerte a világon, könyvein, televíziós fellépésein és missziós munkáján keresztül. Erős és egyszerű hitének, valamint hite alátámasztására felhozott tiszta és meggyőző érvei összhangjának köszönhetően, a legkülönfélébb szinten álló emberekre volt képes hatni, beleértve azokat is, akik úgy vélték, a keresztény hithez fel kell adniuk intellektuális önállóságukat. Énrám sokkal kisebb hatást tettek a könyvei, mint a személye, jóllehet azok sokaknak egyértlműen nagy segítséget jelentettek. Engem - néha irritáló, néha megnyugtató módon - arra emlékeztetett, hogy léteznek keresztények, akik tudják, mit miért mondanak, és nem csupán személyes érzelmi vagy pszichológiai céljaik elérése végett jártatják a szájukat.