Történetünk

A mohácsi csata (1526), majd Budavár elfoglalása (1541) után Magyarország középső része - vele együtt a Dráva-menti Baranya - török uralom alá került. Sokan menekültek el az idegen elnyomás elől: elsősorban a birtokosok, illetve a papság. A keresztyén templomokat felgyújtották, kifosztották. A teljes rablást megelőzendő a lelkipásztorok szekérre rakták a templomok berendezéseit: képeket, klenódiumokat, szobrokat. Az otthon maradt egyszerű emberek sírtak: „elhagyott bennünket az Isten”, „elhagytak a szentjeink és a papjaink is”… Ebben az időben tért vissza Nyugat-Európából szülőföldjére Sztárai Mihály, volt ferences szerzetes, hozva magával a vallási reformáció eszméit. 1544-1553 között Laskón prédikátor, és ez idő tájt mintegy 120 „új hitű” gyülekezetet alapított a Dráva két partján, megvetve ezzel a református tanítás alapját. Mivel az iszlám tiltja az ember „vallásos” ábrázolását, ezért a keresztyénség reformáció-ágát jobban kedvelte, hiszen ennek lényege szerint nem voltak képek, szobrok a templomokban, s az Ige hirdetése állt a középpontban. Így maradhatott fenn a keresztyénség, illetőleg így fejlődhetett a magyar anyanyelvi kultúra. 1554-ben Szegedi Kis István reformátor vette át a laskói gyülekezetet. 1567-ben a magyarországi reformáció két ágra oszlott: a lutheri és a kálvini irányzatra. Ez utóbbiból alakult ki a mai református egyház. Az 1576. augusztus 16 -17 - én Hercegszőlősön tartott zsinaton létrejött az Alsódunamelléki Református Egyházkerület, és megalkották a református szellemű Hercegszőlősi Kánonok-at. A református falvak mind arra törekedtek, hogy saját templomuk, papjuk és iskolájuk legyen. Ezek a templomok kezdetben egyszerű, paticsfalú, zsindelyes, talpas megoldásúak voltak. Az ellenreformáció után, II. József türelmi rendeletével (1790), a reformátusok is engedélyt kaptak tornyos kőtemplomok építésére. A XIX. század első felében épült meg csaknem száz templomuk, elsősorban az Ormányságban és a régi Belső-Somogyban: Szigetvár környékén. Ezek egy részébe „átmentették” a fatemplomok festett kazettás mennyezetét és padjait, illetve eleve így építették őket (pl.: Kórós, Drávaiványi). A virágzó gyülekezeteket hamarosan azonban halálos veszedelembe sodorta az „egyke” eszméjének elterjedése. Az 1920-as, ’30-as években Csikesz Sándor, csányoszrói, Kiss Géza, kákicsi lelkész az elsők között hívta fel a nemzet lelkiismeretét a veszélyre, a tragédiára. A baranyai reformátusság szinte „vérátömlesztést” kapott a század harmincas éveiben a Szabolcs megyéből áttelepített sokgyermekes református családok (ONCSA-telepítés: Magyarbóly, Kistótfalu), majd a negyvenes években a németajkú falvakba telepített felvidéki magyarok és bukovinai székelyek által. Ekkor több új egyházközség alakult (Bóly, Dunaszekcső, Hidas, Újpetre, Véménd stb.). Az ötvenes években az önfenntartó kisgyülekezetek földjeit államosították, kisbirtokos „polgár” egyháztagjait termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Az eredmény: rohamosan ellehetetlenült a reformátusság helyzete: nyomorgó papok, romba dőlő templomok és elfogyó gyülekezetek jellemezték a területet. A kilátástalan gazdasági állapotok mellett még az „ideológiai harc” is fojtogatta a kis egyházakat. A 80-as évek végétől, a 90-es évek elejétől kissé fellélegezhetett ez a történelmi egyház is: hetven renovált templom és több új (pl.: Bóly, Drávaszabolcs, Komló, Pécs, Szederkény,Villány), valamint a Pécsi Református Kollégium és a siklósi Sztárai Mihály Általános Iskola és Óvoda mutatja a jövőépítő reménységet a jelenleg 31 szervezett egyházközségben élő mintegy 25 000 baranyai reformátusnak. Hird, Hidas, Kozármisleny, Pellérd templomépítő akarata már a XXI. század történetéhez tartozik…