ISTEN BÁTOR HARCOSAI

„És maga mellé vévén a tizenkettőt...” Lk 18, 31.

Micsoda merészség Istentől, hogy bízik bennünk. Azt mondod: ,De hiszen nem helyesen cselekedett, amikor engem választott, mert nem megy velem semmire: nem érek semmit.’ Éppen ez az, amiért választott. Mindaddig, amíg azt gondolod, hogy valamire való vagy, nem választhat téged, mert saját céljaid vannak, amelyeket szolgálni akarsz. De ha hagyod, hogy véget vessen önelégültségednek, akkor már választhat téged arra, hogy Vele menj Jeruzsálembe, s ez az Ő céljainak a betöltését jelenti, amelyeket nem beszél meg veled.
Hajlandók vagyunk azt mondani, hogy mivel az embernek természetadta képességei vannak, tehát jó keresztény is lesz. A jó kereszténnyé létel azonban nem felkészültségünknek, hanem éppen szegénységünknek a kérdése; nem az tesz minket keresztyénné, amit magunkkal hozunk, hanem az, amit Isten ad belénk. Nem a jellembeli erő, az ismeret és a tapasztalat természetes erényeinek a kérdése ez: mindez semmi jelentőséggel nem bir ebben a dologban. Az egyetlen jelentőségteljes dolog az, hogy Isten nagy kényszerítő erejének hatása alá kerültünk és munkatársaivá tétettünk (vö I. Kor. 1, 26-30). Isten munkás serege olyan emberekből áll, akik ismerik szegénységüket. Nem tud semmire sem menni olyan emberrel, aki azt gondolja magáról, hogy hasznára van Istennek. Mi mint keresztények nem a magunk ügyéért szállunk síkra, hanem Isten ügyéért. Nem tudjuk, hogy Isten mit akar kihozni a dologból, de fenn kell tartanunk a Vele való viszonyunkat, bármi történjék is. Nem szabad engednünk, hogy bármi megrontsa az Istenhez való viszonyunkat; ha mégis megromlanék, időt kell szakítanunk rá, és helyre kell igazítanunk. A kereszténységben nem az a fő dolog, amit cselekszünk, hanem az a viszony, amit fenntartunk, és az a légkör, amit ez a viszony teremt. Ez minden, aminek Isten kívánsága szerint utána kell néznünk és ez az egyetlen dolog, ami állandóan ostrom alatt áll.

ISTEN MEGSEMMISITŐ HÍVÁSA


„ . . . és beteljesedik minden az embernek Fián, amint a próféták megírták . . . ők pedig ezekből semmit nem értettek.” Lk 18, 31, 34.

Isten olyan dologra hívta el Jézust, ami fájdalmas pusztulásnak látszott. Jézus Krisztus arra hívta el tanítványait, hogy lássák Őt, amikor halálra adatik; mindannyiójukat odavezette arra a helyre, ahol szíveik öszszetörtek. Jézus Krisztus élete tökéletes sikertelenség volt minden szempontból, Isten szempontját kivéve. De ami sikertelenségnek látszott az ember szempontjából, Isten szempontjából megmérhetetlen diadal volt, mert Isten célja sohasem az ember célja.
A mi életünkben is elkövetkezik Isten megsemmisítő hívása. Isten hívását nem lehet kifejezetten megállapítani; mindig burkolt formában jelentkezik. Isten hívása olyan, mint a tenger hívása; senki más nem hallja, csak az, akiben benne van a tenger természete. Nem lehet megállapítani határozottan, hogy mire szól Isten hívása, mert az Ő hívása az, hogy munkaközösségben legyünk Vele saját célja szolgálatában. Ennek a próbája az, hogy higyjük: Isten tudja, mit akar véghezvinni. Az események nem történnek veletlenül, hanem teljesen Isten tanácsvégzése szerint. Isten általuk viszi véghez céljait.
Ha közösségben vagyunk Istennel és felismerjük, hogy az Ő céljaira használ fel minket, nem teszünk többé kísérletet arra, hogy kitaláljuk, mik a céljai. Amint továbbmegyünk a keresztény életben, egyre egy- szerűbb lesz, mivel egyre kevésbé hajlunk a felé, hogy azt mondjuk: ,Hát miért engedte meg Isten ezt vagy azt?’ Az egész dolog mögött Isten kényszerítő ereje van. „Van Isten, aki irányítja dolgaink kimenetelét” (Shakespeare). A keresztény ember olyan, aki Isten éleslátásában és bölcseségében bízik, nem a magáéban. Ha saját célunk van, ez lerontja azt az egyszerűséget és könnyedséget, amely kell, hogy jellemezze Isten gyermekeit.

MEGSZENTELŐDÉS

„Mert ez az Isten akarata, a ti szentté lételetek.’’ 1Tessz 4, 3.

A halál oldala. A megszentelődésben Istennek éppúgy formálnia kell minket a halál, mint az élet oldalán. Sokan olyan sok időt töltünk a halál színhelyén, hogy magunk is sírbeliekké válunk. A megszentelődés előtt mindig királyi csata folyik, mindig van valami, ami szöges ellentétben áll Jézus Krisztus követelésével szemben. Mihelyt Isten Lelke elkezdi megmutatni nekünk, hogy mit jelent a megszentelődés, a küzdelem nyomban megkezdődik. „Ha valaki én hozzám jön, és meg nem gyűlöli... a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14, 26.).
Isten Lelke a megszentelődés folyamatában megfoszt engem mindentől, míg végül semmi más nem marad, csak ,önmagam’ és ez a halál színhelye. Vajon hajlandó vagyok-e csak ,saját magam’ lenni és semmi más: barátok, atya, testvér és önérdek nélkül, egyszerűen készen a halálra? Ez a megszentelődés feltétele. Nem csoda, hogy Jézus ezt mondta: „Nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert” (Mt 10, 34). Itt kezdődik a csata és ez az, ahol közülünk olyan sokan elcsüggednek. Nem vagyunk hajlandóak arra, hogy azonosítsuk magunkat ezen a ponton Jézus halálával. ,Hiszen ez olyan rettenetes,’ mondjuk, nem kívánhatja tőlem, hogy ezt tegyem.’ Igen, a mi Urunk szigorú; és megkívánja tőlünk, hogy ezt tegyük.
Hajlandó vagyok-e az életem ,önmagamra’ korlátozni, azaz határozottan elszakítani magam minden barátomtól, aki gondol rám, mindentől, amit én gondolok magamról és átadni ezt az egyszerű, meztelen énemet Istennek? Azonnal, amikor erre hajlandó vagyok, Isten megszentel egészen, és életem megszabadul minden buzgóságtól, ami nem Istennel van kapcsolatban.
Mikor azt kérem: ,Uram, mutasd meg nekem, mit jelent a megszentelődés számomra,’ meg fogja mutatni. A Jézussal való eggyélételt jelenti ez. A megszentelődés nem olyas valami, amit Jézus Krisztus úgy plántál belém: Ő maga az bennem.

IMÁDSÁG AZ ATYA HÁZÁBAN

„Avagy nem tudjátok-e, hogy nekem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai?”* Lk. 2, 49.

Urunk gyermekkora nem éretlen férfiúság volt: Urunk gyermekkora örökkévaló tény. Vajon Isten szent, ártatlan gyermeke vagyok-e én az Urammal és Megváltómmal való eggyé válás révén? Vajon úgy nézem-e az életet, mintha Atyám házában tartózkodnám? Vajon Atyja házában él-e bennem Isten Fia?
Isten az állandó Valóság, és parancsa a pillanatokon keresztül érkezik hozzánk. Vajon állandóan kapcsolatban vagyok-e a Valósággal, vagy pedig csak akkor imádkozom, mikor rosszul mennek a dolgok, mikor valami zavar van életem folyásában? Meg kell tanulnom, hogy azonosítsam magam szent közösségben az én Urammal olyan útakon, amelyeket közülünk sokan még nem is kezdtek el megtanulni. „Azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai”: élnem kell Atyám házában.
Egyszerűsítsd le a dolgot saját életkörülményeidhez. Vajon eggyé lettél-e az Úr életével annyira, hogy Isten egyszerű gyermeke vagy, aki állandóan beszél Hozzá, és tudja, hogy minden az Ő kezéből származik? Vajon az Örökkévaló Gyermek az Atya házában van-e a te életedben? Vajon az Ő szolgálatos életének áldásai kibontakoznak-e rajtad keresztül az otthonodban, az üzletedben, a családi körödben? Nem csodálkoztál-e még azon, hogy miért mégy át azokon a dolgokon, amelyek közt élsz? Nem neked kell ezeken átmenned, hanem amiatt a viszony miatt van ez így, amelybe Isten Fia jutott a te külön megszentelődésedben. Hadd tartson ki ezen az úton; tarts ki te is Vele tökéletes egységben.
Urad éretted való életének a te valóságos, egyszerű életeddé kell válnia. Ahogy dolgozott és élt az emberek között, úgy kell élnie benned is.

IMÁDSÁG AZ ATYA TISZTELETÉRE

„ . . . ami születik is, szentnek hívatik, Isten Fiának.” Lk l, 35.

Ha Isten Fia testet ölt az én halandó testemben, lesz-e lehetőség arra, hogy az Ő ártatlansága, egyszerűsége és az Atyával való egysége nyilvánvalóvá váljék bennem? Ami igaz volt Szűz Máriáról Isten Fiának e földön való történeti megjelenésekor, igaz minden szentre vonatkozólag. Isten Fia Isten közvetlen cselekedete révén születik meg; akkor nekem, mint Isten gyermekének, gyakorolnom kell a gyermek jogát: azt a jogot, hogy az Atyával szüntelenül szemtől-szemben lehetek. Mondom-e állandóan, mintegy elcsodálkozással, hétköznapi gondolkozás szerinti életemnek: ,miért akarsz engem innen kivinni? Hát nem tudod, hogy nekem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai?’ (Lk 2, 49). Bármilyenek legyenek is a körülmények, a Szent, Ártatlan, Örök Gyermeknek kapcsolatban kell lennie Atyjával. Elég egyszerű vagyok-e ahhoz, hogy ilyen módon azonosítani tudjam magam Urammal? Elkezdte-e már csodálatos munkáját bennem? Tud-e Isten arról, hogy Fia kiábrázolódott bennem, vagy pedig gondosan félretoltam Őt? Óh, a mostani lármás napok! Mindenki lármázik. Miért? Azért, hogy Isten Fia halálra adassék. Nincs itt hely manapság Isten Fia számára; nincs hely az Atyával való csendes, szent közösségre. Imádkozik-e bennem Isten Fia, avagy én parancsolgatok Neki? Szolgál-e Ő bennem, mint testben léte napjaiban tette? Átmegy-e a bennem lévő Isten Fia a szenvedésein, hogy céljai megvalósuljanak? Minél többet tud valaki Isten legérettebb szentjeinek belső életéről, annál tisztábban látja, mi Isten célja; t. i. mindannak „betöltése, ami híja van a Krisztus szenvedéseinek” (Kol. 1, 24). Mindig van valami tennivaló ennek a „betöltésnek” a szellemében.

AZ ATYÁTÓL MEGHALLGATOTT IMÁDSÁG

„Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál engem.” Jn 11, 41.
Mikor Isten Fia imádkozik, senki más nincs a tudatában, csak Atyja. Isten mindig meghallgatja Fia imádságait, és ha Isten Fia bennem is kiábrázolódott, az Atya mindig meghallgatja az én imádságaim is. Arra kell törekednem, hogy Isten Fia kiábrázolódjék az én halandó testemben. „A ti testetek a bennetek lakozó Szentléleknek temploma” (I. Kor. 6, 19.), Isten Fiának Bethleheme.’ Meg van-e a lehetőség bennem Isten Fia számára? Isten Fia életének egyszerűsége megvalósul-e bennem is úgy, amint megvalósult az Ő földi életében? Amikor érintkezésbe jutok az élet eseményeivel, mint közönséges emberi lény, megszólal-e bennem Isten Örök Fiának Atyjához küldött imádsága? „Azon a napon az én nevemben kértek majd . . .” (Jn 16, 26.) Melyik napon? Azon a napon, amelyen a Szentlélek reám szállt és valósággal eggyé tett Urammal.
Meg van-e teljesen elégedve az Úr Jézus az életedben, avagy lelki dicsekvéssel vagy tele? Ne engedd soha, hogy a hétköznapi gondolkozás megrövidítse, vagy félretolja életedben Isten Fiát. A hétköznapi gondolkozás az emberi természetnek Isten-adta ajándéka, de nem Isten Fiának ajándéka. A természetfölötti gondolkozás Isten Fiának ajándéka. Sohase ültesd trónra a hétköznapi gondolkozást. A Fiú megmutatja nekünk az Atyát; a hétköznapi gondolkozás még sohasem mutatta meg, és nem is fogja. Mindennapi gondolataink sohasem imádják Istent, hacsak át nem alakítja azokat a bennünk lakozó Isten Fia. Vigyáznunk kell, hogy ez a halandó test Jézussal szemben tökéletes alárendeltségben maradjon, és Ő dolgozzék azon keresztül pillanatról-pillanatra. Tudunk-e Jézus Krisztussal olyan emberi függésben élni, hogy élete nyilvánvalóvá váljék a mi halandó testünkben?

A SZENT SZENTSÉGE

„Ezért azok is, akik az Isten akaratából szenvednek is, ajánlják neki lelküket mint hű Teremtőnek, jót cselekedvén.” 1Pét 4.19
Ha valaki a szenvedést választja, ez azt jelenti, hogy valami nincs rendben; de Isten akaratát választani, még ha szenvedést jelent is, egészen más dolog. Egészséges gondolkozású szent nem választja a szenvedést: Isten akaratát választja, amint Jézus is cselekedte; akár szenvedést jelent az, akár nem. Egy keresztény ember se mer beleavatkozni a szenvedésnek egy másik keresztény életében megnyilatkozó fegyelmező munkájába.
A keresztény, aki kielégíti Jézus szívét, más keresztényeket erőssé és alkalmassá tesz Isten számára. Sohasem azok az emberek tesznek velünk jót, akik rokonszenveznek velünk: ezek mindig csak akadályoznak minket, mert a rokonszenv erőtlenné tesz. Senki sem érti meg a keresztény ember gondolkozását, csak egy másik keresztény, aki igen közel van a Megváltóhoz. Ha elfogadjuk egy keresztény társunk rokonszenvét, ez azt az érzést váltja ki belőlünk: Isten szigorúan bánik velem. Ezért mondta Jézus, hogy a magunk sajnálása a Sátántól származik (Mt 16.23). Kíméld Isten tekintélyét! Könnyű befeketíteni Istent, mert Isten sohasem válaszol hasonlóval, sohasem bosszulja meg Magát. Óvakodj attól a gondolattól, hogy Jézusnak szüksége volt földi életében rokonszenvre: Ő visszautasította az emberek részéről jövő rokonszenvet, mert nagyon is jól tudta, hogy senki sem értette meg ezen a földön, hogy mit akar véghez vinni. Csak az Atya részéről fogadott el rokonszenvet és az ég angyalaitól. (vö. Lk 15.10)
Figyeld meg, mennyire nem kíméli Isten az Ő szentjeit. A világ ítélete szerint Isten a leghasznavehetetlenebb helyekre küldi a választottait. Azt mondjuk: Isten azt akarja, hogy itt legyek, mivel annyira hasznos vagyok. Isten odaküldi a szentjeit, ahol azok dicsőíteni fogják Őt, és mi egyáltalán nem tudjuk megítélni, hogy hol van az.

EZT IS MEG KELL TAPASZTALNUNK

„És nem látá őt többé.” II. Kir. 2, 12.
Nem rossz dolog Illéshez ragaszkodni mindaddig, míg Isten neked adja őt, de emlékezz meg arról, hogy eljön az az idő, amikor mennie kell néki, amikor nem áll többé melletted, mint oltalmazód és vezéred, mert Isten nem akarja. Azt mondod: ,Nem tudok meglenni Illés nélkül.’ Isten azt mondja, meg kell lenned.
Egyedül a Jordánodnál. 14. v. A Jordán az egyedüllét jelképe, ahol nincs közösség valaki mással, ahol nincs senki, aki viselje érted a felelősséget. Most kell megmutatnod, mit tanultál, amikor veled volt Illésed. Számtalanszor voltál a Jordánnál Illéssel együtt, most újra ott vagy, de egyedül. Semmi értelme sincs azt mondanod, hogy nem tudsz oda menni. Eljött ez az alkalom és neked menned kell. Ha meg akarod tudni, vajon Isten-e, akiben neked hinned kell, akkor át kell menned a Jordánodon egyedül.
Egyedül Jerikódnál. 15. v. Jerikó az a hely, ahol láttad, hogy a te Illésed nagy dolgokat cselekedett. Mikor megérkezel a te Jerikódhoz, erősen vonakodsz, hogy vállald a kezdeményezést és bízzál Istenben; szeretnéd, ha valaki más tenné ezt helyetted. Ha kitartasz amellett, amit Illéstől tanultál, jelt kapsz arra nézve, hogy Isten veled van.
Egyedül Béthelednél. 23. v. Amikor Béthelhez érsz, úgy találod, hogy okoskodásaidnak a végére értél és ott kezdődik Isten bölcsesége. Amikor okoskodásaid végére érkezel és az az érzésed, hogy összeroskadsz, mégse tedd ezt. Maradj hű Istenhez, és Ő diadalra viszi igazságát olyan módon, ami szentséggé teszi az életed. Váltsd valóra, amit Illéstől tanultál, használd az ő palástját és imádkozz. Határozd el, hogy bízni fogsz Istenben, és ne keresd többé Illést.

NYUGALOM ISTENBEN

„Mit féltek, óh kicsinyhitűek!?” Mt 8, 26.

Mikor félelem fog el minket, nem tehetünk egyebet, minthogy imádkozunk Istenhez, de Urunknak joga van elvárni, hogy azoknak, akik az Ő nevét segítségül hívják, megértő bizodalmuk is legyen Őbenne. Isten elvárja, hogy gyermekei annyira bízzanak Benne, hogy bármiféle válság közepette is bíznak benne. Bizonyos határig bízunk Istenben, azután megint visszatérünk azoknak a közönséges ijedtség-imádságaihoz, akik nem ismerik Istent. Okoskodásainknak a végére jutunk, azt árulva el ezzel, hogy a legcsekélyebb bizodalmunk sincs Ő benne és az Ő világkormányzásában: Ő aludni látszik, és mi nem látunk magunk előtt semmi mást, mint sziklán megtörő hullámokat.
„Óh, kicsinyhitűek!” Micsoda fájdalom nyilallhatott át a tanítványokon: ,Már megint kudarcot vallottunk.’ És micsoda fájdalom nyilallik át rajtunk, mikor rádöbbenünk arra, hogy mekkora örömet okozhattunk volna Jézusnak, ha Benne feltétlenül bízók maradtunk volna, tekintet nélkül arra, hogy mi következik azután.
Vannak olyan korszakok az életben, mikor nincs vihar, nincs válság, amikor azt tesszük, ami emberileg tőlünk telik. De mikor válságba jutunk, akkor válik el, hogy kiben bízunk hát igazán. Ha megtanultuk volna imádni Istent és bízni Őbenne, a világban az vált volna nyilvánvalóvá, hogy mi elmegyünk Vele a végsőkig és mégsem törik meg a Benne való bizodalmunk.
Sokat szoktunk beszélni megszentelődésről. Mi lesz hát a végső eredménye? Istenben való megnyugovásra kell vezetnie, amely Istennel való egységet jelent, olyan egységet, amely nemcsak felold minket a Szemében való kárhoztatástól, hanem igazi örömet is jelent Neki.

A LELKET MEG NE OLTSÁTOK

„A Lelket meg ne oltsátok.” 1. Thess. 5, 19.

A Lélek hangja olyan gyengéd, mint a szellő, olyan gyengéd, hogy sohasem hallod meg, hacsak tökéletes közösségben nem élsz Istennel. A Lélek érintése rendkívül finom utakon jön hozzánk, és ha nem vagy elég érzékeny, hogy észrevedd a hangját, megoltod azt, és személyes lelki életed megerőtlenül. Érintései mindig úgy jönnek, mint szelíd, parányi hangok, olyan kicsinyek, hogy senki más nem tudja észrevenni őket csak a szent.
Vigyázz, ha személyes bizonyságtételedben hátra kell tekintened, és azt kell mondanod: ,Egyszer ennyi és ennyi évvel ezelőtt megváltattam.’ Ha világosságban jársz, nincs hátratekintgetés: a mult beletorkollik az Istennel való közösség jelen csodájába. Ha kikerülsz a világosságból, érzelgős keresztény leszel, emlékeken élsz, és bizonyságtételeidnek valami kemény, bántó mellékzöreje lesz. Óvakodj attól, hogy a világosságban járástól való mostani vonakodásod azzal szépítgesd, hogy azokra a régi tapasztalatokra emlékezel, amikor még a világosságban jártál. Bármikor megérint a Lélek, állj meg és cselekedj útmutatása szerint, különben továbbra is megszomorítod Őt, anélkül, hogy tudnád.
Tegyük föl, Isten válság elé állított és te majdnem átjutottál rajta, de mégsem egészen. Isten megújítja a válságot, de az már nem lesz olyan éles, mint előbb volt. Istent nehezebben fogod felismerni benne, viszont megaláztatásod nagyobb lesz, amiért nem engedelmeskedtél. És ha tovább is megszomorítod a Lelket, eljön az idő, mikor a válság nem ismétlődhet meg többé, mert elűzted Őt magadtól. De ha megálltál a válságban, az dicshimnusz lesz Isten dicsőségére. Sohase rokonszenvezz azzal, ami szüntelenül Istent bántja. Istennek meg kell sebeznie azt a dolgot, aminek el kell múlnia.

FENYITÉS

„Ne vesd meg az Úrnak fenyítését, se meg ne lankadj, ha Ő dorgál téged.”
Zsid 12, 5.

Nagyon könnyű a Lelket megoltani. Ezt tesszük akkor is, ha megvetjük az Úr fenyítését és ellankadunk, amikor dorgál. Ha még csak kevéssé tapasztaltuk meg a megszentelődést, összetévesztjük az árnyékot a valósággal, és amikor Isten Lelke kezd minket érinteni, azt mondjuk: ,Óh, ez minden bizonnyal a Sátán.’
Sohase oltsd meg a Lelket, és ne vesd meg Őt, amikor azt mondja: ;Ne légy többé vak ezen a ponton, hiszen te nem ott vagy, ahol gondoltad magad. Mindeddig nem tudtam ezt kijelenteni neked, de most kijelentem.’ Mikor az Úr így fenyít téged, ne állj ellene. Hadd teremtse meg a helyes viszonyt közted és Isten közt.
„Meg ne lankadj, ha Ő dorgál téged.” Perbe szállunk Istennel, és azt mondjuk: ,Nem tehetek róla, eleget imádkoztam és mégsem lett eredménye; föladom tehát a harcot.’ Gondold csak meg, mi történnék, ha az élet bármely más területén így beszélnénk!
Kész vagyok-e arra, hogy megragadjon Isten az Ő hatalmával és elvégezze bennem azt a munkát, amely méltó Hozzá? A megszentelődés nem az én elgondolásom arról, hogy mit szeretnék Istennel elvégeztetni magamban: a megszentelődés Isten elgondolása arról, amit tenni akar értem. És hogy ezt tehesse, gondolkozásom és lelkem olyan magatartására kell engem eljuttatnia, amelyben minden áron meg akarom magam szenteltetni Vele egészen.

AZ ÚJJÁSZÜLETÉS JELEI

„Szükség néktek újonnan születnetek.” Jn 3, 7.

„Mimódon születhet az ember, ha vén?” (Jn 3, 4). Erre a kérdésre a felelet ez: Ha elég öreg ahhoz, hogy meghaljon, egészen meghaljon beképzelt jogai, erényei, vallása és minden egyéb számára és befogadja magába azt az életet, amelyben sohsem volt előbb része. Az új élet tudatos bűnbánatban és tudat alatti szentségben nyilvánul meg.
„Valakik pedig befogadták Őt” (Jn 1, 12). Vajon belső, lelki megértésből származott-e Jézusról való ismeretem, avagy csak abból áll, amit másoktól tanultam? Van-e valami az életemben, ami úgy köt össze az Úr Jézussal, mint személyes Megváltómmal? Minden lelki történésnek személyes Krisztus-ismeretbe kell beágyazva lennie. Újjászületnem azt jelenti, hogy látom Jézust.
„Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát” (Jn 3, 3). Az Isten országa jeleit keresem, avagy észreveszem Isten uralmát? Az újjászületés új erőt ad látások látására, amely által kezdem megérteni Isten kormányzását. Az Ő kormányzása kezdettől fogva megvolt, de az Ő természetének megfelelően. Csak most tudom látni a kormányzását, hogy részese lettem az Ő természetének.
„Senki sem cselekszik bűnt, aki az Istentől született” (I. Jn 3, 9). Igyekszem-e arra, hogy megszünjem bűnt cselekedni, avagy már meg is szüntem vétkezni? Istentől születni annyit jelent, mint Istentől természetfölötti erőt nyerni a bűnök elhagyására. A Biblia sohasem ezt kérdezi: kell-e egy keresztyénnek bűnt elkövetnie? A Biblia mindig ezt hangsúlyozza: A keresztyénnek nem kell vétkeznie. Az újjászületett élet eredménye az, hogy nem cselekszünk bűnt, nemcsak azért, mert hatalmunk van nem-vétkezni, hanem azért, mert megszűntünk vétkezni. I. Jn 3, 9. nem azt jelenti, hogy nem tudunk vétkezni, hanem azt, hogy ha engedelmeskedünk Isten bennünk való életének, nem kell vétkeznünk.

ISMER Ő ENGEM?

„ . . . nevükön szólítja . . .” Jn 10, 3.

Amikor sajnálatos módon félreértettem őt? (Jn. 20 14-16.)
Megtörténhet, hogy valaki mindent tud a hittanból, és mégsem ismeri Jézust. A lélek veszedelemben forog, ha a tanismeret többet jelent számára, mint a Jézussal való benső kapcsolat. Miért sírt Mária? A tantétel nem volt több Mária számára, mint a fű a lába alatt. Bármelyik farizeus bolonddá tehette volna Máriát a tanokat illetőleg, de volt egy dolog, amitől nem lehetett volna tréfálkozással eltántorítani: az a tény, hogy Jézus hét ördögöt űzött ki belőle. Mégis azok az áldások, amelyeket Tőle kapott, semmiségek voltak hozzá Magához képest. Mária „látá Jézust ott állani és nem tudja vala, hogy Jézus az,” de azonnal, amint hallotta a hangját, tudta, hogy a múltja odakapcsolódott Ahhoz, Aki most beszélt. „Mester!”

Amikor makacsul kételkedtem? (Jn 20, 25-28.)
Kételkedtem-e valamiben Jézust illetőleg: valamiben, amiről mások bizonyságot tesznek, de amelyet magam nem tapasztaltam meg? A többi tanítványok mondták Tamásnak, hogy látták Jézust, de Tamás kételkedett.
„Ha nem látom . . ., semmiképpen el nem hiszem.” Tamásnak szüksége volt Jézus személyes érintésére. Hogy mikor, vagy hogyan érint minket, nem tudjuk, de amikor megérint, érintései leírhatatlanul értékesek. „Én Uram és én Istenem!”

Amikor önzőn megtagadtam Őt?(Jn 21, 15-17.)
Péter megtagadta Jézus Krisztust esküdözésekkel és átkozódásokkal, és a Feltámadás után Jézus mégis megjelent Péternek egyedül. Előbb újjáteremtette őt kettejük csendes magányában, azután újjáteremtette őt a többiek szemeláttára is. „Uram, Te tudod, hogy én szeretlek téged!”
Van-e személyes történetem Jézus Krisztussal? A tanítványság egyetlen jele a Vele való bensőséges kapcsolat, Jézus Krisztus olyan ismerete, amelyet semmi sem tud megingatni.

LELOHADT A LELKESEDÉSED?

„Még egy fogyatkozás van benned: add el mindenedet, amid van . . . és jer, kövess engem.” Lukács 18, 22.

„Az pedig ezeket hallván . . .” Hallottál-e valaha a Mester szájából kemény szót? Ha még nem, akkor kétségbevonom, hogy egyáltalán hallottál Tőle bármit is: Jézus Krisztus sok olyat mond, amit meghallgatunk, de amit mégsem hallunk meg. Mikor azonban meghalljuk, észrevesszük, hogy szavai bámulatosan kemények.
Jézus nem aggodalmaskodott a felől, hogy meg fogja-e tenni az ember azt, amit Ő mondott neki; nem tett semmi kísérletet arra, hogy Maga mellett tartsa. Csak egyszerűen azt mondta: ,Add el mindenedet, és jer, kövess engem.’ A mi Urunk sohasem bizonyítgatott, nem hízelgett, és nem akart senkit erőszakkal megfogni: csak egyszerűen kimondta azokat a legkönyörtelenebb szavakat, amelyeket emberi fül valaha is hallott, azután ráhagyta a dolgot.
Hallottam-e valaha kemény szót Jézus szájából? Mondott-e már valamit személy szerint nekem, amire figyelmesen hallgattam? Nem olyasvalamit, amit magyarázhatok, vagy ami felől mondhatok egyet-mást, hanem valamit, amit hallottam, hogy nekem mondott. Ez az ember megértette, amit Jézus mondott; hallotta és felfogta, hogy a hallottak mit jelentenek és ez összetörte a szivét. Nem dacosan távozott, hanem szomorúan, leverten. Komoly vágyakozás tüze égett benne, amikor Jézushoz ment, és Jézus szava egyszerűen megfagyasztotta: lelkes odaadás helyett szívszaggató levertség lett az eredmény, és Jézus nem ment utána, hanem hagyta, hadd menjen. A mi Urunk nagyon jól tudja, hogy ha az Ő szava egyszer halló fülekre talál, ennek előbb-utóbb megterem a gyümölcse. A rettenetes csak az, hogy némelyikőnk megakadályozza, hogy gyümölcsöt teremjen gyakorlati életünkben. Nem tudom, mit szólunk majd akkor, ha egyszer arra szánjuk magunkat, hogy éppen ezen a ponton odaadjuk magunkat Neki? Egy dolog bizonyos, és ez az, hogy Ő sohasem fog nekünk szemrehányást tenni.

Sziasztok!
AP-t folytatnám, ahol augusztus elsején abbahagytam. Remélem, nem okoz túl nagy csalódást.

És ez így is volt. Még a legmélyebb sötétségben is, akár egy pislákoló fény az éjszakában, ott volt ő (mmint. Krisztus), és meg sem próbált rávenni, hogy csináljak, elhiggyek vagy érezzek valami konkrétat. Meg sem próbálta elérni, hogy higgyek Istenben, és bármilen abszurdan hangzik is, egyszerűen csak "ott volt". Ez nem megfogható. Ez az alázatos igazság. Sokkal később, egyik barátom kérésére írtam néhány sort, hogy megpróbáljam megfogalmazni ezt az élményt. A címe egyszerűen: Ének Jézushoz.

Nem kellett hogy lássalak,
A sötétben velem más nem lehet,
Tudtam, hogy te vagy,
S hogy szereted bennem a gyermeket.
A sötétben úgy tűnt nekem,
A mosolyodtól megvakulok nyomban,
De felnyitottam két szemem,
És visszamosolyogtam,
Te velem voltál.

Nem kellett, hogy halljalak,
A csendben tudtam, hogy veled vagyok,
S tudtam, hogy bennem ta vagy,
Hogy szereteted szívemben dobog.
Én tudtam, hogy így szólsz hozzám:
"A boldogságunk egyre teljesül,
Barátom, imádkoztál,
És nem maradtál egyedül.
Én veled voltam."

Nem kellett, hogy fogjalak,
Próbáltam benned bízni szüntelen,
Elmondtam titkomat,
Mert reméltem, te ott maradsz nekem.
Legyen sötét, miért ne,
S a csend csak növekedjen mellemen,
Szeretet szenvedése
Izzik fel szívemen,
És te velem vagy.