Nem tudom, járnak-e még ide keresők.
Jó lenne tudni-látni, hogy nekik mit jelent a kereszténység.
Esetleg mi, régebbiek is elmondhatnánk, nekünk mit jelent.
Lehet, hogy még tanulhatnánk is.

nX

Jól van, na. Ha ennyire kérleltek, elmondom én is, mire jutottam mostanában.

Talán azzal kezdeném, hogy elkerültem az én korábbi fundamentalista keresztyén közösségemből egy langyos ökumenikus társaságba - mind a kettő keresztyén, mind a kettő református.

Amit az egyik helyen így értenek, a másik helyen tuti, hogy amúgy. Az egyik helyen ördögtől való a jóga, a homeopátia, a pszichológia, a buddhizmus, a katolicizmus bálványimádás stb., a másik helyen mindez elfogadható.
Az egyik helyen megmondják, hogyan kell helyesen gondolkodni, a másik helyen rád bízzák, elmondják, ők hogyan gondolják, aztán rád bízzák, mit gondolsz, és elfogadnak azzal együtt, bármilyen botrányos is az.
Mi tehát a kereszténység?
A langyosság vagy a fundamentalizmus?

Szándékosan használtam azokat a fogalmakat, amelyeket a két csoport a "másik" megnevezésére használ.
Ha két ennyire különböző hely között ingázol, megismered a kereszténységet?
Az egyik helyen féltenek, hogy eltávolodsz Istentől. A másik helyen félnek tőled, hogy szűkkeblű vagy, kirekesztő. Hogy tudod tehát megőrizni a szellemi integritásod, és mégsem maradni teljesen egyedül?

Ha történetesen egy fundamentalista csoporttal találkozom először, amikor a kereszténységgel találkozom, akkor számomra ők lesznek a keresztények. Vagy visszatetszőek lesznek, vagy vonzóak. Ha visszatetszőek, persze elgondolkodhatom azon is,hogy valóban bennük van-e valami ellenszenvesség, vagy csak rájuk vetítek valami korábbi negatív élményt, előítéletet stb.
Ha vonzóak, esetleg közelebbről is megismerem őket. Elsajátítom azt, ahogyan ők értelmezik az Írást, elfogadom a hittételeiket. Ismerős lesz számomra az istentiszteleti rendjük. Ők lesznek a tanítóim. Ha megtérek - megváltozik a gondolkodásom valami transzcendens megtapasztalás hatására -, tisztábban látom a helyzetemet, de ha továbbra is a közösség tagja maradok, és engedek a csoportnyomásnak: előbb-utóbb lemondok az önálló gondolkodás kínjáról, a szabadságról. Ez némileg észrevétlenül történik, főleg, ha az ember jól érzi magát egy közösségben. Így lesznek a fundamentalista keresztény közösségek az egyet gondolók és minden kívülállót (embert, felekezetet, gondolatot stb.) titokban elítélők, sőt még botrányosabban szeretném mondani, mert botrányos: gyűlölők klubjai. Lesz két csapat: a mi és az ők.
Én nem másról - magamról beszélek.

Sokszor rajtakapom magamat, amikor "másokkal" találkozom, hogy magamban ítélkezem. "Ők" nem tudhatják, amit "mi" tudunk. Vagy "ők" rosszul tudják. Vagy "ők" nincsenek az igazság birtokában. Én nyilván birtokon belül vagyok. Én jól tudom. Van egy kemény ránc a homlokomon, amit nevezhetnék akár "keresztény ráncnak" is, mert a félreértelmezett keresztény élet tépelődéseinek, görcseinek hozadéka. Ma már inkább úgy mondanám, hogy a szeretetlenség, félelem, megfelelni vágyás, babonaság, szorongás stb. hozadéka.

Olvastam valahol egy kalandos életű nő történetét, írását, vagy 20 évvel ezelőtt. Viszonylag fiatal korban kiment nyugatra, majd Távol-Keleten sikerült megteremtenie az egzisztenciáját. Sok pénzt keresett, de végül mégis hazajött, mert nem érezte ott jól magát. Sőt, rosszul érezte magát. A problémája az volt az elbeszélése szerint, hogy számára elviselhetetlen volt a mindennapokban az emberi szeretet megnyilvánulásának hiánya, az emberek egymás közötti közönye. Az élet a maga szervezettségében zajlott, de a vezérlő elvet ott az emberek nem a szeretetben látják, mondta ő. A szeretet kimutatására nem is törekszenek.

Nálunk, ha jó napunk van, akár egy boltban, akár egy ismeretlennel szembeni udvariasságban, valahol szembesülünk egy szeretet szikrával. Nyilván nem valami csöpögős érzelemről, netán szexről van szó, hanem az igyekezetről, hogy az embertársunkkal úgy viselkedjünk, ahogy azt mi is szeretnénk. Ha szeretetlenek vagyunk embertársunkkal (lásd irgalom hiánya), már működik is a lelkiismeretünk. Nálunk a szekularizált emberek számára a legnagyobb ünnepben, a Karácsonyban, a szeretet ünnepét látják. A vallásos emberek pedig a szeretet vallásában hisznek.

Több más közül én a fentebbit látom nagyon fontosnak, amikor a keresztyénségről beszélünk.

Az biztos, hogy a Távol-Kelet nagyon más, mint a mi világunk. Sokan viszont épp azt mondják, akik arra jártak, hogy nagyon bensőséges, emberi a viszonyulásuk. Nekünk van egy vietnami és egy japán ismerősünk, ők például úgy tudnak figyelni, ahogy senki az európaiak közül: hogy érzed, valóban érdekli őket, amit mondasz.
A lelkiismerete egyébként (nemcsak nekünk) mindenkinek működik, mert azt Isten építette bele az emberi lélekbe, a távol-keletibe is. De egy kicsit olyan a lelkiismeret, mint az öreg csúzligumi: a túlfeszítés miatt nem áll vissza az eredeti állapotába.

A kereszténységnek van egy igen elterjedt felfogása, amely "másokkal" szemben határozza meg önmagát. A "mások" legtöbbször a "világ"-ként jelenik meg a szóhasználatukban. A "világ" nagyon tág fogalom lehet: belefér az ateista, de a buddhista, sőt más keresztény felekezetek is, a lényeg, hogy a világ nem "mi" vagyunk.
A kereszténységnek ez a fajtája rengeteg energiát öl abba, hogy a "világ" bűnét leleplezze, és ez az igyekezete nagyon szentnek tűnik. A "világ" - mondja ez a kereszténység - a menetrend szerint bűnözők tábora. "Mi", akiket Isten megváltott - mondja ugyanez a tábor -, már nem menetrendszerűen, csak balesetszerűen bűnözünk.

Ki kell futni közülük, meg kell mondani nekik az igazságot, kerülni kell a felemás igát - rengeteg ilyen igazságnak látszó tárggyal operál ez a keresztyénség. Olyan kegyesnek tűnnek ezek a megállapítások, s ha sokan mondják ugyanazt, főként a tekintélyek, még inkább annak tűnnek.

Lelkem legmélyén nekem mindig gondjaim voltak a "megmondásokkal". Ettől még kényszeresen, rossz lelkiismerettel, neurotikusan mondtam, vagy ha nem mondtam, attól lettem neurotikus.
Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettőt megbánod. Nevess a világ ostobaságain, meg fogod bánni; sirasd el, azt is meg fogod bánni; nevess a világ ostobaságain vagy sirasd el, mindkettőt meg fogod bánni; vagy nevetsz a világ ostobaságain, vagy elsiratod őket, mindkettőt megbánod. (Kierkegaard)
Egy idő után eljutottam oda, hogy már nem mondtam a "világnak", hogy kellene élni, csak magamban ítéltem el őket.

Azt mondja az Úr: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.
Isten különös irgalma, hogy a szellemi élet igazságait a fizikai létben is kiábrázolja, hogy könnyebben fel tudjuk fogni azokat. Az igék, amelyeket hallunk, ugyanúgy beépülnek a lényünkbe, ahogyan a testünket építi az élelem, amit megeszünk.
Nem mindegy, mely igéket halljuk, olvassuk, melyekre tesznek fogékonnyá az igehirdetések. És melyeket hallgatnak el nekünk. Isten mondja: eléd adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot: válaszd azért az életet. Ugyanabból a Szentírásból ki lehet rajzolni a haragvó, ítélő, bosszúálló Isten arcát, de a mérhetetlenül szerető, teremtményeivel együtt szenvedő Atya arcát is.
És ennek az arcnak a visszfénye lesz a mi életünk.
Ha irgalmas vagyok a felebarátomhoz, ha le tudok hajolni a szenvedőhöz, akkor Krisztus Atyja az Istenem és atyám. Ha nem fogadom el a másikat testvéremnek, ha elítélem, ha erőszakosan meg akarom győzni arról, amit én már tudok, ezzel azt is állítom, hogy ilyen az én Istenem: személyválogató, ítélkező, erőszakos.

Annyi minden különböző entitást neveznek kereszténységnek.
Honnan tudhatom, hogy valami/valaki keresztény-e, vagy csak annak nevezi magát? Nyilván, minden keresztény magát igaz kereszténynek nevezi, de persze "mi" tudjuk, hogy ez nem így van. "Mi" még náluk is jobban tudjuk ezt.
"Mi" pl. nem tartjuk kereszténynek azt, aki más hangsúlyokat emel ki az igéből, aki a "világgal" barátkozik, aki nem jár templomba, nem térít, aki nem vállal szolgálatot, aki nem tartja be az egyházfegyelmet, akinek más a véleménye, aki gondolkodik, aki kérdéseket tesz fel, aki perlekedik Istennel, aki jógázik stb., stb.
Kérdés persze, hogy Istennek szüksége van-e arra, hogy mi jóváhagyjuk "más" kereszténységét.
Mégis valahogy el kell igazodni a világban, és - a magunk megnyugtatására - megválaszolni a kérdést, hogy mi a kereszténység.
Szerintem, amikor ezt kérdezzük; akár tudatosan, akár öntudatlanul: két aspektusból vizsgáljuk a kérdést: a személyünk, illetve az életünk aspektusából. Ha az elsőt akarom megválaszolni, akkor a kereszténységet egyszerűen így érthetem: a Krisztusé. Keresztény az az ember, aki a Krisztusé.
Ha az életünk szempontjából teszem fel a kérdést - és ez az izgalmasabb része a dolognak - , akkor a kereszténység ez: krisztusi, Krisztusra jellemző élet. Nem vallás - életmód.

Sziasztok!
Szia kedves Nx!

Jó volt olvasni a "provokatív" soraid Most még nem írok semmit, mert sokat kell visszaolvasnom. Csak egy meleg ölelést dobok, így húsvét táján

Üdv:
Indu