Köszönöm, Erika, és bocsánat mindenkitől. (El kellett utaznom, a bátyám nagyon beteg. Kérlek, imádkozzatok ti is érte.) Jön immár a folytatás:
Azon kaptam magam, hogy a fejemben különböző válaszokat próbálgatok, amivel George-ot fogadhatnám. Fiatalkorom evangéliumi neveletetése a következőt javasolta: "George, te is nagyon jól tudod, hogy a házasságtörés Isten akarata ellen való bűn. Az engedelmesség útja, ami tisztán előtted áll, a következő: teljes megbánás és új elköteleződés Martinához, és Isten tetszése szerint való házasságodhoz, amelyet bűnös kívánságaid veszélyeztetnek." Pál nyilván egyetértene, ha valamit ilyesmit mondanék, és utólagosan Isten rosszallásától sem kell tartanom, már ami engem illet. Végül is ez az igazság, nem? Tényleg ez? Megráztam a fejem, és sóhajtottam. Nem, ez az igazságnak csak egy formája - érzelmek, könyörület és megértés nélküli igazság. Ki vagyok én, hogy megmondjam valaki másnak, hogy mit gondoljon vagy tegyen? Talán csak teret kell engednem George-nak, hogy meghozza a saját döntését. Valami ilyesmit mondhatnék: "George, a szívedet kell követned. A legfontosabb, hogy légy hű önmagadhoz, ahogy a Biblia mondja - azaz , mégse, Shakespeare mondja ezt, nem? Mindegy, a lényeg ugyanaz: tudd, hogy mit akarsz, aztán teljes erőddel küzdj érte, amíg el nem éred. Légy önmagad, bárki bármit is mondjon!" Pál ezzel biztos nem értene egyet, gondoltam, és, ha őszinte vagyok, én se igazán. Nem akartam, hogy George lelépjen azzal a nővel, és otthagyja Martinát és a gyerekeket. Azt akartam, hogy erős legyen és engedelmes, és hogy felismerje, ha így tesz, Isten támogatni fogja. Azt akartam mondani - nos, leginkább el akartam kerülni, hogy éppen azt mondjam, vagy ne mondjam, ami keresztül húzná Isten legjobb tervét ennek a problémának a megoldására.
|