BÖLCS TÖRTÉNETEK

1. Két angyal

Két utazó angyal megállt, hogy az éjszakát egy tehetős család
házában töltse el. A család udvariatlan volt, és megtagadta az
angyaloktól ,hogy a nagy ház vendégszobájában pihenjék ki
magukat. Ehelyett egy kis helyet kaptak a hideg pincében. Amikor
kinyújtóztak a kemény padlón, az idősebb angyal meglátott egy lyukat falon és
kijavította azt.
Amikor a fiatalabb angyal kérdezte, miért, az idősebb angyal
így felelt: "A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak."
A következő éjjel mindketten egy nagyon szegény, de
vendégszerető paraszt és felesége házában pihentek.
Miután azt a kevés ételt is megosztották velük, amilyük volt, átengedték az
angyaloknak az ágyukat, ahol ok jól aludtak. Amikor a következő napon
a nap felkelt, az angyalok könnyek között találták a parasztot
és a feleségét.
Az egyetlen tehenük, akinek a teje az egyedüli bevételük
volt, holtan feküdt a mezon. A fiatal angyal dühös lett és kérdezte az
idősebbet, hogyan hagyhatta, hogy ez megtörténjen. Az első
embernek mindene megvolt, mégis segítettél neki, vádolta. A
második családnak kevese volt, és hagytad, hogy elpusztuljon a tehenük. A
dolgok nem mindig azok, aminek látszanak, mondta az idősebb
angyal. Amikor a nagyház hideg pincéjében pihentünk, észrevettem, hogy a
falon lévő lyukban arany van. Mivel a tulajdonos olyan mohó volt
és nem akarta megosztani szerencsés sorsát, betapasztottam a falat,
hogy ne találhassa meg.
Amikor az utolsó éjszaka a paraszt ágyában aludtunk, jött a
halál angyala, hogy elvigye a feleségét. Helyette odaadtam a
tehenet.



2. A három fa

Volt egyszer három fa. Egymás mellett nőttek az erdőben. Barátok voltak, és - mint többnyire a barátok - ők is sokat beszélgettek egymással. Továbbá - mint többnyire a barátok - ok is teljesen különbözőek voltak, bár ugyanazon a helyen nőttek fel, és mindhárman nagyjából egy magasak voltak. Az első fa szerette a szépet. A második fa szerette a kalandokat. A harmadik fa pedig szerette Istent.
Egy napon fáink arról beszélgettek, mik szeretnének lenni, ha majd nagyok lesznek. "Ha felnövök, faragott kincsesláda szeretnék lenni, teli ragyogó drágakövekkel" - mondta az első fa. A második fa nem ilyen dolgokra gondolt. "Ha felnövök, hatalmas hajó szeretnék lenni - mondta. - A kapitánnyal, egy nagy kutatóval együtt új országokat fogunk felfedezni." A harmadik fa közben az ágait rázta. "Én egyáltalán nem szeretném, hogy feldolgozzanak - mondta. - Szeretnék itt maradni, ahol vagyok, és minden évben egyre magasabbra nőni, hogy én lehessek az erdő legmagasabb fája. Ha aztán rám néznek az emberek, látják, hogy Istenre mutatok."
Teltek-múltak az évek, és egyszer csak három favágó érkezett az erdőbe. "Végre! - kiáltott fel az első fa, amikor az első favágó kezdte kivágni őt. - Most fog valóra válni az álmom, hogy kincses ládika leszek." "Remek! - kiáltotta a második fa, amikor a második favágó őt kezdte kivágni. - Most megvalósulhat az álmom, hogy vitorlás hajó legyek." "Jaj, ne! - kiáltott fel a harmadik fa, amikor a harmadik favágó őt kezdte kivágni. - Akkor nem tudom többé Isten felé irányítani az emberek tekintetét." A favágók elvitték a három fát, amelyek közül kettő számára sokat ígérőnek nézett ki a jövő. De nem sokára mindhármuknak el kellett temetniük az álmaikat. Ahelyett, hogy szép kincses ládikát faragtak volna belőle, az első fát állatoknál használatos csúnya etetővályúvá, jászollá dolgozták fel. Kecses vitorlás helyett egyszerű halászcsónak lett a második fából. A harmadik fából pedig semmi sem készült. Csak gerendát fűrészeltek belőle, és otthagyták az építőmunkás kertjében.
Az élet folyt tovább. Évek teltek el. A három fa lassacskán megtanult együtt élni széttört álmaival. Egy hideg, téli estén aztán egy csapásra megváltozott az első fa élete. Egy csecsemő született ezen az éjjelen - nyilvánvalóan nem közönséges gyermek. Angyalok énekeltek. Pásztorok és királyok jöttek, hogy meglátogassák. Amikor az első fa felfogta, mi is történt, szíve megtelt örömmel. "Mégiscsak megvalósultak az álmaim - mondta. - Nem raknak ugyan tele arannyal és drágakövekkel, de én ringattam a világ legnagyobb kincsét."
Tovább telt-múlt az idő, összesen mintegy 30 év, és egy napon végre megváltozott a második fa élete is. Kint volt éppen a tó közepén, amikor szörnyű vihar kerekedett. Erősen fújt a szél, és olyan magasra csaptak a hullámok, hogy a kis csónak már azt gondolta, el kell süllyednie. Ám ekkor valami hihetetlen dolog történt. A rajta tartózkodó férfiak egyik felállt. "Hallgass el!" - És a hullámok engedelmeskedtek neki. Amikor a második fa megértette, mi is történt, az ő szíve is megtelt örömmel. "Mégiscsak megvalósultak az álmaim - mondta. - Nem szállítottam ugyan nagy felfedezőt, de a menny és a föld Teremtőjének fiát vihettem."
Nem sokkal ezután a harmadik fa élete is megváltozott. Jött egy ács, és elvitte magával. Megrökönyödésére azonban nem valami szép dolgot készített belőle, még csak nem is valami hasznosat. Ehelyett durva fakeresztet ácsoltak belőle. "Az a fajta kereszt ez, amit a katonák használnak bűnözők kivégzésére." - gondolta a fa rémülten. Valóban a vesztőhelyre vitték. Ott a dombtetőn rászögeltek egy halálra ítélt férfit. Tulajdonképpen ennek kellett volna a legborzalmasabb napnak lennie a fa életében, ha nem lett volna ott az a valaki.: A rajta kínok kínját szenvedő férfi nem egy szokásos bűnöző volt, akinek a saját bűntettei miatt kellett bűnhődnie. Igazából ártatlan volt. Jézus Krisztus volt Ő, Isten Fia, aki a világ bűneiért halt meg. Amikor a harmadik fa rájött, mi is történt, ujjongott a szíve az örömtől. "Mégiscsak megvalósulnak az álmaim - mondta. - Nem leszek ugyan a legmagasabb fa az erdőben, de ettől a naptól kezdve mint Jézus Krisztus keresztje újból és újból Istenre irányítom majd az emberek tekintetét.



3. Lehetőség-félelem

Él egy régi történet egy fiatalemberről, akinél hogy, hogy nem, de egy éjjel megjelent egy angyal és csodálatos dolgokról mesélt neki, amelyek az életben várnak rá. Minden lehetőség adott lesz számára, hogy hatalmas vagyonra tegyen majd szert, a társadalom megbecsült tagja lehessen, és egy gyönyörű nőt vegyen feleségül.
Emberünk egész életében várta, hogy az ígért csodálatos dolgok valóra váljanak, de nem történt semmi és végül egyedül, és szegényen halt meg. Amikor a Mennyország kapujához ért, meglátta az angyalt, aki sok-sok évvel ezelőtt meglátogatta álmában, és felelősségre vonta:
“Te hatalmas vagyont ígértél nekem, társadalmi rangot és gyönyörű feleséget. Egész életemben vártam, ... de nem történt semmi.-
“Én neked nem ígértem ezt - válaszolt az angyal. - Én ezeknek a dolgoknak a lehetőségét ígértem neked, de te elmulasztottál élni ezekkel a lehetőségekkel.-
Az ember megdöbbent. “El sem tudom képzelni, miről beszélsz!- - mondta.
“Emlékszel, egyszer volt egy ötleted, de te féltél, hogy nem sikerül, ezért nem tettél semmit? - kérdezte az angyal.
Az ember bólintott.
“Mivel te visszautasítottad a megvalósítást, az ötletet néhány év múlva egy másik embernek adták, aki nem ijedt meg a nehézségektől, és ha visszaemlékszel, akkor ez az ember az egyik leggazdagabb ember lett a környéken.-
“És arra emlékszel-e, - folytatta az angyal - volt egy eset, amikor a várost óriási pusztítás érte, sok ház romba dőlt, sok ezer ember nem tudott szabadulni a romok alól. Neked lehetőséged lett volna segíteni a bajbajutottakon és a túlélőket kimenteni, de te féltél, hogy ha elmész otthonról, akkor betörnek hozzád és kirabolják a házadat, ezért nem mentél el segíteni a hívó szóra, hanem otthon maradtál.
Az ember szégyenkezve bólintott.
“Ez egy hatalmas lehetőség volt, hogy száz és száz ember életét megmentsd, a város összes életben maradt lakója tisztelt volna téged.- - mondta az angyal.
“És emlékszel arra az asszonyra, arra a fekete hajú nőre, aki neked annyira tetszett? Nem hasonlított egyik nőre sem, akikkel korábban, vagy későbbi életedben találkoztál, de azt gondoltad, hogy sose menne férjhez egy olyan emberhez,mint te, féltél, hogy elutasít, és elmentél mellette.
Az ember újra bólintott, de már sírt.
“Igen barátom, - mondta az angyal - ő a feleséged lett volna, vele sok gyermeket neveltetek volna, vele igazán boldogságban éltél volna egész életedben.
- Hasonló lehetőségek mindannyiunknak adódnak az életében, de gyakran, ehhez a történetbeli emberhez hasonlóan,mi is megengedjük, hogy a félelem felülkerekedjen rajtunk, és megzavarjon bennünket, hogy éljünk a lehetőségekkel.
Mi nem megyünk oda másokhoz, mert félünk az elutasítástól, mi nem beszélünk az érzéseinkről, mert félünk, hogy kinevetnek bennünket, és nem bízzuk rá magunkat más emberre, mert félünk a fájdalomtól, ha elveszítjük.
De még nincs veszve semmi. Mi még életben vagyunk. Elkezdhetjük kihasználni az előttünk álló lehetőségeket. Mi elkezdhetünk létrehozni lehetőségeket saját magunk számára.

4. A felszín alatt

Itt vagyok. Már évek óta ugyanazon a polcon porosodok. Megszoktam már ezt az állapotot. Mintha ez lenne a sorsom. Csak legmerészebb álmaimban játszadozom el a gondolattal, hogy egyszer... talán... belőlem is lesz utazótáska...
- Jó napot! - magas, filigrán, elegánsan öltözött férfi nyitott be a boltba, tekintetével a pultot fürkészte.
- Szép jó napot! - lépett ki kis habozás után a táskakészítő a bolt műhelyként funkcionáló részéből. - Tessék pancsolni.
- Szeretnék egy bőrtáskát. Utazótáskát.
- Rendben van. Milyen bőrre gondolt?
- Én... nem is tudom... A lényeg, hogy szép legyen. De már rohanok is! Tudja mit? Maga amolyan igazi vén rókának tűnik. Válassza ki bátran a megfelelőt, és készítsen nekem egy divatos utazótáskát. Pár nap múlva eljövök érte.
- De uram... mégis... milyen táskára gondolt? Annyi fazon létezik...
- Magára bízom. Csak ízléses legyen. Viszlát!
- De...
Az ajtó becsapódott, és a táskakészítő ismét egyedül volt a boltban. Pontosabban: csak azt hitte, hogy egyedül van. Valamennyi bőrdarab izgatott susmusolásba kezdett: "Most én jövök! Engem fog választani! Érzem!" Elindult a polc felé, alaposan megtapogatott minden hozzám közel eső darabot, és ami ekkor történt... Felfoghatatlan... Engem vett le! Én? De hát... miért pont én? Annyi éve volt már, hogy ide kerültem, pont erre a polca, azóta senki nem mozdított el, és most...
-Tökéletes. Hibátlan - suttogja.
Hibátlan? Ha valóban az lennék, akkor eddig biztosan véletlen kerültem el a figyelmét. Óvatosan megfog, és kiterít a hosszú pultra. Szeretettel méreget. Különlegesnek érzem magam.
- Akkor lássunk hozzá.
Erősen megfog, és elkezd szétvágni. "Neee, ez úgy fáj!!" Ahogy egyre csak szaporodtak rajtam a sebek... úgy éreztem soha nem lesz vége! Már nem akarok táska lenni! Ez szörnyű. Fájdalmas, és most még az sem érdekel, hogy a cél szentesíti az eszközt. Nem akarom... Azonnal hagyja abba!
- Már csak pár lépés. Szegénykéim... mi mindent kell eltűrnötök ahhoz, hogy végre valóban hasznotokat tudják venni. De ez még mind semmi. - miközben magában beszélt, a táskakészítő már az utolsó simításokat végezte rajtam - ez csak bevezetés a nagyvilágba, szenvedtek a kezeim alatt, pedig én aztán nem akarok fájdalmat okozni, majd meglátjátok, hogy ez még csak a kezdet. Itt voltatok évekig. Ez az igazi otthonotok. A kinti világ durva...
A kezdet? Miért beszél ilyen kiábrándultan? Hiszen már táska vagyok! Gyönyörű, elegáns táska! Pont olyan, mint amilyenre az úr vágyott! Biztosan nagyon fog nekem örülni. Akkor mégis mi lehetne olyan szörnyű az elkövetkezendő időkben? Hiszen már túl vagyok a nehezén... egy - két szúrás ide vagy oda... most látom csak igazán, hogy mennyire megérte!
Pár nap múlva valóban visszatért az elegáns úr. Értem jött.
- Elkészült?
- Természetesen uram, már is hozom.
A műhelyben vártam a pillanatot, amikor megfog, és átad a megrendelőnek.
- Parancsoljon.
- Nahát! Ez gyönyörű! Jó munkát végzett. Elégedett vagyok.
Miután fizetett, ahogy jött, olyan szélsebesen távozott. De már velem! Együtt, kéz a kézben kisétáltunk előző életemből. Ebben a pillanatban kezdődött el életem hátralevő része. Újjászülettem. Tényleg különleges lehetek, hiszen én lettem a kiválasztott. Egyedi vagyok.Egyszeri és megismételhetetlen. És ő is az. Mi együtt így alkotunk egészet. Bizonyára van az életben némi determináció, hiszen hogyan másként jöhetett volna létre ez a különleges kapocs? Eddig csak ő volt... és én... Két külön világ. Most már: mi vagyunk. Ennek így kellett történnie.
Az elkövetkezendő pár hónap volt életem legszebb időszaka. Visszatekintvén, immáron határozottan állíthatom, hogy akkor voltam csak igazán boldog. Akkor először, és utoljára. Úgy óvott engem, mint anyaoroszlán a kölykeit. Ha piszkos lettem leporolgatott. Szeretet vezette minden érintését, minden ilyen érintéssel új erőre kaptam. Mintha csak energiát törölgetett volna belém a puha kendővel. Mindenhová magával vitt. Nem volt olyan pillanat az életében, amelyet ne kísértem volna figyelemmel. Kezdve a legapróbb baráti összejövetelekkel, egészen a fontos megbeszélésekig. Minden rezdülését magamba véstem, minden mozdulatát elraktároztam. Akkor is tudtam, hogy rossz a kedve, ha egy szót sem szólt. Az arcáról olvastam. Akkor úgy tűnt ez már mindig így marad. Egymáshoz nőttünk, egymáséi vagyunk. Ő nem tud létezni nélkülem, én nem tudok létezni nélküle. Annyira belefeledkeztem ezekbe az illúziókba, hogy szép lassan elfelejtettem: valójában csak egy használati tárgy vagyok.
Ahogy telt múlt az idő egyre kevesebb figyelmet szentelt nekem. Az sem érdekelte, ha poros lettem, ha itt-ott a használattól felrepedezett a bőröm. Már nem bánt velem óvatosan. Régen mindig az íróasztala közelébe rakott, hogy a munka közben rám nézhessen, hogy ne érezze magát olyan "veszettül elveszettnek. Mellette voltam, így elég volt csak rám pillantania, és érezte, hogy nincs egyedül. De az idő múlásával csak egy laza mozdulattal a sarokba dobott, s mintha ott sem lennék, a munkába temetkezett. Rám sem nézett, tudomást sem vett rólam. Valami megváltozott.
De miért? Miért történt így? Hiszen olyan tökéletesek voltunk! Emlékszel? Csak te és én! Nem hallasz engem. Olyan közel vagy... és mégis... olyan távol. Azt hiszed nem értem mi történik. Pedig értem. Hiába, csak egy nyamvadt táska vagyok. De nagyon is értem. Igaza volt a táskakészítőnek, amikor azt mondta, hogy a tű szúrása semmi ahhoz a szenvedéshez képest, ami még várni fog rám. Most még a tű szúrását is jobban elviselném, mint ezt az érdektelenséget, amit irányomba tanúsítasz. Igen, ennél még a fizikai fájdalom is elviselhetőbb. Szúrjanak meg százszor, ezerszer, de ne tedd ezt velem! Te a lelkemet szaggatod szét pici darabokra. És még csak észre sem veszed.
Ami ezután következett, egyenlő volt a teljes összeomlással. Szétrombolta a köztünk lévő láthatatlan kapcsot.
Egy napon ismét a kezébe vett. Annyi idő után először ismét éreztem az érintését. De ez az érintés most más volt. Hideg, taszító. Elmúlt az a szeretetteljes légkör, amely körülölte, miközben velem foglalkozott. A tekintete szúrós volt. Mit követtem el? Nem értem... S ekkor, mindenféle kommentár nélkül: kivitt az utcára, és a háza melletti szemeteskuka mellé rakott.
- Jó napot szomszéd! - köszönt a túloldalra.
- Szép napot uram!
- Nem tudja mikor viszik a szemetet?
- Ma délután.
A szemetet? Hát ez lennék? Egy szemétkupac? Nem vagyok szemétnek való. Nincs velem nagyobb baj... igaz, egy kicsit elkoptam, de ez csak és kizárólag az ő gondatlanságának tudható be! És most ilyen könnyedén, ilyen egyszerűen kidob? Hova tűntek az együtt töltött szép napok? Hogy tud tőlem ilyen alattomos módon megválni?
Időközben elment itthonról. Kocsiba szállt, és elhajtott. Nélkülem. A sírás fojtogat...
Kora délután eleredt az eső. Minta csak az égben sírtak volna, hogy így kellett történnie. Én pedig ott voltam a kuka mellett, szerencsétlenül, kidobva, bőrig ázva, piszkosan, elhasználódva.
Nem sokkal később befordult a kocsija. Pont előttem parkolt. Ugyanolyan elegáns volt, mint amikor először láttam meg. Kiszállt, kezében egy új, elegáns táskával...


5. A kertész

A reggeli órákban a kertész kiment, hogy gondozza kertjét. Az egyik ribizli bokornak túlságosan nagyra nőttek az ágai és félt, hogy nem fog termést hozni ezért visszametszette őket. Ahogy visszavágta ágait, a végénél nedves lett, olyan mintha sírna a bokor. A kertész úgy érezte mintha beszélne hozzá és ezt mondaná:
"Ó, kertészem hogy tehetsz ilyet velem? Azt gondoltam, hogy a barátom vagy, aki szeretettel gondot visel rólam, mióta csak elültettél. Nem látod, milyen szépen fejlődök? Már majdnem fele akkorára nőttem, mint a kerítés melletti fák és nemsokára olyan nagy lehetek, mint ők. De te most levágtad ágaim és szépséges leveleim odalettek. Csalódott és keserű vagyok, hogy így bánsz velem..."
Erre a kertész szelíd, szeretetteljes hangon így felelt:
"Kérlek, ne sírj! Szükséges volt megmetszeni téged. Nem azért ültettelek, hogy nagyra nőj és árnyékot adjál, hanem, hogy termést hozzál. A fák, a kerítés mellett hiába nagyok, de nem képesek termést hozni, ellenben veled. Ha nem vágom vissza ágaidat, akkor minden erőd elmegy arra, hogy nagyobbra nőj, de akkor nem lennél képes termést hozni. Ne aggódj, egy napon hálás leszel azért, amit tettem. Lehet, hogy most még nem érted de bízz bennem és javadra lesz. Nagyon hálás leszel amikor meglátod a termésedet!-
Az évek során a kertésznek egyre több kertre kellett ügyelnie. Arról álmodozott, hogy egy napon rábízzák az egyik arborétum gondozását. Úgy tűnt, hogy álma megvalósul, de végül - nem tudni milyen okból - egy másik kertész kapta meg az állást, akinek fele annyi tapasztalata sem volt mint neki. A kertész nagyon elszomorodott és Istenhez kiáltott:
"Istenem, hogyan tehetted ezt velem? Hosszú évek munkája és fáradozása, erre egy ilyen ember kapja meg ezt az állást. Azt hittem, hogy segítségemre leszel és támogatsz, hogy előrébb jussak és pont a cél előtt teszed ezt? Miért vagy ilyen kegyetlen, mivel érdemeltem ki?-
Isten gyöngéd hangon így felelt: "A te életedben Én vagyok a kertész!-
Ekkor a kertésznek eszébe jutott, hogy évekkel ezelőtt, ő mit mondott a bokornak...
Sokszor van az, hogy az ember úgy érzi, megrekedt az élete. De Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ő még a legrosszabb dolgot is a javunkra tudja fordítani. Ismer minket és a javunkat akarja, nekünk végeznünk kell a ránk bízott feladatot és bízni Istenben, hogy Ő vezérli életünket és soha nem hagy cserben, még ha valamikor úgy is érezzük. Jézus azt mondja: "Ne aggódjatok életetekért!-

6. A swabedo-beli emberkék

Valamikor réges-régen kis emberek éltek a földön. Legtöbbjük egy kis faluban, Swabedoban lakott. Swabedo-belieknek hívták őket. Ezek az emberek boldogok voltak, folyton mosolyogtak. Nagyon szívesen ajándékoztak egymásnak kis puha, meleg szőrmécskéket. Mindegyik batyut hordott a hátán, ami ezekkel a puha, meleg szőrmécskékkel volt tele. Az volt csak igazán szép, amikor ajándékozás közben ezt mondták egymásnak: "Szeretlek téged!" Persze az is nagy öröm volt, ha valaki ilyen szőrmécskét kapott. Ha egy szőrmét adnak neked és érzed, hogy az milyen puha és meleg, hát az valami csodálatos! Ilyenkor te is szeretnél valami szépet tenni. Ezért volt a kis emberkék élete olyan vidám és boldog.
A falu közelében egy nagy sötét barlangban lakott egy nagy zöld manó. Valójában nem akart ő egyedül élni, s néha nagyon magányosnak érezte magát. Úgy tűnt, hogy senkivel sem tud megbarátkozni, és nem szeret szőrmécskét cserélgetni. Értelmetlenségnek tartotta az egészet. Egyik este a manó bement a faluba, s ott találkozott egy kis swabedo-belivel.
- Szép napunk volt, igaz? - kérdezte a kis ember mosolyogva. - Itt van egy meleg szőrmécske, különleges darab. Ezt neked őrizgettem, mert olyan ritkán látlak!
A manó körülnézett, hogy nem hallja-e őket valaki, majd ezt mondta a swabedo-belinek.
- Ide hallgass! Nem tudod, hogyha szétosztod szőrmécskéidet, akkor véget érnek boldog napjaid?
A kis ember megijedt, mire a manó hozzáfűzte:
- Most 217 darab puha szőrmécskéd maradt. Légy óvatos az adakozással!
Ezzel odébbállt a manó, magára hagyva a megzavarodott swabedo-belit. Jól tudta, ő, hogy minden swabedo-belinek kifogyhatatlan a szőrmekészlete. Amikor szőrmécskét ajándékoztak egymásnak, az rögtön pótlódott egy másikkal, s így azok soha nem fogyhattak el. A manó mégis bízott a kis emberek jóhiszeműségében, és még valami másban, amit önmagában fedezett fel. Kíváncsi volt, vajon megvan-e az a kis emberekben is. Ezért hazudott a swabedo-belinek. Majd hazatért a barlangjára és várt. Nem kellett sokáig várakoznia.
Az első ember, aki a megzavarodott swabedo-belit köszöntötte, egy régi barátja volt, akivel már sok puha, meleg szőrmécskét cseréltek. Meglepődve vette észre, hogy barátja csak egy furcsa pillantásra méltatta, amikor szőrmécskét ajándékozott neki. A kis swabedo-beli aznap este még háromszor tapasztalta meg ugyanezt. "Sajnos, már nincs sok szőrmécském! Óvatosnak kell lennem, nehogy kifogyjon a készletem!
A következő napokban elterjedt a faluban az új szokás. Voltak, akik még ajándékoztak, de nagyon óvatosan, és ilyenkor azt mondták a másiknak: "Megkülönböztetlek!" Bizalmatlanul kezdték figyelni szőrmésbatyujukat, és éjszaka ágyuk alá dugták. Viták robbantak ki, hogy kinek mennyi szőrmécskéje van, és a kis emberkék különböző dolgokért kezdték cserélgetni, ahelyett, hogy egyszerűen csak odaajándékozták volna. A swabedo-beli polgármester megállapította, hogy a szőrmécskék száma korlátozott, és kikiáltotta azt csereeszköznek. Attól kezdve azon civakodtak, hogy mennyibe kerül egy étkezés vagy egy szállás más házában. Néhány szőrmelopás is előfordult. Az esték már nem voltak olyan biztonságosak, mint azelőtt, amikor a swabedo-beliek a parkban vagy az utcákon sétálgattak, üdvözölték egymást és meleg szőrmécskéket ajándékoztak egymásnak. Sőt a kis emberek egészsége is megromlott. Sokan panaszkodtak, hogy fáj a hátuk. Legsúlyosabb betegség a hátgerincsorvadás volt. Meghajolva mászkáltak, súlyosabb esetben a földig hajoltak. A faluban többen azt gondolták, hogy a betegség oka a batyu súlya volt. Jobbnak látták a szőrmécskéket otthon hagyni, és házukat bezárva tartani. Rövidesen már alig lehetett swabedo-belit batyuval látni.
A manó elégedett volt hazugsága eredményével. Úgy látta, hogy sikerrel járt. Ha a faluba ment, már nem üdvözölték mosolyogva és szőrmécskéket sem kapott többé. Ehelyett bizalmatlan tekintetek kísérték. Neki ez így jobb volt. Ez azt jelentette, hogy ő szembenéz a valósággal.
- Ilyen a világ! - mondogatta.
Idővel egyre rosszabb dolgok történtek. Talán a hátgerincsorvadás miatt, de talán azért, mert senki nem adott már puha, meleg szőrméket, néhányan meghaltak a kis emberek közül. Ekkor aztán minden öröm eltűnt. Amikor a zöld manó ezt meghallotta elszomorodott:
- Én csak azt akartam megmutatni nekik, hogy milyen a világ valójában. Én nem kívántam nekik a halált!
Elgondolkodott, mit is tehetne, és egyszer csak eszébe jutott valami. A manó barlangjának mélyén volt egy titkos akna, hideg, szúrós kövekkel borítva. Sok-sok évet töltött azzal, hogy ezeket a szúrós köveket kiássa a hegyből, mert szerette ennek a hidegnek az érzését, és szívesen pillantott e kőhalmazra tudva, hogy az mind az övé. Elhatározta, hogy megosztja azt a swabedo-beliekkel. Zsákok százait töltötte meg a hideg, szúrós kövekkel, és a faluba vitte őket. Amint az emberek meglátták a kövekkel teli zsákokat, boldogan és hálásan fogadták. Ismét volt valami, amit ajándékozni lehetett. Csak az volt a rossz, hogy a szúrós, hideg kövek ajándékozása nem szerzett olyan örömet, mint a puha, meleg szőrmécskéké. Ugyanúgy egymás kezébe adták a köveket, de az nem olyan volt, mint egy szőrmécske. A kövek súlyosak, hidegek voltak, és nem lehetett tudni, hogy mit gondol az, aki adja. Jó volt, hogy ismét kaptak valamit a másiktól, de sokszor felsértett kezek maradtak a kövek után. Ha egy swabedo-beli puha, meleg szőrmécskét kapott, felujjongott; de ha egy hideg, szúrós követ adtak neki, akkor csak annyit mondott: "Jujj!"
A kis emberkék közül néhányan megint szőrmécskéket kezdtek ajándékozni, ami mind az ajándékozónak, mind a megajándékozottnak nagy örömet szerzett. Talán csak azért volt olyan szokatlan, hogy valaki puha, meleg szőrmécskét kapjon, mert más sok szúrós, hideg követ cseréltek.
A szőrmeajándékozás többé már nem lett divat Swabedoban. Néhányan rájöttek, hogy lehet folytatni a szőrmécskék ajándékozását, anélkül, hogy készletük kimerűlne, de csak kevesen ápolták ezt a szokást. A bizalmatlanság belegyökerezett a kis emberkék szívébe. Gyakran lehet ilyeneket hallani:
- Nem tudom, megfogják-e becsülni a puha, meleg szőrmécskémet?
- Ha adsz nekem egy puha, meleg szőrmécskét, akkor én is adok egyet neked!
- Szeretnék a gyermekemnek egy puha, meleg szőrmécskét ajándékozni, de nem érdemli meg.
Valószínűleg, Swabedo minden polgára szívesen visszatérne a régi szép napokhoz, amikor még szokás volt egymásnak puha, meleg szőrmécskéket ajándékozni. Néha gondolt rá egy-egy kis ember, hogy jó volna meleg szőrmécskét kapni vagy valakit megajándékozni azzal, de valami mindig visszatartotta őket ettől. Megszokták, hogy látták, milyen a világ.


7. LÁBNYOMOK

Egy ember egy éjszaka azt álmodta, hogy az Úrral sétál a tengerparton. Jelenetek villantak fel az életéből. Minden egyes jelenetnél két, párhuzamos lábnyomot látott a homokban: az egyik az övé volt, a másik az Úré.
Amikor élete utolsó jelenete is véget ért, visszafordult, és szemügyre vette a homokban látható lábnyomokat.
Meglepődve vette észre, hogy élete során több alkalommal csak egy sor lábnyomot lát. Arra is rájött, hogy ezek éppen élete legnehezebb és legszomorúbb időszakaira esnek. Nem hagyta nyugodni a dolog, s megkérdezte az Urat:
- Uram! Azt ígérted, ha úgy döntök, hogy követlek, akkor mindig velem leszel. De íme, épp a legnehezebb időkben csak egyetlen sor lábnyom látható. Nem értem, miért hagytál el épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna Rád?
Az Úr így felelt:
- Drága gyermekem! Szeretlek, és soha el nem hagynálak. Azért látsz néhol csak egyetlen sor lábnyomot, mert amikor a legnehezebb időszakokat élted át, amikor igazán szenvedtél, akkor a karjaimban vittelek.


8. A SZIVÁRGÓ CSERÉPEDÉNY

Kínában egy vízhordozónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított.
A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta. De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak félannyit tudott teljesíteni. A két év keserűség után egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.
- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
- Észrevetted, hogy az ösvényen virágok csak a te oldaladon nyílnak, s a másik cserép oldalán nem? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a fogyatékosságodról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk, a saját különleges hibáinkkal. De ezek a törések és hibák teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk magunkat és mindenki mást is olyannak, amilyen, s meglátni a jót másokban. Hiszen Isten szemében mindennek és mindenkinek egyedi, fontos és áldott helye és feladata van