«Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket.»

Vannak szent emberek, akikről a köznyelv megállapítja, hogy életük példaértékű, akik olyan dolgokat tesznek, amik alapján a többi ember rájuk csodálkozik.
Vannak helyek, amiket az ember különösebben kiemeltnek, másnak, szentnek tart. A minap a szútori templomban járva ezen gondolkoztam. Mitől szent a templom, mi teszi azzá, mássá, szentté. Mert a szútori templom, hasonlóan a zeherjeihez összeomlófélben van. Valamiért nem olyan fontos, nem játszik szerepet. De vajon miért volt a templom évtizedekig szent, és mi változott, hogy ma már nincs rá szükség, akár össze is omolhat.
Tegnap templomszentelésen voltam. A szó magában hordozza a szent szót. Nem tudom, mitől lett szent, szentebb, másabb a templom, mint előtte volt.
Lelkészszentelés is van. Olyankor a lelkésznek Isten és gyülekezet előtt térdre kell ereszkednie, úgy áldja meg egy másik lelkész. Érdekes élmény.
Ami szent, az értékes, az fontos, olyan, mint a kincs, mint a gyöngy. Vannak gyöngyeitek? Vagy valami más, értékes dolog, amire büszkék vagytok? Mi az, amire azt mondod, ez szent, ki az, akiről azt gondolod, szent életű? Mitől lesz valami vagy valaki szent? Magától biztos nem. A szentség kölcsönzött ajándéka Istennek.
Ha egyházi fogalmak között akarjuk megfogalmazni, mik a szentségeink, kettőt sorolhatunk, a keresztséget és az úrvacsorát. Mindkettő külső jelekben közli Istennel való kapcsolatunkat, azt, hogy a keresztségnél a gyermeket Istennek ajánljuk, neki megköszönjük, vele való közösségben szeretnénk, hogy gyermekünk növekedjen. Az úrvacsora pedig egy olyan alkalom, amelyen részesei vagyunk a szentek közösségének, ami Krisztusban az ő Szentlelke által valósul meg közöttünk, amúgy egyénileg gyarló, bűnös emberek között.
Mi tehát a szent? Szent az, amit Istennek ajánlunk fel. Szent az, ami pont azért, mert Isten tulajdonának tartjuk, kiemelkedik a többi helyszín közül. Szent lesz a templom, mert Isten lakóházának tartjuk, neki szenteljük. Szent egy ember, ha Isten embere, Isten tulajdona, nem csak azért, mert felszentelték, hanem minden ember szent, ha életét Istennek szenteli, mert az ember is odaszentel, odaszán dolgokat különböző célra.
Az ember szentel. Az ember előtt lesz szent valami, vagy valaki. AZ ember megközelítéséből fontos tudni, mit szentelünk oda Istennek és miért. Nekünk van szükségünk arra, hogy szent helyszíneink legyenek, szent idők, szent órák, szent percek, szent emberek. Helyszínek, ahová vágyódhatunk, órák, amiket várhatunk, amelyek alatt feltöltődhetünk, emberek, akiket példaképül választhatunk.
A szent érték, a szentség értékrend. Nem mindegy, kinek mi értékes. Vannak, akik rosszul mérik föl a helyzetet, rosszul becsülik meg az időt, a helyszínt, az embert, az értékest nem ismerik föl, elavultnak, ósdinak, maradinak titulálnak értékeket, szentségeket, és meggondolatlanul elvetik azokat ahelyett, hogy felismernék fontosságukat.
A kánaáni asszony történetéből még egy érdekesség tűnik ki a szentséggel kapcsolatban, éspedig az, hogy a szentség értéke örök, csak a szentséggel érintkező emberek megítélése és méltó vagy méltatlan volta változó.
A kánaáni asszony Jézus első szavai szerint méltatlan arra, hogy a szentséggel való találkozás gyümölcseinek, áldásának részese legyen, de az asszony bebizonyítja, hogy hite nagyobb annál, hogysem olyan könnyen lemondjon az Istennel való találkozás öröméről és az ebből fakadó áldásról. Hite jutalmat nyer, gyermeke meggyógyul, élete valószínűleg megváltozik.
Ezzel ját a szenttel való találkozás. Az odaszentelés és odaszánás megszentelődéssel jár. Az értékrend változásával, azzal a biztos tudattal, hogy életünket formáló erő hatja át, ami rajtunk kívül ál, ami által mi is szentebbül élünk. Aminek következtében tudatosítjuk, hogy feladataink és kötelességeink vannak a földön. A megszentelődés nyomán előbb morzsák hullnak le számunkra az asztalról, mígnem elérkezik a felismerés, hogy gyermekek vagyunk, és összetartozunk.
Mai igénk annak veszélyével is foglalkozik, hogy mi történik a szenttől való elfordulás következtében: széttaposás, széttépés. A szentség rendező elvével szemben a tőle való elfordulás következménye a szétdobáló hatalom munkája érvényesül az életünkben.
Vajon melyik a jobb? Vajon melyik a szebb, az örömtelibb, a nyugalmasabb? Vajon melyik után vágysz? Gondolkozz el a mai napon, a héten azon, melyik is az ami neked fontosabb?
«Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket.»
Ámen