(Nőiesség) Már első pillanatban rabul ejtett, de közben zavarba is hozott az intim közelség és a nőiesség szinte bódító sűrűsége ezen a képen. Ahogy elmélyedtem a kép szemlélésében, ez az érzés csak erősödött bennem: csak nézem ezt a két asszonyt, és olyan mélyről jövő érzelmek és indulatok öntenek el, melyeket nehéz szavakba foglalni.
Foganás, terhesség, szülés. A nők titkos, intim világa ez. Már arra is gondoltam, nem való erről egy férfinak – legyen az bár szerető férj és gondos apa – szólani! Nem véletlenül hiányzunk a képről mi, férfiak, ahogy az egész születés előtti nagy készülődésben is csak rejtett háttérszereplők lehetünk, jó esetben néma Zakariások, vagy megértő Józsefek. Aztán mégis felbátorodtam, nem másért, hanem a festő kedvéért. A titokzatos, jobbára ismeretlen művészről – akit a művészettörténet monogramja után M.S. mesternek titulál –, bármily titokzatos és ismeretlen előttünk élete, annyi azért tudható: férfi volt. Ha ő megtehette és megtette férfiként, mégpedig a 16. században, hogy belessen a kulisszák mögé, és megfesse két terhes nő bonyolult kapcsolatát, én se futamodom meg a téma elől. Annál is inkább, mert szinte árad a képről az intimitás, a gyengédség, a bensőségesség, az érzékenység, az egymásra hangoltság, a tapintat és az együttérzés. Csupa olyasvalami, amire mindannyian vágyunk, az adventi időben különösen is, és legtöbbször az ünnepi rohanásban oly kevés részünk van benne.

(Látogatás) Ez is amolyan női ügy. Családi vizit. Baba- vagyis még csak pocaknéző. Cseverészős, csacsogós, önmagáért való. Miért is? Mi célból, akaratból, szándékból? Rejtve marad az ok. Tán nincs is. Még ürügy se nagyon. Csak. Látogatás, minden további cél és indok nélkül. Amiért mégis érdemes időt szakítani, elindulni, fáradni, átkelni akár a hegyeken. Nem másért, csak azért a másikért. A találkozásért magáért.

(Találkozás) Két várandós nő találkozása. Nem lányok már, nem is vágyott szeretők vagy szerető feleségek, de még nem is anyák. Csak várandós nők. Csak? Sose voltak – és sose lesznek már – ennyire erősek és szépek. Sose voltak és sose lesznek ennyire törékenyek és kiszolgáltatottak. Soha ennyi aggódás és félelem, de soha ennyi remény és tettrekészség nem feszült bennük! Soha ennyire nem voltak még nőiességük tudatában, annak minden mélységével és magasságával együtt. Két asszony, két sorstárs. Életük fonala itt valami egyelőre ismeretlen isteni szándék folytán kibogozhatatlanul egybefonódik. Párok ők. Különös, egyszeri és egyedi pár itt és most. Közben mindenkor érvényes, örök, példázatszerű női párok is.

Életük-jellemük, de még a mozdulat, a gesztus is, párhuzamos és ellentétes egyszerre. Erzsébet, aki évtizedekig várt a gyermekáldásra, de bármennyire akarta, nem lett, és a fiatal Mária, akinek esze ágában sem volt még, hogy gyermeket vállaljon, mégis megfogant. Emberileg nézve egyikük túl későn, másikuk túl korán lett terhes. Valójában Isten tervében mindig épp jó időben. Erzsébet ha nem is megtörten, de mindenképp az élet terheitől meggyötörten hajol Mária felé, ruhájának redői fájdalmas ráncokba rándulnak. Vele szemben Mária teste csupa kecsesség, légiesség, könnyedség. Alakjának finom íve mintha csak a meghajló Erzsébetére válaszolna. Arca üde, ártatlan tisztaságot, bizalmat sugároz. A két alak mintha együtt adná a teljességet: a fájdalom és az öröm, a gyötrelem és a remény, az alázat és a dicsőség kettőse az egész emberi sorsot. De nem úgy, mint a keletieknél, ahol e kettő – jó és gonosz, fény és sötét – egyenrangú, ellentétes pólusok. Nem. Itt Erzsébet finoman fejet hajt Mária előtt – ahogy János Jézus előtt –, jelezve, a kín csak azért van, hogy belőle öröm születhessen, a küszködés, hogy belőle győzelem, a kétség, hogy belőle bizonyosság, a sötét, hogy belőle fény támadjon! Hogyan lehetséges mindez? Úgy, hogy itt nem csupán ketten találkoznak. Az igazi, a sorsdöntő találkozás – melyre egyikük sem számított – a csoda, mely a Lélekkel való találkozás lesz. Betöltekezés, amely kiold, megmozdít, felszabadít, átformál.

(Advent) Várakozás. Várandósság. Amolyan előzmény, bevezető. Felütés, vagy épp a felütés előtti lélegzetvételnyi szünet. Sajátos, női oldala az evangéliumnak. Néma vagy majdnem néma férfiakkal. Apró, személyes, másnak láthatatlan csodákkal. Megváltozó emberi viszonyokkal. Alig kitapintható finom, lelki rezdülésekkel: sóhajokkal, megengedésekkel, elengedésekkel, összezárásokkal, feloldozásokkal. Mindezek mögött a Lélek szinte tapintható közelségével. Csendes csodákkal, ahogy az égen egy új csillag felfénylik, egy magzat megfogan, egy szív megdobban. És a Lélek ott, legbelül, bennünk, belőlünk megszólal.

„Azokban a napokban útra kelt Mária, és sietve elment a hegyvidékre, Júda egyik városába. Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, megmozdult a magzat a méhében. Betelt Erzsébet Szentlélekkel és hangos szóval kiáltotta: Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse! Hogyan lehetséges, hogy az én Uram anyja jön el énhozzám? Mert íme, amint meghallottam köszöntésed, ujjongva mozdult meg méhemben a magzat."
(Lukács evangéliuma 1. rész, 39. vers)

Szabó György