Egyrészről az állandó, kötetlen meggyőződés Jézusról vezetett ahhoz az elfoglaltságomhoz, ami segített helyreállítani az egyensúlyomat és meghozni a kedvemet a normális élethez. Elkezdtem írni, első művem egy hat történetből álló , sorozat volt, The Visit (A látogatás) címmel. Egy teljesen átlagos hívő élményeit meséli el Jézussal való találkozásáról, aki 1984-ben egy hosszabb látogatást tesz személyesen egy meg nem határozott felekezetben. Érthető m ódon, a történetekben meg-megjelennek saját élményeimre történő utalások, jóllehet a központi karakter sokban különbözik tőlem.

Az írás segített. Fegyelmezett elfoglaltságot adott, és terápia volt. Családom szeretete is segített. Egy pillanatra sem hagytak el. A barátaim is segítettek, különösen Ben Ecclestone, az eastburne-i Frenchgate Gyülekezet presbitere. Sohasem prédikált, frissítően őszinte volt - még most is az - a hite és az élete tekintetében. Az Asztaltársaság is segített. Fenntartotta bennem azt a gyenge hitet, hogy talán mégsem vagyok teljesen hasznavehetetlen. Mindezek hozzátartoztak felépülésem - vagy még pontosabban jómagam összerakásának folyamatához. Cendesebb, fegyelmezettebb és készebb lettem arra, hogy elfogadjam, úgy, ahogy van, bele kell illeszkednem ebbe a világba - sokkal szabadabban, nagyobb rugalmassággal az önmagamról és másokról alkotott képpel kapcsolatban. Azt azonban végképp nem tudom, hogyan gondolkozzam Istenről. Talán atya lenne? Ő nem az apám, és soha nem is volt az. Jézus furcsa valósága ellenére továbbra is nagyon távol éreztem magam a Szentháromság első személyének elfogadásátől, a gondviseléséről nem is szólva. Így volt ez egészen addig a napig, amíg kénytelen nem voltam - igen magas összegért - igénybe venni egy taxit Poltgate-ből Haywards Heathbe.

- A franc essen belé!
Ez a hangos káromkodás hagyta el a számat, amint a londoni vonat bosszantó módon eltűnt a távolban., majd lerogytam a mögöttem lévő fapadra, simogattam a sebes térdemet, és a fogaim között szívtam a levegőt, ahogy egyre jobban elhatalmasodott a fájdalom.
Lekéstem a vonatot! Ugyan csak másodpercekkel, de ez valahogy még rosszabbá tette a helyzetet. Harag és frusztráció forrongott bennem, valamiféle kitörési pontot keresve. Meg tudtam volna fojtani a jegypénztárost, amint ártatlan képpel ült kis fülkéjében a lépcsők tetején. Biztos vagyok benne, hogy ha ezek után a peremben az esküdtszék tizenkét olyan emberből állt volna, akik életük során csak egy hajszálnyival is lekéstek vonatot, jogos emberölés tárgyában hoztak volna ítéletet. Amint az állomásról kifele menet elhaladtam előtte, képzeletbeli áldozatom szinte siettetve saját végzetét, elmésen megkérdezte:
- Tehát lekéste?
- Igen - feleltem fogcsikorgatva -, így is mondhatjuk.
Amint bicegtem lefelé e lépcsőn, bátorítóan még utánam kiáltott:
- Nem olyan vészes, egy óra múlva indul a következő.

Egy óra múlva? Az már késő. Négyre Haywards Heathben kell lennem, és éppen most ment el az utolsó vonat, amivel még ott lehettem volna. Amint - magamban dúlva-fúlva - megálltam az állomáson kívül, úgy tűnt, valaki vagy valami minden erejét latba fetve megpróbálja megakadályozni, hogy elérjem aznapi célállomásom. Hát, bárki is volt az, ezúttal sikerült neki. Nekem itt már nincs mit tennem. Hátamat a falnak vetettem, és borúsan bámultam a taxiállomás felől a vasúti váróba érkező embereket, és azon kezdtem tűnődni, vajon miért annyira fontos ez a bizonyos utazás.

Néhány hete kezdődött a dolog, amikor átnyálaztam az egyik szamárfüles kis noteszunkat, amelybe Bridget és én a címeket és a telefonszámokat feljegyeztük. Valami oknál fogva felírtam Michael Harper Haywards Heath-i címét, de sohasem volt rá szükség, hogy akár telefonon, akár levélben érintkezésbe lépjek vele. Voltaképpen csak egyszer, David Watson asztaltársaságbeli szerepléseinek felvételekor találkoztunk, és beszéltünk egymással. Amikor a kis jegyzetfüzet H betűjénél megakadt a szemem a nevén, eszembe jutott, mennyire mély benyomást tett rám személyiségéből áradó bölcsessége és érzékenysége. Talán mondana valamit, ami elősegíti vagy felgyorsítja, vagy egyszerűen csak bátorítja azt a visszailleszkedési folyamatot, ami nemrég kezdődött el bennem.
- MIelőtt még elszállot volna fejemből e gondolat, fogtam a noteszt, a telefonhoz mentem, és felhívtam Michaelt. Mire végre el tudtam érni, csupán két mondat jött ki a számon:
-Elég mélypontra kerültem. Találkozhatnánk valamikor?

Kérésemre szívélyesen válaszolt, majd megegyeztünk egy időpontban, ami mindkettőnknek megfelelt. A napok múltával egyre jobban vártam a találkozót, habár fogalmam sem volt, végül milyen lényeges lesz az.
Utazásom napja jól kezdődött. Csak három után tíz perccel kellett a polegate-i vasútállomáson lennem, úgyhogy rengeteg időm volt kipihenni és összeszedni magam. Ebéd után felvettem a bankból egy kis pénzt az előttünk álló hétvégére, nyugodt tempóban elsétáltam Hailsham főterére, hogy elérjem a nem sokkal három óra előtt induló buszt, melyről tapasztalatból jól tudtam, bőven a londoni volnat előtt indulása előtt Polegate-ben lesz.
A busz késett. Ugyan nem sokat, ahhoz azonban épp eleget, hogy gyomrom játszani kezdjen az idegességtől, amint kizötykölődtünk Haishamből, és komótosan délnek fordultunk, az Eastburne felé tartó kétsávos autóútra. Gyomrom játszadozása aktív görccsé kezdett válni, amint a busz felkapaszkodott egy enyhe emelkedőn, és megláttam az előttünk álló kocsisort. Hát persze - útépítés! Elfelejtettem, hogy a polegate-i leágazásnál felszedték az útburkolatot. Ez újabb öt percet vett el az utazásból, és mire nem messze a Horse and Groom nevű pubtól leszálltam, gyomrom szinte felrobbant az idegességtől. Még előttem állt egy adag séta - pontosabban mondva rohanás. Szinte repültem a járdán az állomás felé, miközben olyannyira megrémültem a vonat lekésésének gondolatától, hogy megbotlottam, beütöttem a térdem a járdaszegélybe, a belső szerveim pedig összepréselődtek az eséstől. MIvel nem engedhettem meg egy másodpercnyi szünetet sem , feltápászkodtam és eltámolyogtam az állomáshoz, ahol agonizálva láttam, hogy vonatom a vágányon áll, az utasok pedig lehetetlen nyugalommal le- és felszállnak. Talán még elérem! A pénztárban ülő férfi viszont nem volt hajlandó jegy nélkül továbbengedni, én pedig elkövettem azt az alapvető hibát, hogy kimutattam, milyen eszeveszetten sietek. Gyötrő, szándékos lassúsággal adott egy retúrjegyet, elvette a pénzemet, és visszaadta az aprót. MIre elértem a peronra , a vonat már gördült kifelé az állomásról.

Ezek után, ahogy bámultam a váróterem elé érkező, majd elhajtó taxikat, nyomorultnak és legyőzöttnek éreztem magamat. Nem maradt más hátra, mint hogy felhívjam Michaelt, és közöljem vele, nem tudok elmenni. Tudtam, nincs csak egy óra szabadideje, mert másnap elutazik. Nem volt értelme egy későbbi vonattal menni. Vánszorogva elindultam a város központja felé, aposta melletti telefonfülkékhez.
Ahogy mentem, egy vad gondolat merült fel bennem. Miért ne mehetnék Hayward Heathbe taxival? Tényleg, miért? Megszámoltam a kabátzsebemben lévő pénzt. POnt húsz font volt. Vajon elég lesz? Nem tudtam, de miét ne kérdezhetném meg? Egy ideig határozatlanul morfondíroztam, magam elé képzelve Bridget arcát, amint megtudja, hogy a hétvégére rendelkezésünkre álló készpénzünk egy igen tekintélyes részét taxira költöttem. Úgy döntöttem, megpróbálom. Megfordultam, visszasiettem a taxiállomásra, és megkérdeztem az egyik sofőrt, Haywards Heathben teudne-e lenni négy órára. Úgy vélte, valószínűleg igen. Mennibe kerülne? Nem volt benne biztos. Talán egy huszas. Beszálltam, és ő elhajtott.

Két dologra emlékszem az utazásból. Az egyik a taxióra volt, amint a mérföldek múlásával az útiköltséget mutatta. Egy idő után nem láttam mást, mint a műszerfal alatt világító vörös számokat, melyek vészjóslóan változtak, amikor minden néhány percben újabb tíz pennyvel növekedett a végösszeg. A másik a taxisofőr véget nem érő monológja arról, miképpen kezelte a kocsi hátuljában utazó hányós utasokat.
Mire elértünk Haywards Heathbe, úgy éreztem, menten megőrülök. Elmém hányások és vörös fények szürrealisztikus egyvelege lett. Michael háza előtt álltunk meg. Négy óra múlt öt perccel, a taxióra pedig tizennyolc font ötvenet mutatott. Odaadtam a taxisnak az összes pénzt, és felsiettem a bejárati ajtóhoz. Haőszinte akarok lenni, amint megnyomtam a csengőt, érzéseim kísértetiesen hasonlítottak arra az élményre, amikor évekkel ezelőtt megállítottam biciklimet a Cowden határát jelző táblánál,és azt kérdeztem magamtól, mi a fenét csinálok ott? Mit csinálok én most itt? Megér ennyi pénzt és erőfeszítést, hogy egy olyan emberrel töltsek egy órát, akit alig ismerek?

Valaki, akiről úgy gondoltam, Mrs. Harper leheet, ajtót nyitott, és a ház végében lévő dolgozószobába vezetett, ahol Michael ült egy kellemesen rendetlen íróasztal mögött. Kedvesen üdvözölt, és úgy tnt, őszinte érdeklődést tanúsít átélt nehézségeim iránt. Bölcsessége és kedvessége furcsán nyugtató hatással voltak rám, azonban csak az ott töltött óra végén, amikor együtt imádkoztunk, akkor értettem, meg, miért volt annyira fontos abban az időben, azzal a személlyel és azon a helyen lennem. Isten akart velem beszélni. Miután egy ideig csendesen imádkoztunk, Michael egy pillanatra elhallgatott. Aztán ismét megszólalt.
- A szentlélek egy mező képét mutata nekem, Adrian. A mező a te életed. Egy napon nagyobb és csodálatosabb rét lesz, azonban most kell megtisztítani. Vannak rajta kövek, cserjék és bokrok, amelyeket el kell távolítani és ki kell gyomlálni, hogy helyet készítsünk a hasznos dolgoknak. De mondok én neked valamit...
- Igen - gondoltam magamban -, kérlek, mondj nekem valamit!

- Semmi sem veszett kárba, semmi. Az alul lévő talaj gazdag; gazdagabb, mint amilyen akkor lenne, ha azok nem lettek volna rajta. Gyönyörű rét lesz.
Ahogy Michael felnézett, minden bizonnyal éreznie kellett, hogy szavai egy évek óta érintetlen szintre jutottak bennem. Könnyeimmel küszködtem, amint újra és újra elismételtem magamban a számomra legtöbbet jelentő szavakat: "Semmi sem veszett kárba - semmi sem veszett kárba."
Elmosolyodott.
- Kedves Adrian! - Michael Harper szavain keresztül Isten szólt, és amit mondott, egy atya szeretetét fejezte ki.
Elmentem, és amint a sötétben a vasútállomás felé sétáltam, összes visszatartott könnyem kicsordult. Isten hozzám szólt. Ő gondoskodik rólam. Ő
kedves hozzám. Hogy honnan tudtam, hogy tényleg Isten szólt? Nem tudom, de higgyék el nekem, így volt.
Az viszont már történelmi tény, hogy Bridget szerint ez a húsz font igen jó befektetésnek bizonyult.
Az a bizonyos nap egy újfajta remény kezdetét jelentette, és az első volt azon események és találkozások sorában, amelyek, ha lassan is, de biztosan az Istennel való kapcsolatom átértékeléséhez vezettek. Néhány történés ezek közül egészen drámai volt, míg mások nyilvánvalóan említésre sem méltók.

Vegyük például a biciklim esetét.
Évekig nem volt kerékpárom, legalábbis sajátom nem. Gyerekkoromban volt jó pár bicajom, ideértve azt az élénk színűt is, amellyel a hatavanas években útra keltem, hogy megtaláljam és megszerezzem Hayley Mills-t. Tizenéves korom óta szinte alig ültem biciklin, eltekintve John Hall rozoga járgányától, melyet, ha jól emlékszem, Bromley-ben hagytam el. Valószínűleg azt gondolhattam, hogy ez az utazás legkevésbé előkelő módja, de őszintén megvallva, pontosan magam sem tudom.
Akkor, 1985-ben, harminchat évesen, édesanyám meg volt róla győződve, hogy leginkább biciklira van szükségem. Úgy gondolta, egy jókora bicikli nagyobb nyugalmat és segítséget jelentene, mint száz könyv és ezer beszélgetés. De én ezt jobban tudtam.
Valahányszor felhívott, és ezredszer megkérdezte, hogy "Megvetted már végre?", elnézően mosolyogtam, és homályos ígéreteket tettem, hogy most már tényleg beszerzek egyet.
Aztán egy napon, amikor a helyi reklámújságot lapoztam, megakadt a szemem egy hirdetésen.

Eladó egy mindössze hatszor használt, magas vázas, jó állapotban lévő, kék színű férfi kerékpár. Ára: 50 font.

Azt hiszem, a "kék" érte el a kívánt hatást. Egy ragyogó, saját, kék bicaj! Mit számítottak az évek, ismét izgatott tinédzser lettem. Már szinte elfelejtettem, mit is jelent a valódi izgalom. Felhívtam a megadott számot, elmentem a bankba, felvettem a pénzt, és egy óra múlva egy Raleigh márkájú bicikli büszke tulajdonosa voltam; ugyan nem volt felszerelve a legújabb váltóval vagy egyéb manapság jellemző etrákkal, de ettől eltekintve "jó bringa" volt. Emlékszem, milyen nonsztalgikusnak tűnt a "Sturmey Archer" felirat a kormányon lévő váltókaron. Furcsa volt visszarepülni a gumicsere, a csapszeg, a nyeregtáska, a láncvédő, a fékbovden és természetesen a gumiragasztókészlet világába. Milyen mesés is az az érzés, amikor a dugó kellős közepén, a járdaszegély és akocsisor közt egyensúlyozik az ember, a lámpa szabad jelzésére várva! De mindenek előtt azt élveztem, amikor gyermek módjára csak úgy karikáztam, vagy hallgattam a lefelé száguldás süvítő hangját, ami az emelkedőre kapaszkodás méltó jutalma volt. Mindig is utáltam, amikor az élet csakis A-ból B-be tarthat. Most végre oda mehettem, ahova akartam. Kezdhettem A-nál és célba vehettem M-et, közben, ha éppen ahhoz szottyant kedvem, megállhattam F-nél. Ha F-nél meggondoltam magam, akkor sutba vághattam M-et, és ellátogathattam Q-ba, ami, ahogy azt tudjuk, nem messze van R-től. Nagyszerű volt, és én élveztem. Körülbelül olyan ügyesnek éreztem magam a bicajomon, mint Micimackó, de mit érdekelt engem! MIközben csak úgy tekeregtem ide-oda, felfedeztem magamban a gyereket, és ennek köszönhetően rájöttem egy egyszerű, ám annál nagyobb igazságra az Istennel való kapcsolatomban. Felfedeztem, hogy nem kell, hogy az imádság A-nál kezdődjön, sem hogy B-nél végződjön. Megtanultam, vagy kezdtem megtanulni, hogy nagyon is helyénvaló, és - merem állítani - élvezetes is, ha csak úgy céltalanul kanyargunk össze-vissza, miközben élvezzük Isten közelségét, mint ahogy ahhoz sem feltétlenül kell valami konkrét dologról beszélgetni, ha élvezni akarjuk az együttlétet barátainkkal vagy a szüleinkkel. Isten boldogan ült ajtajában és nézte, amint én örömtelien, néha fel-felpillantva rá, pedálozok körbe imádságaim során, miközben megerősített az amód, ahogy ő visszatekint rám. Mindez egy új és felettébb élvezetes élményt jelentett, annak ellenére, hogy metaforikus bicklimmel néha elestem, és vérző térddel ordítottam, akár egy kisgyerek.

Mókás, hogy különböző dolgok milyen sokféleképpen hathatnak különböző emberekre. Néhány héttel azután, hogy megvettem a biciklimet, beszámoltam róla az Asztaltársaságban, és ahogy mentem kifelé a stúdióból, az egyik operatőr megállított, és mesélni kezdett nekem az ő kerékpárjáról. Hozzám hasonlóan, ő is inkább buta kamasznak érezte magát, amint fel s alá tekert, egyszerűen csak magáért az örömért. A fiatalságnak és az ártatlanságnak ugyanazt a nosztalgikus érzését tapasztalta, amit én is, és akkor, amikor ezt végre nehéz bizalommal, anélkül tudta elmondani bárkinek, hogy közben tökéletesen idiótának érezte volna magát, valódi fájdalommal az arcán ezt kérdezte:
- Miért történik ez velünk? Miért felejtkezünk el mindenről? Miért veszítjük el ezt a kincset? Sokkal boldogabb voltam akkor, mint most, amikor már tudom, hogy mi micsoda.

Nagyon is értettem, miról beszél. A szülői lét egyik legmegindítóbb része, amikor a gyerekek valamit először fedeznek fel, olyan dolgokat, amelyek számunkra olyan természetessé váltak, hogy nem is vesszük észre azokat. Gyakran imádkozom azért, hogy a felfedezés lelkülete ne haljon ki a gyerekeimből, mint ahogy bennem is megvolt nagyon sokáig. Amikor legidősebb fiam, Matthew ötéces lett, egy januári sétánk alkalmával épp a parkba tartottunk. Visszafelé a következő sorokkal próbáltam meg megőrizni azt az élményt.

Ha a fiam lehetnék újra,
Elindulnék egy felfedező útra:
Mint reped a jég, s csikorok a hó,
Futnék a fagyos füvön
A sejtelmes téli fények alatt,
Elfogni a napsugarat.

Addigra végre ismét rájöttem, mennyire jó dolog a felfedezés és az izgalom, különösen az olyan természetes dolgok iránt, mint a virágok, az ég, az anyagok és az évszakok. A lángoló őszi fák között tett séta csupán azon érzés emlékét idézte fel bennem, hogy egykoron magam is tudtam, egy szenvedélyes, szomorúsággal és reménnyel teljes világ bús szimfóniájának a kellős közepében állok. Ugyan minden évszaknak megvolt a maga karaktere és költőisége, azonban a magamon sokkal korábban végrehajtott lelki kasztrálás valahogy távol tartotta tőlem, hogy kreatív módon bekapcsolódjam a körülöttem lévő világba. Valódi örömet jelentett például felfedezni magamban azt az érzést például, amikor rájöttem, hogy perceken át képes vagyok csodálkozni egy egyszerű virágzó nárcisz látványán, és elmerülni alakjának és színeinek szépségében.
A nárciszok nem virágok.
Neonfényként sötét földből,
Nyughatatlan nemesfémek
Óriás pöröly kovácsolta
Az ősi fény kohójában,
Begyűrte és kibontotta:
Hirdesse néma trombitátok
A sugárzó napot!

A természeti jelenségek, különösen az ősz iránti egyre növekvő vonzalmam nagy szerepet játszott abban, hogy nagyon hamar sikerült közel kerülnöm az Asztaltársaság egy új tagjához, aki először az év fordulóján tűnt fel a képernyőn, és azóta is jó barátom és komoly segítőm.
Jól tudom, az akép, hogy a keresztény élet egy utazáshoz hasonlít, szakállas és kissé elcsépelt is, azonban ez a metafora néha mégis új értelmet nyerhet akkor, mikor olyan útitársakra lelünk, akiken valóban látszik, merre tartanak. Új barátom, Philip Illot is ilyen volt. Az én utazásom mindig is inkább egy nevetséges szafarihoz, mintsem egy szervezett utazáshoz hasonlított, így addigra reménytelenül lerongyolódtam az expedícióhoz. Sok hívőhöz hasonlóan, magam is idegen felekezeti és vérmérsékleti ruháimat makacsul magamra öltve törtem keresztül az aljnövényzeten, elutasítva, hogy letegyem elengedhetetlennek látszó felszerelésemet és fegyvereimet. Addigra ugyan majdnem minden kellékemet elhagytam, azonban fizikiailag mégis egészséges maradtam. Képes voltam szabadon mozogni, megállni és sétálni. Philip azonban pont ezen képességét vesztette el.