Kiáltó Szó

2006. június 18.

Alapige
Jakab lev. 1, 13-18 és Máté ev. 6, 13/a

Kedves Testvérek!

Közel 2000 év telt el azóta, hogy a keresztény egyháznak ez lett a legfőbb imádsága. Azótaminden megváltozott, minden. Megváltozott teljesen a környezetünk, megváltozott teljesen az életünk, de az imádság ugyanaz maradt. Megváltozott az imádsághelye a gyülekezeti istentisztelet rendjében, de az imádság ugyanaz maradt. Minden változik, de ahogy Jakab leveléből hallottuk, az Isten nem változik, ésa Krisztus adta imádság sem változik. És 2000 év elteltével, amikor mi naponta imádkozzuk ezt az ősi, Jézustól ránk maradt imádságot végig kell gondolnunk, hogy mit is mondunk ki, mikor ezeket az ősi szavakat újra és újra ismételjük. Ezért gondolom, hogy fontos beszélnünk az Úri imádságról.
A mai kérésnek az első fele: ne vígy minket kísértésbe. Ahhoz, hogy az imádságnak ezt a kérését igazán értsük, bizony oda kell tenni mellé azt, amit Jakab leveléből fölolvastam. Azt a nagyon határozott kijelentést, hogy az Isten nem kísért. Egyrészt az Istent sem lehet megkísérteni, de senki ne mondja, aki kísértésben van, hogy őt Isten kísérti. Úgy tűnik, mintha két ellentétes állítás lenne itt, egyszer: "ne vigyél kísértésbe minket Istenünk-, másodszor: az Isten nem kísért senkit. Hogyan lehet ezt a két állítást mégis egymás mellé tenni, az ellentétet feloldani?
Az első, amit szeretnék mondani: a visz szó görög megfelelőjének az elsődleges jelentése valóban "bevisz, behord-. Azonban van egy második jelentése, amit a profán görög és a görög irodalom is használt, ez pedig "kiszolgáltat, átenged-. Az itt olvasható szót tehát lehet úgy is fordítani, hogy ne szolgáltass ki, ne engedj át a kísértésnek. (Ezért jó, hogy a teológián meg kell tanulnunk a Biblia eredeti nyelvét, mert nagyon sok minden derül ki akkor, amikor az eredeti nyelvhez megy vissza az ember, és az eredeti szavakat nézi végig.)
Másodszor szeretnék itt felidézni egy, a felkészülés alatt talált, Jézus korabeli esti imádságot, amely ima így hangzik:


"Ne vezesd lábaimat a bűn hatalmába,
ne adj át az igaztalanság hatalmának,
ne adj át a kísértés hatalmának,
és ne adj át semmi szégyenletes hatalomnak.-

Ez tehát egy Jézus korában általánosan ismert esti imádság volt, amelyben nyilvánvaló, hogy a "nevezesd lábaimat-, ugyanazt jelenti, mint a további három sorban olvasható "ne adj át-. Ebből egyértelmű számunkra, hogy amikor Jézus korában a zsidók azt imádkozták, hogy ne vezessél engem a bűnbe, akkor ez alatt azt tértették, hogy ne adj át engem a bűn hatalmának.
De megnézhetjük ezt a kérést (ne vígy minket kísértésbe) más megközelítésből is. Onnan, hogy mit is jelent a kísértés szó. Mi a kísértés? Mondok nektek egy meghatározást: a kísértés olyan belülről támadó erő, amely vétekre csábít. Először is: belülről támadó erő. Miért? Azért mert semmilyen személynek, semmilyen élőlénynek, semmilyen tárgynak nincsen önmagában vétekre csábító, kísértő ereje. Nincs. Mert ha lenne, akkor arra a személyre vagy tárgyra mindenki, aki ránéz, egyformán kísértésbe esne. De a mi valós tapasztalatunk azt mutatja, hogy bizonyos személyek, bizonyos tárgyak csak egyes emberekre hatnakkísértő erővel, csak egyes emberekben ébresztik föl a vétek utáni vágyat. Vagyis nem egy embernek, egy személynek, egy tárgynak vagy élőlénynek van kísértő ereje, hanem minden emberben jelen van a vétekre való hajlam.
A kísértés belülről támad, és vétekre csábít. Ugyanebben a sorozatban, amikor a vétkek megbocsátásáról volt szó, beszéltem arról, hogy mi a vétek. A vétek olyan szándék, gondolat, szó vagy cselekedet, amely meglévő szeretetkapcsolatot rombol, roncsol. Vagy Isten és ember, vagy ember és ember közötti szeretetkapcsolatot. A vétek ezt a sok szálból font szeretet-köteléket átvágja: vagy teljesen, vagy csak néhány szálát - de roncsolja, rombolja azt. Ám Isten éppen ezt nem akarja! Isten Krisztusban pontosan ezt tette egészen egyértelművé. Jézus Krisztust azért küldte, hogy megmutassa, nyilvánvalóvá tegye véglegesen, hogy Ő szeretni akar, hogy kapcsolatban akar lenni velünk. Az Isten azt akarja, hogy mi egymással is szeretetkapcsolatban legyünk. Az Isten akarata nem a vétek, hanem ennek pontosan az ellenkezője. Pontosan ezért fogadhatjuk el, amit Jakab levele kijelent: az Isten nem kísért. Az Isten nem visz bele a kísértésbe, hogy vétekre csábuljunk, vétkezzünk és szeretetkapcsolatainkat romboljuk. Akkor honnan van bennünk ez az erő, a kísértés ereje? - kérdezhetitek. Erre testvéreim nem tudok, és talán nem is akarok pontos választ adni, mert ebben a kérdésben erősen megoszlanak a vélemények. Azonban azt gondolom, hogy igazából nem ez a döntő kérdés. Mert olyan ez, mint amikor áll az ember a hegy lábánál, és egyszer csak meghallja azt a félreismerhetetlen hangot, ahogy lavina zúdul le a hegyoldalról. Ezt a hangot nem lehet mással összetéveszteni.

És akkor nekiáll másokkal azon vitatkozni, hogy mi indíthatta el a lavinát. Valamilyen légnyomás, vagy esetleg egy síelő, vagy egy felelőtlenül elhajított kő, vagy mi? Ott áll, vitatkozik, s közben nem tesz semmit, hogy mentse az életét. Azt mondom tehát: nem az a dolgunk, hogy arról vitatkozzunk, hogy a kísértés, ez a belülről támadó erő honnan került belénk - a dolgunk az, hogy a kísértésben menekülést keressünk. Egyszerűen itt van, ez kétségtelen, tagadhatatlan tény - de ennél többet szerintem fölösleges ezzel a kérdéssel foglalkoznunk. Így tehát hitbeli meggyőződésemszerint, amikor azt imádkozzuk, hogy "ne vígy minket kísértésbe-, akkor tulajdonképpen azt kérjük Istentől, hogy ne engedjen át a kísértés hatalmának. Mert a lavina, ha elindul, akkor számunkra nincs menekvés, menthetetlenül maga alá temet. A kísértésből számunkra csak egyetlen menekülés van, ha Isten emel ki a kísértés hatalmából. Mert a lavinák megindulnak - az életünk tele van lavinaveszéllyel. Támad a kísértés belülről.
Két hét múlva szombaton fogjuk olvasni a bibliaolvasó kalauz szerint Pál apostolnak a római levelében azt a fájdalmas vallomását, hogy képtelen az akarataszerint cselekedni, hogy van valami hatalom benne, ami elviszi állandóan, és rosszat cselekszik. Ez tény. Az életünk tele van lavinaveszéllyel. És ebben ahelyzetben nem tehetünk mást keresztény hívő emberként, mint hogy azt kérjük újra meg újra: "Istenem ne engedj át a kísértés erejének, ne engedd, hogy a kísérés győzzön bennem, szabadíts meg ettől, szabadíts meg, hogy ne temessen maga alá-.

A kérés második fele: szabadíts meg a gonosztól! Megint nem tudok nektek más utat ajánlani, minthogy nézzük meg a szavak pontos jelentését, mert eznagyban segíthet a megértésben. Nos, a "gonosz- szó eredete nagyon érdekes. Ez a ponosz görög alapszónak képzett változata. A ponosz főnév azt jelenti, hogy fáradozás, vesződség, gyötrelem. És az ebből képzett szó, a ponérosz tulajdonképpen azt jelenti, hogy rossz állapotban lévő, legyöngült, haszontalanná vált. Tehát azt az állapotot fejezi ki, amikor valaki a fáradozástól, a gyötrelmes munkától legyöngült, rossz állapotba került, haszontalanná vált. Így kerül át az Újszövetségbe aztán ez a ponérosz szó, mint erkölcsileg semmit érő, erkölcsileg használhatatlan - gonosz.
Mindez egyrészt azt jelenti, hogy itt nem valamilyen rajtunk kívül álló személyes hatalomról van szó, hanem sokkal inkább egy olyan állapotról, amiben benne vagyunk. A gonoszság állapotát. Nem általában valamilyen vétkes hajlamot, nem általában vétkeket jelent ez, hanem azt a velünk született állapotunkat, hogy magunk akarunk boldogulni! Én! Én majd Isten nélkül elérem a boldogságot, én majd megteremtem, megszerzem azt, amire szükségem van, ahhoz, hogy boldog legyek. Ez az embernek az egyik legmélyebben benne élő gondolata, elcsábulása. Rengetegen hajszolják így magukat, próbálják így saját erőből megtalálni boldogságukat.
És azt kell nektek mondanom, hogy ez a fajta elcsábulás nem múlik el attól, hogy az Istenéi leszünk. Ez a megtérés és újjászületés által nem tűnik el belőlünk, hanem velünk marad. Hányszor gondoljuk mi keresztény hívő emberként is, hogy: "Igen, Isten velem van, de azért az a biztos, ha én intézem a dolgaimat. Megszervezem az életemet, kigondolom, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy biztosítsam magamnak, családomnak a boldog, békés életet. Az Isten velem van, ő megsegít, én meg teszem azt, amit jónak tartok.- Csakhogy ez a fajta gondolkodás, ez az alapállás pontosan az ellentéte annak, amire Jézus Krisztus hívta a tanítványait, és hív bennünket is. Annak, hogy tedd le mindened! Engedj ki a kezedből mindent! Nem csak tárgyakat, vagyont, pénzt - szándékot is, akaratot is, és bízd Istenre magad teljesen. "Kövess engem!-
Azt gondolom, hogy amikor Jézus a tanítványainak, nekünk adta ezt az imádságot, akkor ezt a nagyon mélyen bennünk lévő hajlamunkat nevezte meg. Nem általánosan valamiféle gonoszságról van szó, hanem az embernek arról a vele született törekvéséről, ami még a hitben is megmarad, hogy majd én. Majd én megyek. És ez a hiábavalóság, aminek a vége Jakab levele szerint a halál, a semmi, a nihil.
Szabadíts meg ettől, mondjuk az imádságban. Az itt álló görög szó azt jelenti, hogy húzz el, vonszolj el. Tehát a szabadíts meg a gonosztól, itt azt jelenti, hogy: "Te magad erőszakkal fogj meg, Istenem, és vonszolj el, húzz el engem ebből az állapotból. Húzz el, vonszolj el abból az állapotból, hogy megint én akarjam kézben tartani, megint én akarjam biztosítani az életemet.
Azt gondolom testvéreim, hogy az Úri imádságnak ez az utolsó két kérése azoknak az embereknek az imádsága, akik már megismerték magukat gyarlóságaikkal együtt - még a hitben is. Akik nem áltatják önmagukat azzal, hogy Krisztusban immár tökéletesek lett, akik képesek belenézni abba a tükörbe, amit az Isten és igéje elénk állít. És meglátják azt, hogy gyöngék. Hogy képtelenek nemet mondani a bennük újra és újra föltámadó kísértő erőnek és az önző gondolatnak, hogy majd én megcsinálom. Aki ezt látja és tudja magáról, az tudja igazán, hogy mit imádkozik, amikor azt mondja: "Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadítsmeg a gonosztól!-


Ámen