Bridget és én úgy számoljuk, hogy ketten már legalább hétszázszor ültünk az Asztaltársaság konyhaasztala körül. A műsor négy esztendeje alatt annyi minden történt velünk, és ezekből jó néhányat meg is említettünk az éjszakai beszélgetések során. Nagyon gazdag és előrevívő élmény volt, melyet a világért se hagytunk volna ki.
Az Asztaltársaság negyedik születésnapján fordulóponthoz jutottam, egy olyan ponthoz, ahonnan fogalmam sincs, merre tovább. Nem tudom, merre tartok vagy hogyan jutok el oda; nem tudom, mit fogok csinálni, vagy hogyan; de furcsa mód egyszerre tölt el félelem és várakozás, ha a jövőre gondolok.
Amikor legidősebb fiamnak, Matthiew-nak megemlítettem, hogy hamarosan eljutok könyvem utolsó fejezetéhez, egy pillanatra abbahagyta a focicipőjéről a rászáradt sármaradványoknak a konyha kövére történő kapargatását (huhh,
), és egy modern tizenkétéves gyerek minden bölcsességével bólogatni kezdett.
- Aha - mondta -, akkor eljutottál oda amikor azt kell mondani, hogy minden rendben van, hogy nagyon jól vagy Istennel, meg efféléket.
Matthew a neki szóló olcsó keresztény könyveket olvasta. És igaza is volt. A legtöbb, ha nem minden, manapság kapható könyv egy boldog fejezettel zárul, melybe Isten, az ember és az egész világegyetem a lehető legnagyobb rendben a saját helyükre kerülnek, az olvasó pedig - ha aláveti magát egy egyszerű folyamatnak - lelki növekedés vagy átalakulás részese lehet.
Örülnék, ha én is ilyen fejezettel tudnám zárni könyvemet! Nagyszerű lenne, ha elmondanám, hogy Jézus Lutonban lakik, a Gorringe Road tíz szám alatt, csöngess be háromszor, és hivatkozz Adrianre! Tudom, sokan szeretnék, ha ennyire könnyű lenne, és azt is, hogy sokan valóban így is gondolják. Sőt ismerek is olyanokat, akik számára tényleg ennyire egyszerű volt, ám ők nagyon kevesen vannak. Én azonban semmi olyat nem tapasztaltam, hogy ezek a lelki életre vonatkozó leegyszerűsített képletekboldogabbá tettek volna, és nagyon sajnálom, de nem tudok türelmes lenni azokkal, akik ilyesféléket gyártanak.