Kedves Presbiter Testvérem!

Nemrégiben egy egyházi ünnepség után bizalommal a kezembe adtál egy rövid iratot azzal a megjegyzéssel, hogy „kemény" dolgok vannak benne, olvassam el, gondolkodjam rajta. Az iraton nem tünteted fel, hogy Te volnál a szerzője, de miután „hívő egyháztagokat, zsinatunkat és a Doktorok Kollégiumát" szólítod cselekvésre, sejthetem, hogy többekhez eljuttattad már ezt az írást („Ecclesia Semper Reformanda"). Bár a Doktorok Kollégiumának nem vagyok tagja, zsinatunknak azonban igen, s talán hívőnek is vallhatom magamat, ezért engedd meg, hogy nyílt levélben válaszoljak felvetéseidre. Mégpedig azért nyílt levélben, mert mondandódat már sokaktól, sok helyről, sokféle formában hallottam, feltehető, hogy többek véleményét szólaltatod meg. Igyekezni fogok érdemi felvetéseidet pontosan idézni és értelmezni, és a mindenkire tartozó ügyekben világosan fogalmazni.

Első benyomásom az, hogy felvetéseidet többféle érzelmi indulat motiválja. Egyrészt felelős egyháztagként, presbiterként, érdeklődő és tájékozott emberként jelzed panaszodat, s ezt Heinz Zahrnt-tól vett idézettel támasztod alá, hogy ugyanis a „gyülekezeteket elzárják a theológia felismeréseinek megtalálása elől, sőt tudatosan hallgatják el azokat előlük." Másrészt később panaszba vonsz lelkipásztorokat és gyülekezeteket, akik az igazság megismerésének nehéz munkája helyett pótmegoldásokat választanak, pl. archaizálnak, elcsavarják a liturgia lényegét, s legkevésbé sem szembesülnek azzal a követelménnyel, hogy „ne tanítsák, amiben már nem hihetnek."

Mindkét indulaton érdemes eltűnődni, de rögtön jeleznem kell, hogy a kettő nem hozható egy lapra még egy ilyen rövid, átfogó igényű írásban sem. Haladjunk sorban. Igen méltányolom, hogy nem személyeskedsz, hanem általánosan fogalmazod meg panaszodat, így nekem is könnyebb válaszolni. Megértem panaszodat a liturgiai „újításokkal" illetve az istentiszteleti alkalmak „színesítésével" kapcsolatban.  Bár zsinatunk újra napirendre tűzte liturgiánk megújításának kérdését, és számos változat-javaslat látott már napvilágot, gyülekezeteink és lelkészeink egy része már réges-rég önállósította magát ezen e téren, és zavarba ejtő sokféleség uralkodott el egyházunkban. Hogy ezt a folyamatot nevezhetjük-e teremtő felbomlásnak, melynek végén a nagy kavargásból előáll egy Szentíráson alapuló, hitvallásos, korszerű, esztétikus istentiszteleti rend, nem tudhatom bizonyossággal megmondani. A tendenciák inkább azt sejtetik, hogy egyházunk mélyülő identitás-válságban van, s ennek egyik elemi tünete a liturgiai improvizálgatás. Azt azonban percig sem merném állítani, hogy mindez csupán pótcselekvés volna, s azt még kevésbé gondolnám, amit írsz: „innen vezetett az út más felekezeteknél a pogány fétisek, múmiakezek, csontok parádés tiszteletéig, körmenetekben egyébként református állami tisztségviselő - talán belső megalkuvásokkal - való részvétele mellett." Azt, hogy az istentiszteleten beszámolók, szavalatok vannak, s még filmezik is (ahogy írod), mindezt nem látom olyan kiindulásnak, mely a fétisek, múmiák, körmenetek világába vezetne. Mi több, sokan egyházunkban ugyanúgy reformok örve alatt tartanak istentiszteleten beszámolót, szavaltatnak verset, filmeznek, mint ahogy mindezt Te szintén reformért kiáltva utasítod el.

Az „archaizálás" elleni panasz nagyobb megfontolásra késztet. Első szóra azt hittem a prédikálás archaizáló nyelvezetét, a régi, nehéz szövegű énekek mindegyre énekeltetését, nehezen átlátható liturgiai elemek sulykolását teszed kifogás tárgyává, meg esetleg a lelkészi kar titulus-mániáját sorolod ide. De nem. Ehelyett a dogmamentes keresztyénség régi illúzióját eleveníted. Ezt írod: „Ilyen pótmegoldás a vallás archaizálása. A reformáció visszacsatolása ószövetségi elemekre, mintha az idő Jézus születése után 70-ben, Jeruzsálem elestével megszűnt volna lelkében és szent hagyományaiban. Lelki ébredés attól még nem lesz, ha a bibliaolvasó kalauzban a hét vasárnappal kezdődik és legfeljebb izraeli »néprajzi«  hagyományozásból énekeljük Istenről, hogy »Aki ülsz a kerubimon« (Jézus egyszer sem ültette Mennyei Atyját a Szövetség ládájára). Dágon és a többi ismeretlen sem növeli az éneklő gyülekezet hitét, de a lelkészi kar tekintélyét is alig. A 68. zsoltár »családtenyészetének« dicsérete pedig megbotránkoztató és nem hiteles szöveg." Eltekintve a gúnyolódásodtól, mégis kérdezem: hogy Isten az árváknak atyja és az özvegyeknek oltalmazója (énekeljük a 68. zsoltárban), vajon kit botránkoztat meg, s ez mitől „családtenyészet"? Viszont azt sejtem, hogy „archaizáláson" azt érted, hogy a keresztyénség beleragadt volna az „izraeli néprajzi hagyományozásba", legalább Krisztus születése óta 70-től kezdődően, tehát immár majd kétezer éve. Rosszízű ez a sejtetés, annak fényében pedig  komikus, hogy egy másik passzusodban viszont ószövetségi szövegekre hivatkozva tagadod Jézus szűztől fogantatását, s azt állítod, hogy egy ószövetségi szakasz hibás fordításán alapul „a római katolikus egyházban dogmafelhőkkel körülvett Mária-kultusz." (Ennél azért komolyabb, és nehezebben cáfolható alapjai vannak a Mária-kultusznak! Érveiden a római katolikus apologeták csak mosolyognak.) Aztán gyorsan hozzátoldod a régi tévelygést: „Az »ember Jézust« betöltő isteni LOGOSZ hitünk szerint egészen más. Jézus Mennyei Atyjának Lelkét soha nem hozta biológiai kapcsolatba földi családjával." Azzal egyetértek, hogy Mária nem társmegváltó - de nem értem, hogy ennek elkerülése érdekében miért szükséges a Megváltó szűztől fogantatását tagadni, s kicsinyelni, hogy a Megváltó az ószövetségi nép körében született. S még egyszer, ha az archaizálás (vagyis, ahogy mondod: „az izraeli néprajzi hagyományozás") elvetendő, akkor az e hagyományozásba eső tételekkel nem illik érvelni, bizony. (Arról nem is beszélve, hogy ugyancsak sunyi ez a megjegyzésed - a régi antijudaista, ószövetség-tagadó Markion ennél bátrabb volt, igaz-igaz, még nem volt divatban a politikailag korrekt.)

Itt szeretnék kitérni az indító panaszra, mely az egész írásod szellemét mutatja. Bizonnyal sokszor jogos volt a felvetés, hogy a „gyülekezeteket elzárják a theológia felismeréseinek megtalálása elől" - ezt nem vitatom. Ugyanakkor, feltehetően többszörös félreértelmezésről van itt szó. A tudós szerző, Heinz Zahrnt nem ugyanazért panaszkodik, mint Te. Ráadásul a tőle idézett mondat zavaros fordításban áll itt (bár ez mégsem olyan jelentős, mintha, mondjuk Ézsaiást fordítanák rosszul). Az igazi gond azonban a megjegyzés mélyén rejlik. Hogy a teológia mit ismer fel újabban, vagy mit hozna újdonságként a gyülekezetek elé, s hogy kik azok, akik ezeket elhallgatnák előlük, már ez is komoly vita tárgya lehetne. Nem is akarok ebbe belekezdeni, hogy száz vagy ötven vagy húsz évvel ezelőtt mi mindent ünnepeltek már a teológia új (legújabb) felismeréseként. Például ilyen lett volna, hogy Krisztus nem támadt fel, vagy hogy Isten meghalt, vagy hogy az egyház a szocializmusban a legboldogabb. Ezeket már mind-mind elsöpörte az idő, mindazzal a szellemi szeméttel együtt, amelyben megcsíráztak. Nem árt óvatosnak, de legfőképpen bölcsnek lenni, amikor „felismerések" megismertetését követeljük - nem azért, persze, mert tilos lenne bármiről is szólni, hanem valami másért -, s ebben látom a lényeget. Az egyház megújításáért fáradozók - s ennek kétezer éves története van, valóban - sohasem az emberi bölcsesség gondolatainak eltitkolását rótták fel a maguk korában. Isten kinyilatkoztatásának elzárását, elrejtését, a szabadító igazság elfedését, torzítását, az igazi istentisztelet meghamisítását, az Isten szerint való jó élet megrontását - egyszóval: isten-hamisítást róttak fel. S hogy ebben az istenhamisításban olykor teológusok is részt vettek, az bizony szomorú tény. Ha azt rónád fel, hogy Isten Igéjét nem olvashatjuk és magyarázhatjuk, nem hirdethetjük és nem taníthatjuk, hogy gyülekezeteink az élő Ige helyett szellemi bűvészmutatványokat hallgatnak, nos, panaszodat azonnal aláírnám.

Így azonban kénytelen vagyok arra gondolni, hogy néhány, talán megszívlelhető gondolat kedvéért nekirontasz nemcsak a reformátoroknak, de még a Szentírásnak is.  Nem kell sok bibliaismeret annak cáfolatához, amit Jézus kapcsán írsz: „Jézus...soha nem mondta, hogy az Atya váltságul az ő halálát kívánja." Ezt nyilván nem a Szentírás alapján mondod. Lásd: Márk 10:45, Máté 20.28, Lukács 21:28 - s most csak Jézus szavait idézem, nehogy azt feleld, amit kétezer év óta megannyi gnosztikus, judaista meg antjudaista, eboinita és markionita mondott, hogy persze, Pál apostol az, aki sokat beszél erről, na de  kérem, ő rontotta el Jézus egyszerű evangéliumát.

Hogy a keresztyénség csupa szimbólum volna, amit aztán a mitologisták meg a dogmatisták mind elrontottak, megmerevítettek, tárgyiasítottak (mint írod: a „szimbólumok tárgyiasítása már a teremtéstörténet fantáziavilágánál kezdődik"), nos, ez az állításod valóban teológiai újdonság - volt, mintegy százötven évvel ezelőtt (ha elfeledjük, hogy ezt már kétezer éve is harsogták a keresztyénség ellenfelei). Száz éve forradalomként ünnepelték a mitologiátlanítást, forradalomként hirdették, hogy a hitigazságoknak szimbolikus gyökérzete van. De, tudatom veled, ez bizony ósdi újság. Ma inkább az archétipiák világában turistáskodnak teológusaink, és pszichodinamikákat komponálnak, Magyarhonban pedig sok helyt dívik a pogány visszafajulás. (Elnézést a gunyoros megjegyzésekért, de aki a régiek szellemi erőfeszítéseit lefitymálja és az Ige megértéséért való küzdelmüket szemétdombra küldi, az maga ellen idézi meg saját arroganciáját!) Hogy ez első ember bűne, vagy még inkább a bűn ősténye milyen szellemi utakon indít el minket, hogy a megváltás valósága, a megbékélés evangéliuma mire nyitja fel szemünket, ez mind-mind nagy és drámai kérdés. Ezt nem lehet félresöpörni Michelangelo esetével (aki - megjegyzem - korántsem „elsőként vette a bátorságot, hogy pápai jóváhagyással »lefesse« Istent"), ezt nem lehet azzal sem eltakarítani az útból, hogy a konstantinápolyi zsinat (381-ben) „állást foglalt a Szentháromságról", s ezzel „tárgyiasítás történt" (ez az állításod mellesleg tárgyi tévedés).

Igen, azzal egyetértek, hogy „Isten felől bizonyságot csak Isten Lelke adhat, emberi szem, fül, de még szív sem ad nélküle eligazodást, és nem menti fel a képzelőtehetséget a legandalítóbb mese sem...a mitológiai hamisítás vádja alól." De azt tévedésnek tartom, amit a bevezetőben írsz: „Isten Lélek, ezért őt csak az embernek adott lelki, szellemi képességek, adottságok határai között, csak szimbólumokkal tudjuk megközelíteni." Ez a tételed réges-régi kantiánus, vagy még régebbi szadduceus (már Krisztus előtt is virágzó) felfogás.  Képességeink korlátosak, és a tér-idő valóságon kívül nem léphetnek, ez igaz - de ez okán aligha köthetjük meg Isten kezét, foghatjuk be száját, hogy ne merjen másképpen, csak szimbólumokban kommunikálni velünk. Mert nem  az a mi kérdésünk, hogy a magunk erejéből, eszéből, szelleméből mennyit és mit értünk meg Istenből, s mennyire közelíthetjük meg Őt ily módon (ez a régi és új gnoszticizmus kérdése és dogmatizmusa), a mi kérdésünk az, hogy mennyire tudunk megnyílni Isten ön-közlése előtt, aki „sokrendben és sokféleképpen szólt a régieknek, s ez utolsó időkben szólt nekünk Fia által" (Zsidó levél 1:1 - ha nem zavar, hogy ebből idézek), s ez a Fiú maga a testet öltött LOGOSZ (János ev. 1:1-16). Tehát a keresztyénség nem azt firtatja, hogyan közelíthetjük meg Istent, hanem azt hirdeti, hogy Isten közénk jött, önmagát kinyilatkoztatta, az embert bűnéből felszabadította, s örök életre meghívta. (vö. ApCsel 17 - Pál athéni prédikációja).

Igen, azzal egyetértek, hogy „semmivel sem menthetők liturgiánk tartalmi és formai elemei, ha tetszetős pótmegoldásokkal igyekeznek enyhíteni a nyugtalanságot, ami a lélekben az Út, az Igazság és Élet megtalálásának boldogságát munkája." De azzal semmiképpen sem érthetek egyet, hogy a „keresztyén hit állandó tartalmi megújulásának szükségességét" vallanánk - ha ez az állítás: „a hit állandó tartalmi megújulása" -  a hit tartalmának megváltozását jelöli. És sajnos azt kell feltételeznem, hogy erre gondolsz, hiszen végső követelésed az, hogy egyházunk tanításának felelősei nézzenek bátran szembe hitük valóságával, „hogy ne mondják és tanítsák, amiben már nem hihetnek." Számomra ez a követelésed annyit jelent: ne tanítsák azt, amiben Te már nem hihetsz.  De hátha ők még hisznek a Szentháromság Istenben, Krisztusunkban, az üdvözítőben,  az önmagát kinyilatkoztató Istenben, hátha ők még a tanítást (az Apostoli Hitvallást, a Heidelbergi Kátét és a Második Helvét Hitvallást) nem csak „bebifláztatni" akarják konfirmandusainkkal (mint állítod), hanem gyönyörű bizonyságnak tartják a  hit megértésre való törekvésében, olyan hitszabálynak, mely éppen hogy nem elzár az igazságtól, hanem alázatosan kaput nyit felé.

Engedelmeddel írásodat semmilyen fórumon nem javaslom megvitatásra. Kálvin szokta volt idézni a régi bölcseket efféle javaslatok dolgában: ez te gyógyszered veszedelmesebb, mint a betegség.

Tisztelettel:

Bogárdi Szabó István
püspök

2011. február