Az Isten-ember viszony mindenkor egzisztenciális természetű. Megszólalása "hatékony", még akkor is, ha időről időre visszhangzó térre, testre nem talál. Egyetlen szava sem tér hozzá vissza üresen. A pusztában kiáltó szó olyan intenzív jelenlét alakját ölti Keresztelő Szent János személyében, hogy, ismeretlen erőnek engedve, a városból kimennek hozzá a pusztába az emberek. Isten szavához nem a kíváncsiság visz közelebb, amennyiben pedig annak mutatkozik, úgy az egzisztenciánk mélyén izzó vágy az, ami oda taszít és a közelségét keresi. Ennek a titoknak tette részévé Isten az ősatyákat, erre hivatkozik Mózes, amikor a Név nevében kéri a fáraót, hogy bocsássa el a népet. Az üdvtörténet egésze arról szól, hogy a rettenetes Névhez nem kapcsolódik hozzá sohasem hiábavalóság, mert a való maga a Név, és rajta kívül semmi nincs. Az önmagát kijelentő Isten valóságos Isten, aki megszólal és megszólít, ebben az aktusban pedig egy titokzatos emlékeztetés történik, emlékezés az eredetre, létünk megformálójára és tulajdonosára. A Névben a Személy közli magát a személlyel, a Kép a képmással, az Atya a fiúval. A Név a van, a személyesen létező való. Mit jelent akkor hiábavalóan "fölvenni" a nevet? Helyettesíteni Istent a fogalommal, a konkrétan létezőt az elvonttal, a hozzánk közellévőt az elérhetetlennel, a Személyt a tárggyal, a szerető Atyát a működő világszellemmel, a dialógust a felőle való monologizálással. A figalom-Isten az elfogadható isten. A valóságosan létező - a visszautasított Isten. Ugyan mi másról szólna a Krisztus-esemény, mint erről az elszánt és - emberi részről legalábbis - végleges visszautasításról? Isten a róla való beszédben válik hiábavalóvá. Amiből az következik, ohgy Istent mindenek előtt a népe teszi hiábavalóvá. Mert amíg a nem-nép szól Istenről, távol tartva őt, addig legfennebb azt mondhatjuk, törvényszerű, ami történik. Ám ha az ő népe teszi ugyanezt, akkor ez azt jelenti, hogy a világ előtt a hiábavaló Isten jelenik meg.
|