Tizennyolc évesen, frissen megtért fiatalemberként a háború utáni Németországban dolgozott, amikor egy éjszaka nagyon furcsa álmot látott. Vonattal utazott keresztül Németországon, amikor váratlanul orosz katonák állították meg a mozdonyt, egy bizonyos ember után kutatva. Philip teljes bizonyossággal tudta, hogy ő a keresett személy. Megrémülve elbújt az ablak mellett, remélve, hogy elmennek mellette. De nem használt. Álmában utastársai elkeseredetten nézték a vonatablakon keresztül, ahogy a katonák egy fűben fekvő fakereszthez kísérik őt. Kezeit és lábait odaszegezték, majd felállították a keresztet. Philip ordítva ébredt.
Philip az évek múltával - amikor felszetnelt anglikán lelkész lett - sem felejtette el az álmot, azt feltételezve, hogy egy napon megfejti annak értelmét.

Mindig "hiperaktív" lelkész volt, állandóan úton, sohasem volt egy szabad perce sem, élete pedig tele volt másokkal és a szolgálattal. Sok jó és eredményes, illetve néhány kemény év után Philip feleségével, Margarettel és két gyerekével Bexhillben, egy déli parti üdülőhelyen kapott gyülekezetet. Itt Philip szokásához híven azonnal belevetette magát a gyülekezeti életbe, gyorsan kiérdemelve az egész város tiszteletét és szeretetét.
Egy ideig Philip egy kiújuló betegségben szenvedett. Ez néha olyan súlyosan jelentkezett, hogy egy vasárnapi istentiszteleten az oltárra esett, ahol fektében azon tűnődött, vajon ott menten meghal-e, és szenvedése ködében az is eszébe ötlött, hogy erre talán nincs is olyan rossz helyen. A tüntek folytatódtak, sőt egyre gyakoribbak lettek. Végül egy kórházi kivizsgálás után Philip megtudta, hogy sclerosis multiplexben szenved. Kezein és fején kívül semmit sem tud már mozgatni, és a mai napig tolószékhez van kötve.
Mindez akár a történet végét is jelenthetné, azonban voltaképpen egy teljesen új kaland kezdődött el Philip életében. A betegséget ősszel, Philip kedvenc évszakában állapították meg. Ő megérezte ezt, és ahogy a természetes világ is pánik vagy ellenkezés nélkül fogadja el a változást abban az évszakban, ő is úgy gondolta, engedelmesnek kell lennie abban, ami vele történik. Legyen meg! Úgy élte meg, mintha Isten egy olyan helyre vinné őt, ami már kezdetektől fogva el van készítve számára. Egyfajta belső csendesség, a megérkezés csendje lett úrrá rajta. A megfelelő helyen volt. Úgy tűnt, az a bizonyos, sok évvel korábbi álom valahogy kapcsolatban van a történtekkel. De vajon miért történik ez?

Philip újra álmot látott.
Ez alkalommal álmában Jézus keresztje előtt egy kulcsot talált. Úgy döntött, lehajol érte, amikor egy nagyon alacsony ajtót vett észre, amin hatalmas betűkkel a következő állt: "VIGYÁZZ!". A kulccsal kinyitotta az ajtót, és tolószékével bement rajta, ahol megtört és szenvedő emberek tömegét látta, akik egy olyan különleges szolgálatra vágytak, amit egy testben megtört, de lélekben ép ember végez. Ma az álom valóság. Philip missziók rendszeres tanácsadója, előadója és vezetője lett. Még meglevő kevés erejét mások javára fordítja, gyakran egyszerű szolgálaton keresztül, ám néha furcsa és lenyűgöző hatással, amelyek közül az egyik túl személyes ahhoz, hogy lejegyezzem, ám számomra mégis minden korábbi élménynél nagyobb bizonyosságot adott Isten abszolút valóságáról.
Számomra Philip mosoly Isten arcán. Öröme akkor is valódi, amikor rettenetes kínok sorát kell kiállnia. Mindezt talán az Istennel átélt másfajta bensőséges kapcsolat adja, amit csak a szenvedés túloldalán lehet igazán átérezni. Azt mondja, hogy "Isten sötét oldala világosabb, mint a fényes oldala". Ez az ismeret azoknak a hosszú álmatlan éjszakáknak a gyümölcse, amikor Isten olyan közel van a szívéhez, mint a sötétség az arcához.

Valami miatt Philipnek olyan dolgokat is el tudtam mondani, amit senki másnak, jól tudva, hogy azok (és én is) megfelelő helyen vannak nála. Mindazonáltal a legjobban a hirtelen feltörő nevetését szeretem. A kapcsolatom olyan emberekkel, akikben nincs meg az abszurd iránti érzék, szükségszerűen korlátozott; Philippel azonban más a helyzet. A nevetés néha egyszerűen csak feltör belőle, és ez mindig fertőző. Az erő, az érzékenység és a humor együttese ellenállhatatlan.
Az egyik Asztaltársaság alatt feltettem Philipnek egy elég idióta kérdést. Olyan kérdés volt ez, amit a legtöbb ember szívesen megkérdezne, de attól fél, hogy megbántja vele a másikat. Én azonban jól tudtam, hogy őt nem zavarja.
- Tegyük fel, hogy választhatnál a betegséged óta átélt szellemi meglátások és növekedés, valamint aközött, hogy újra egészséges légy és rendesen tudj mozogni és járni. Melyiket választanád?
Philip igaz emberhez és igaz keresztényhez méltóan elmosolyodott, mintha már sokszor feltette volna magának ezt a kérdést, és határozottan így felelt:
- Azt hiszem, mind a kettőt.

Egy teljes könyvet kellene. és valószínűleg fogok is, szentelni Philip életének, azonban ami Bridgetnek és nekem fontos, az nemcsak Philippel, de a feleségével való kapcsolaatunk, aki szintén sokat szenvedett. Ő is színaranyból van. Nagyon sok tekintetben hasonlóak vagyunk, és amikor nagy szükségünk volt olyanokra, akik tényleg megértenek minket, Isten nekünk adta őket egy valódi, jlentőséges szolgálatra és nagyon különleges barátságra.
A Michael Harpernél tett látogatásom, az új biciklim, a természetes dolgok újbóli megbecsülése, Philip Illot szolgálata és segítsége - valamennyinek megvolt a szerepe abban, hogy óvatosan az igaz Isten felé fordítson, ahelyett a kellemetlen istenség helyett, akinek a képével oly sokáig küszködtem. Volt elég lehetőségem, hogy felfedezzem ezt az új irányt, ugyanis korán visszavonultam a szociális munkából, és nem zavart össze vagy térített el a rendszeres templomba járás sem. Szinte csak imádkoztam és írtam, és reméltem, hogy a meglelt viszonylagos nyugalom ki fog tartani. Tényleg elkezdtem érezni, hogy a béke igenis valóságos lehet.

Ezt aztán még jobban átéreztem, amikor egy napon, nagy meglepetésemre, Jo Williams hívott fel.
- Tudod, hogy pont egy évvel ezelőtt imádkoztál értem és Donért a műsorban?
Eszembe jutott hitetlenül elmondott imám és az azt követően rámtelepedő reménytelenség.
- Hát persze, Jo, emlékszem. Miért?
- Tudod, mi történt azóta?
Ezek után Jo elmondta, a telefonban, és később Maidstone-ban tett látogatásunk alkalmával, mi módon talált az a bizonyos ima meghallgatásra. Don egy év óta, amikor oly közel volt a halálhoz, egy kortyot sem ivott.
Aki egyszer alkoholista lesz, az mindig is az marad - modják. Don számára egy évig alkohol nélkül lenni már önmagában csodának számított.
Később, amikor Bridgettel és a három gyermekünkkel Southamptonban meglátogattuk Jot, lehetőségünk volt első alkalommal Donnal is találkozni. Nagyon kedves és intelligens embernek ismertük meg, akinek különös ajándéka volt kijönni gyermekeinkkel, akik azt mondták róla, hogy Don bácsi "szuper". Higgyék el, ez nagy dicséret! Valamennyiünk számára felemelő hétvége volt.

Aztán ott volt maga Jo. Azóta az éjszaka óta, amikor imádkoztunk, történt valami, ami megváltoztatta az életét. Jo úgy döntött, meglátogatja azt a nénikéjét Walesben, akinél kislányként azok alatt az évek alatt élt, miután a mamája és a papája közt a nagy szakítás megtörtént. Korábban sohasem gondolt a látogatásra, de akkor valami miatt úgy döntöttek Donnal, vállalják a nagy utat Walesbe, hogy negyven év után először Jo találkozhasson az édesanyja húgával. Ottlétük alatt Don feltett egy rendkívül fontos kérdést.
- Tényleg nehéz és rémes volt Jo kislánykorában?
Valószínűleg negyven évet öregedett Jo, amint Vi néni válaszára várt.
- Nem! - felelte az öreg hölgy minden kertelés nélkül. - Nem, nagyon is kedves kislány volt. Emlékszem, amikor csecsemő unokatestvére reumás fájdalmaktól szenvedett, Jo leterített egy pelenkát a földre, és azt mondta, hogy ha a kisbaba ráállna, akkor talán jobban lenne. Ilyen volt. Nagyon csendes, de valóban kedves kislány.
Ezután Johoz fordult.
Ne vádold magad! Édesanyád hibája volt, nem a tied!
A fontos dolgokban Jo egyszerűen gondolkodik. Ez a múltból jött információ mindent megváltoztatott. Egész életében minden rosszért önmagát vádolta. Csakis ő lehetett az ok. De hát mi mást is remélhetne egy rémes kislány? Ekkor viszont egyszerre rájött, hogy minden bűntudata egy hazugságon alapult. Nem volt rettenetes kislány. Nem az ő hibája volt. Nagyon is kedves, szerető kislány volt.
Vi néni mondta így, ő pedig tudja. Valahogy olyan volt ez, akár egy újjászületés.

Az év végére JO Istenhez való hozzáállása radikálisan megváltozott. Meg volt ról a győződve, hogy a walesi utat Isten "készítette elő", aki már régóta meg szerette volna mutatni neki szeretetét és gondoskodását.
- Most már - fordult egyszer hozzám egy késő esti kávé mellett a harrietshami lakásban - nem érdekel különösebben, ha senki más nem szeret, mert tudom, hogy Isten viszont igen, és ez az, ami valóban számít.
Hitetlen imádságom tehát meghallgatásra talált, és így volt ez azzal az egyszer, s mindenkorra" kiáltással is, amelyet Bridget és én küldtünk Istennek 1984 nyarán. Az árkok megásattak életünkön keresztül, és nem maradt más, mint várni, és nézni, amint áramlik benne a víz.

Az Asztaltársaság immár négy éve van műsoron. Csak Ann-Marie, Bridget és én maradtunk az eredeti csapatból. George már nem szerepel, de él és virul Vincent téri lakásában. HUgo még mindig velünk van, történeteket mesél, szórakoztat és tanít, Jo Williams majd' minden hónapban eljön Southamptonból Maidstone-ba, Peter Ball pedig nemrég csatlakozott hozzánk, hogy részt veyen egy egyhetes műsor felvételén. Mostanában Peter Timms a nézők kedvence, míg Roy Millard egy kis családias vonást is vitt a a dologba, mert feleségül vette James Bloomfield húgát, Jane-t. De vannak új arcok is, mint például Ruth Soetendorp. Ruth és rabbi férje, Davi nagyon jó barátaink lettek, különösen azután, hogy nem érzem neurotikus szükségét annak, hogy bekapcsoljam evangélizáló masinámat, he egy máshitűvel találkozom. Az a bizonyos tolószékes férfi is feltűnik olykor-olykor, és nagyon élvezetes félnapokat töltünk el Bridgettel nálunk, Philipnél és Margaretnél, bexhilli házukban. Frances Tulloch, az Asztaltársaság fő összetartója, továbbra is viszi a műsort, keményen dolgozó titkárnőjével, Wynn Steerrel együtt, akit kedvessége és jó humora miatt valamennyien megszerettünk. Angus Wright már nem dolgozik a TVS-nél, és miközben ezeket a sorokat írom, még senki sem vette át a helyét.

Bridget és én úgy számoljuk, hogy ketten már legalább hétszázszor ültünk az Asztaltársaság konyhaasztala körül. A műsor négy esztendeje alatt annyi minden történt velünk, és ezekből jó néhányat meg is említettünk az éjszakai beszélgetések során. Nagyon gazdag és előrevívő élmény volt, melyet a világért se hagytunk volna ki.
Az Asztaltársaság negyedik születésnapján fordulóponthoz jutottam, egy olyan ponthoz, ahonnan fogalmam sincs, merre tovább. Nem tudom, merre tartok vagy hogyan jutok el oda; nem tudom, mit fogok csinálni, vagy hogyan; de furcsa mód egyszerre tölt el félelem és várakozás, ha a jövőre gondolok.
Amikor legidősebb fiamnak, Matthiew-nak megemlítettem, hogy hamarosan eljutok könyvem utolsó fejezetéhez, egy pillanatra abbahagyta a focicipőjéről a rászáradt sármaradványoknak a konyha kövére történő kapargatását (huhh, ), és egy modern tizenkétéves gyerek minden bölcsességével bólogatni kezdett.
- Aha - mondta -, akkor eljutottál oda amikor azt kell mondani, hogy minden rendben van, hogy nagyon jól vagy Istennel, meg efféléket.
Matthew a neki szóló olcsó keresztény könyveket olvasta. És igaza is volt. A legtöbb, ha nem minden, manapság kapható könyv egy boldog fejezettel zárul, melybe Isten, az ember és az egész világegyetem a lehető legnagyobb rendben a saját helyükre kerülnek, az olvasó pedig - ha aláveti magát egy egyszerű folyamatnak - lelki növekedés vagy átalakulás részese lehet.
Örülnék, ha én is ilyen fejezettel tudnám zárni könyvemet! Nagyszerű lenne, ha elmondanám, hogy Jézus Lutonban lakik, a Gorringe Road tíz szám alatt, csöngess be háromszor, és hivatkozz Adrianre! Tudom, sokan szeretnék, ha ennyire könnyű lenne, és azt is, hogy sokan valóban így is gondolják. Sőt ismerek is olyanokat, akik számára tényleg ennyire egyszerű volt, ám ők nagyon kevesen vannak. Én azonban semmi olyat nem tapasztaltam, hogy ezek a lelki életre vonatkozó leegyszerűsített képletekboldogabbá tettek volna, és nagyon sajnálom, de nem tudok türelmes lenni azokkal, akik ilyesféléket gyártanak.

Például nem is olyan rég egyik nézőnk megállított az utcán, és megkérdezte, "hogy az a tolószékes ember miért nem mond el hittel egy imát, és áll talpra?" Majdnem padlót fogtam. Philip Illot nemcsak hogy hiszi, de számtalanszor tapasztalta is a csodálatos gyógyulást, azonban Isten az ő fizikai állaptoát különleges módon használja, ahogy Szent Pál fizikai szenvedése is egyértelműen szolgálatának rése volt. A magam részérőlnagyon boldog vagyok, hogy Jézus nem mondott el hittel egy imát, és nem jött le a keresztről, hogy aztán nyugodt életet éljen egy zsidó külvárosban. Sem Philip, sem Szent Pál, sem pedig Jézus nem akart testileg szenvedni - azt csak a bolondok akarnak -, de az volt számukra a fontos, hogy felfedezzék, mit akar Isten, miben engedelmeskedjenek neki mindazon szenvedések ellenére, amit ez az engedelmesség hozni fog számukra. Egyszer megemlítettem Philipnek, amit ez a bizonyos hölgy mondott, és megkérdeztem, mit szól hozzá. Kertelés nélkül válaszolt.
- Ha még egyszer találkozol azzal a hölggyel, kérlek, minden jókívánságom mellett mondd meg neki, hogy minden áldott nap "hittel imádkozom"!

Igen, kell imádkoznunk a betegekért, meg kell kennünk őket olajjal és rájuk kell tennünk a kezünket, de nem mindig lesznek jobban. Mindenki tudja, hogy nem mindig lesznek jobban, és tömeghangulatból eredő becsapás kell, hogy ennek ellenkezőjét állítsuk. Isten azt tesz, amit Ő akar, és gyakran bizony a titok tényével kell együttélnünk, arra várva, hogy a megfelelő időben feltáruljon előttünk az értelme.
Természetesen a tanítványok is küszködtek ezzel a problémával; ki akartak fejleszteni olyan rendszereket és szabályokat, amelyek könnyebbé és biztonságosabbá teszik az életet. Néha azt gondolták, hogy sarokba szoríthatják Jézust.
- Eladhatta volna a kenetet, és odaadhatta volna a pénzt a szegényeknek!
Állandóan a szegényekkel jön. Ez egyszer biztos igazuk van. Bocs, fiúk - most sem jött be!
- Nem kérhetnénk egy tűzesőt erre a falura, Urunk?
Jézus rájuk szólt, hogy térjenek észhez.
- Én sohasem hagyom, hogy megöljenek, Uram!
Egy egész életre szóló lecke volt ez Péternek.
- Mondd meg Máriának, Mester, hogy semmi haszna, ha itt ül!
A szegény, szeretetreméltó Mártának sem volt igaza.
Isten nem lehet leegyszerűsíteni, bármily egyszerű módon foglalkozik is egyesekkel. Így utólag visszanézve, a hatvanas években ez volt problémáim oroszlánrésze. Amikor az egyház megpróbált versenyre kelni más "azonnali gyógymódokkal" vagy identitás-meghatározó eszközökkel, ezzel a kereszténységnek olyan változatát nyújtotta - és nyújtja ma is -, amely egyrészt túl egyszerű, másrészt túl bonyolult. A hippi mozgalom azt próbálta meg elhitetni, hogy a szeretet szabad, és egy virággal oda lehet adni. Ez ugyanúgy nem igaz, mint hogy Jézus nehézség és költség nélkül vált meg. Nem állítom, hogy nem akarná - távol legyen tőlem! azonban a Jézus mondásait feljegyző négy könyv őszinte és valóban nyitott elolvasása után arra jutottam, hogy két alapvető igazságot Jézus mindenek fölé akart helyezni.

Először is azt olvastam ki, hogy Isten szenvedélyes elkötelezettje annak a világnak, amelyiket teljes odaadással szeret, és semmi kétség nem fér hozzá, hogy Ő mérhetetlen távolságot tenne meg, sőt már meg is tett, csak azért, hogy csatornákat nyisson meg köztünk és önmaga közt. Azokra a csatornákra gondolok, amelyek annyira eldugultak napjainkra, hogy, csak kevesen hallják meg valóban Isten hangját. Nagyon sokan tesznek vagy képzelik úgy (akár én is oly sokszor), mintha hallanaák, de valójában csak kevesen hallják.
Jézus mondanivalójának másik fele az árról szól: tegyünk kezünket az eke szarvra, szeressük ellenségeinket, használjuk fel jól tálentumainkat, legyünk rá készek, hogy elveszítsük vagy odaadjuk a számunkra legértékesebbet, ha erre van szükség. Más szavakkal, állítsuk feje tetejére saját világunkat! Hiszem, hogy ezeket a dolgokat a keresztény üzenet alapvető részeként kell hirdetni, ahelyett, hogy csak a lábjegyzetbe kerülne, amit a gyanútlan megtérő csak akkor vesz észre elszörnyülködve, amikor már elfogadta az ingyen kegyelem ajándékát. Nem hiszem, hogy Jézus mindezt viccből mondta volna. Komolyan gondolta!

Számomra és sok más ember számára is az jelentette a problémát, miképpen egyeztessem össze e két területet mindennapi életemben. Nagyon boldog voltam, hogy Isten szeret - habár számtalan más hívővel egyetemben valószínűleg sohasem hittem, hogy ez tényleg így is van - azonban képtelen voltam teljesíteni, avagy csupán megérteni azokat a hatalmas követelményeket, amelyek rám nehezedtek Ezt még nehezebbé teszi az, ahogyan Istent nagyon sokszor a karizmatikus vagy evangéliumi világban bemutatják. Vagy szentimentális és lágyszívű, akinek betegesen szüksége van az emberek szeretetére, és nem igazán érdekli, milyen bűnt követnek el, vagy olyan zord, kegyetlen és makulátlan lény, akit jobban érdekelnek a szűk morális célok, mint maguk az emberek. Annyiszor láttam már, amint előadók "meggyőződés"-nek vagy "isteni büntetés"-nek álcázott félelmet és bűntudatot testálnak a hallgatókra. Emlékszem, egyszer egy prédikátor egy üres széket rakott a tmeplom közepére, és arra kért bennünket, képzeljük Jézust arra a székre.
- Nem éreznétek magatokat rosszul? - kérdezte. - Nem akarnátok eltakarni orcátokat, és elbújni valahová, tudván, hogy a bennetek lévő bűn lehetetlenné teszi, hogy pillantásotok találkozzék az övével?
Ahogy ott bámultam az üres székre, az jutott eszembe, mennyire csodálatos lenne, ha Péterhez hasonlóan magam is belevethetném magam a habokba, és egy nagyszerűt reggelizhetnénk együtt a Feltámadottal. Az apostol ugyanis először nem a saját bűnére gondolt, nem arra, hogy cserbenhagyása sincs még elsimítva - egyszerűen csak Jézushoz akart jutni, mert szerette őt. Ne akarnám látni Jézust? Talán valami baj van velem?

Jézus is használt egy képet, amely által kezdtem megérteni, hogy Isten egyszerre szerető és aprólékosan igényes. Ő Istent atyának ismerte. Aki eddig eljutott e könyvben, már tudja, hogy e a kép némi problémát jelent számomra, azonban vannak körülöttem jó apák, akiket láthattam "tevékenység közben", és közvetlen vagy közvetett módon, de részese lehettem olyan gyerekek életének, akiknek szükségük volt, hogy családjukon kívül valaki más örökbe fogadja vagy felnevelje őket. Szent Pál szerint a keresztények Isten örökbefogadott gyermekei. Isten az ő atyjuk; de hogyan néz ki egyáltalán egy valódi atya?
Hát, először is, egy új családhoz csatlakozás új környezetet, új szabályokat és új elvárásokat jelent, ami komoly előzetes felkészülést és meggondolást igényel. Ez nem olyan, mintha egy klubhoz csatlakoztunk volna, inkább egy döntést jelent, hová bocsátjuk le mélyen a gyökereinket. Az örökbefogadott-jelöltnek először is látogatást kell tennie abban az otthonban, ahol helyet kínáltak neki, hogy megszemlélhesse a ház fejét minka közben, ám senki sem kényszeríti arra, hogy azonnal döntenie kelljen, vagy el kelljen köteleznie magát. Leendő atyját nagyon szigorúnak fogja találni, aki néha bizony elnáspángolja a gyermekeit - ugyanakkor nagyon szereti őket, és kész megbocsátani. Lehet, hogy azt is megfigyelheti, amint gyerekeivel nevetve és viccelődve hempergőzik a földön. Látni fogja, miképpen sír, amikor egyik családtagja megsérül, vagy elvész, mennyire bátorít mindenkit, hogy szeresse a másikat, és gondoskodjon róla, és hogy mennyire szabadon járhat be mindenki az atyához, jóllehet más-más szinten bíznak és számítanak rá, személyiségüktől és hátterüktől függően. Meg fog döbbenni, mennyire különböznek a család gyermekei; egyesek csendesen, mély érzésekkel, mások hangosan és lármásan fejezik ki érzelmeiket, megint mások csak egy kis mosolyt tudnak magukra erőltetni, mert annyira sérültek, hogy egy ideig csupán erre képesek. Egyesek egy üres szoba legtávolabbi sarkában gubbasztanak, rettegve az elutasítástól, mégis magukban dédelgetve azt az apró, pici reményt, hogy az a bizonyos mosoly, amit megpillantottak annak a legfontosabb embernek az arcán, ugyanúgy szól nekik is, mint másnak. Valamennyien a házban vannak. Valamennyien odatartoznak. A legfélénkebbet addig fogja szeretni, amíg boldog nem lesz a végén.