2015. június
84. szám
valóság vs. képmutatás
Ember lenni mindég, minden körülményben."
(Arany János: Domokos napra)
Férfiak, ki ne hallott volna már olyan mondatot a rokonaitól/barátaitól/nőktől, hogy „légy már férfi”, „egy férfi nem csinál ilyet”, „nem vagy elég férfias nekem” stb. És lányok, ki ne akart volna már nőiesebb lenni, „igazi nőként” viselkedni?
Milyen érdekes, hogy ezeket a „címeket”, mint az igazi nő vagy férfi, ki kell érdemelni... Oviban még úgy alakul a kiscsoportosok nemi identitása, hogy konkrét, megfogható jeleket keresnek. Pl. ha hosszú copfban van a hajad, akkor lány vagy. Aztán kicsit később rájönnek, hogy másfelé kell vizsgálódni ennek a kérdésnek a biztos megállapításához... De ott még elég az, ha a nemi jellegeidre hivatkozol: nő vagy férfi vagy. A mai társadalomban azonban ez egyre inkább olyan ténnyé alakul át , amiért tenni kell. Nem elég, hogy nőnek vagy férfinak születtél. Úgy kell viselkedni, érezni, öltözni stb. Olykor elég frusztráló.
Azonban van a férfi-női dimenzión túl egy másik, nagyobb kategória: az ember. Emberek vagyunk, embernek születtünk. Akkor miért mondja Arany, hogy a legnagyobb cél az emberré válás? Nem vagyunk alapból azok? És miért használjuk azt a jelzőt, hogy emberséges? Nem mindenki az? Hol rontjuk el? Hogyan és mikor embertelenedünk el? Mi a valóság? Milyen egy valódi ember? Hogyan válhatunk emberré?
Talán mindenki tapasztalt már olyan helyzetet, amikor valakire jó szívvel mondta, hogy na, végre egy igaz(i) ember! És valószínűleg belefutottunk már olyan szituációkba is, amikor azt gondoltuk valakiről (vagy akár saját magunkról), hogy ő most sokat veszített az emberségéből. Gondoljuk végig, milyen helyzetek voltak ezek! Sokat töprengtem, és arra jutottam, hogy akkor érzem leginkább a valódi emberség sérülését, akár magamban, akár másban, ha az önazonosság torzul. Ha nem azt mondjuk, ami bennünk van, vagy nem azt gondoljuk, amit érzünk. Ha valahol hiba csúszik a képletbe, és elferdül az igazság. Ha hazudok magamnak (már az érzésemet sem nevezem nevén, vagy észre sem veszem), vagy ha magamnak nem is, de kifelé, másoknak mást mondok, mutatok. Ezzel önmagamat hamis identitásba állítom bele, s így a saját emberségemet kockáztatom. Képmutatóvá válok.
Az ember, ill. mi, emberek eredetileg Isten képmására vagyunk teremtve. Magyarul a valódi ember istenképű. Minden más képmutatás. De milyen a valódi Isten? Leginkább kézzelfoghatóan Jézus személyében figyelhetjük ezt meg. Mindenkinek ajánlom, hogy merüljön el, szemezgesse, olvassa át rendszeresen az evangéliumokat. Ezekben Jézus istenképűsége: jelleme, cselekedetei, emberekhez való hozzáállása megdöbbentő tisztasággal rajzolódik ki. A teljesség igénye nélkül kiemelnék pár jellemzőt. Ő nem mondott mást, mint ami volt benne. Nem ítélte el a prostituáltat, a vámszedőt, de nem is „ingyombingyomozta” őket túl: szeretettel, teljes elfogadással fordult feléjük, így adta a tudtukra és mondta a szemükbe, hogy mennyire nem valódiak, s hogy a teljes élethez szükségük van az Igazságra. Sokat kérdezett, még akkor is, ha rég tudta a választ. A legprofibb pszichológus, pszichiáter is csak tanulhatna tőle. Úgy állította szembe kerekperec az embert önmagával, hogy az nem csak összeomlott, de megváltásra, s igaz emberségre talált. Jézus máshogy működött, mint a ma divatos motivációs trénerek. Ő nem „hipolt agyon” senkit, hogy „dehogynem, Péter, menni fog...” Nem. Tudta, hogy nem fog neki menni. Tudta, hogy elárulja háromszor, és ezt nem is rejtette el előle, megadva neki a teljes összeomlás és az utána következő lelki újjászületés esélyét. Tudta, hogy az embereknek lehetetlen, de azt is tudta, hogy Istennel minden lehetséges. Nem ideig-óráig való, hamis, féligaz szavakat és megoldásokat kínált, hanem a teljes valóságot, amely magából az Életből áradt. Nemcsak beszélt, de tett is értünk. A lehető legnagyobbat, önmagát adta, hogy nekünk teljes életünk lehessen, hogy mi valódi emberekké válhassunk.
Mindannyiunknak vannak lelki sebei, sérülései, érzékeny pontjai, amikre ha „rálépnek”, sokkal jobban fáj vagy arra késztet, hogy ne mondjunk igazat, ne mutassuk meg azt, akik valóban vagyunk. S valóban, amíg ezen a földön élünk, semelyikünk sem lesz teljesen tökéletes, valódi ember, hisz mindannyiunkat megmérgezett a bűn fullánkja, s itt csak tükör által homályosan látunk. De arra lehet törekednünk, hogy hitelesek maradjunk, hogy azt mondjuk, amit gondolunk, s azt gondoljuk, amit érzünk. S arra ügyelhetünk, hogy Jézus valódi személye álljon előttünk mint útitárs, mester és megváltó, és egyre inkább átadjuk magunkat az ő valóssá-formáló munkájának.
Fábián Tibor
Búcsú a fegyverektől
Céltáblás ország, célbalövős jelen, céltáblára szegezett életek...
Szabóné László Lilla
Céltévesztett céltudatosság
Márták és Máriák célkeresztben
Záborszky Zsófia
A legnagyobb kihívás
valóság vs. képmutatás
Thoma László
Élet – keret
Megállás egy festmény előtt
Bölcsföldiné Türk Emese
Egy szék újjászületése
Hétköznapi példázat
Bella Péter
Mi szél hozott?
A szél hozott
Farkas Zsuzsanna
A könyv
Porlepte valóság
Bagdán Zsuzsanna
Szürke
Embernek lenni
Tóth-Simon Károly
Mi a célom a rám bízottakkal?
Egy lelkész gondolatai
Czapp Enikő
A tekintet iránya
(avagy egy szem cseresznye, és ami erről eszembe jutott)
Miklya Luzsányi Mónika
Ó, kapitány! Kapitányom!
A címadó verssorról sokaknak nem Whitman költeménye, hanem a Holt költők társaságának utolsó, ikonikus jelenete jut eszébe. Amikor a „bukott” tanár kilépni készül az ajtón, akkor aratja legnagyobb győzelmét. De mi számít az iskolában valódi sikernek?
B. Tóth Klára
Lélekvetületek
(Pirk László kiállításáról)
Ottucsák Melinda A.
Fészekhagyók és visszatérők
Mi történik, ha a felnőtt gyerek visszatér a szülői házba?
Szabó Julcsi
Már nem ugyanaz
Janne Teller: Semmi – Budapest Bábszínház
Látogatóink száma a mai napon: 3973
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 60706443
Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.
Jelenleg nincsenek hozzászólások.