Ének a babiloni vizeken

Bár a tavasz bontogatja szárnyát a fák még mindig levéltől magányosan hajtják ágaikat a föld felé.

X úrnak elevenen él lelkéhez tapadva egy őszi emlék. Mikor a köd már súlyosan nyomta a fák túlsárgult leveleit, azok visszafojtott roppanással engedtek az elmúló időnek, búcsút véve a nevelő ágtól és útjukra indulnak lágyan a föld felé.
Ugyanazon a nyirkos padon ücsörgött most is, mely körül öleli a hatalmas tölgy törzsét. Még mindig nem jelent gondot átnézni a százéves fa koronáján; könnyedén észrevehető a kopasz ágak között az ég. Valamikor még a dús zöld levélzet nyújtott pihenést az arra tévedőnek, susogva érthetetlen éneket.
Idegenben még a gyönyörű természet szava is másként hangzik.
X úr valami jóleső belső kényszer folytán, Wass Albert sorait kezdte mormolni:
"Üzenem az otthoni hegyeknek...-.
-Üzenem az erdőnek...
-Üzenem a háznak, mely felnevelt...“
Erőssebben kezdte markolni még izzó pipáját. A benne pislákoló parázs a nyirkos tavaszi ködben az otthon melegét, a táj színét, a mező illatát lopta vissza szívébe.
Olybá tűnt számára, mintha a kellemes világlátás már csak babiloni fogság lenne.
Végigpörgött előtte a kiválasztott nép története.
Talán épp ideje már a kivonulásnak. Ott is voltak kik visszavágytak, vagy maradtak a húsos fazekak mellett "Nincs új a nap alatt.
Gondolataiba merülve egyszer csak egy ismerős dallamra lett figyelmes: Bing-bang, bing- bang...
Tágra nyílt szemmel és füllel hallgatózott. Lélegzetét visszafojtva próbálta megfejteni, honnan jön az ismerős dallam.
Egyszer csak bevillant a felismerés. Lelkében kondult meg a hazahívó harangszó.
Az az édes melódia, melyben idegenben régen nem volt élménye. Újból eszébe jutott a győzedelmes nádorfehérvári csata emlékére megkondított harang, házasságot, temetést, vészt; az Isten hajlékába hívó ősi érc hangja.
Gyönyörűbb volt minden muzsikánál.
Ebben az ősi zúgásban - bongásban, mely ott csörgedezik ereiben, felszakadnak a zsoltáros szavai
" Térj vissza Uram, mentsd ki lelkemet. (6: 5)
Elég volt a fára akasztott hárfákból, a magunkban dúdolt édes-keserű ősi dallamokból.
"Elfáradtam sóhajtozásaimban, egész éjjel áztattam ágyamat, könnyhullatással öntöztem nyoszolyámat" (6: 10)

X úr révületéből magához térve ismét tekintetét az égre emelte a tölgy száraz ágai között, de már új rügyfakadást látott.
Összébb húzta magán kabátját, pipájából a maradék hamut kikopogtatta, miközben rászállott az alkony a tavasz mámorára, mely egy újabb ünnep illatát hozta az Élet üzenetével.
Ismét neki cihelődött, ajkára tódult énekkel:
-Erdő mellett estvéledtem
subám fejem alá tettem...
Már meguntam a bujdosást,
Az idegen földön lakást."

Válaszul eloszlott a köd, kigyulladtak az ég mécsesei új tüzet csiholva lelkében.


Szalárdi Sipos Béla