Ézs 50:4-7 Mk 11:1-11 Mk 14:3-9

Kedves Testvérek!

Számomra a virágvasárnap kétarcú ünnep, hiszen az öröm és a szenvedés egyaránt jelen van benne. És valahogy az öröm sem olyan felhőtlen, hiszen Jézus bevonulása Jeruzsálembe királyi bevonulás, de szamárháton történik, nincsenek hadifoglyok meg hadizsákmány, ami egy ilyen bevonuláshoz járna. Nincsenek nagy tömegek sem, ellenben jelen vannak a tanítványok, és néhány érdeklődő. De hova vezet ez az út? A Golgotára, de ezt még csak Jézus tudja, a tanítványai valahogy nem hallották, amikor erről beszélt nekik.
Azért kedves számomra ez a történet, mert a tanítványi lét kettőssége jelenik meg benne. Mert persze Isten szolgájának lenni nagy megtiszteltetés, talán dicsőség, hiszen Isten elhívott bennünket, és meghallottuk a hangját, az ő követői lehetünk, az ő lelkéből élhetünk, aki a világmindenség alkotója. De Isten szolgája szenved. Isten nem óvja meg az övéit minden bajtól. Isten engedi, hogy szolgája szenvedést éljen át. A Péter első levelében, amely keresztelői beszéd, olvassuk azt a mondatot, hogy "Szeretteim, a szenvedés tüze miatt ne háborogjatok, mintha valami meglepő érne titeket-. A szenvedés okát nem tudjuk, de benne van a mindennapi életünkben. Manapság menekülni szokás a szenvedés elől, mert a mai ember úgy gondolja, hogy a szenvedés: hiba a rendszerben. Ha volna Isten, nem volna szenvedés - ez a mai ember hitvallása. Mi persze tudjuk, hogy a földi, emberi élet nem telik el szenvedés nélkül, hiszen annyi, de annyi baj ér bennünket, amitől szenvedünk. Ugyanakkor szabad tudnunk azt is, hogy az igében nem a nehezen viselhető fizikai vagy lelki terhekről van szó, hanem arról a szenvedésről, amit akkor él át a tanítvány, amikor tanítványsága miatt, Istenhez tartozása miatt megalázzák, bántják, lenézik, gúnyolják, vagy hátratételt szenved. Testvéreim, a szenvedés okát keresni értelmetlen. Célját általánosságban meghatározni lehetetlen. Ismerjük azokat a mondatokat, hogy "testvérem, te ezt még most nem érted, hogy Istennek mi a célja ezzel a szenvedéssel, de imádkozzál, és majd meglátod-. Így is lehet akár, de nem biztos. Ami viszont egészen bizonyos, hogy a szenvedés célját, értelmét ki-ki személyesen vonhatja le, láthatja meg kizárólag önmaga számára. Hogy kit miért talál meg a szenvedés Istenhez tartozása miatt, és hogyan éli meg a szenvedésben Istenhez tartozását, a bizonyos értelemben valóban a tanítványság próbája. Sokan kérdezik tőlem gyülekezetünk e mostani idejében, hogy hogyan történhet mindez velünk, és miért kell ennyi szenvedést elviselni. A válaszom ez: nem azt szeretném, Uram, hogy ne szenvedjek, nem is azt kérdezem, hogy miért szenvedek, hanem azt szeretném megtanulni, hogy hogyan szenvedhetek helyesen.
Az Ézsaiás könyvében Isten szenvedő szolgájáról olvasunk. Itt az 50. fejezet környékén néhány részben olyan dalokat (ez a műfajuk) olvashatunk, amelyek mintha a szenvedő Jézus vallomásai lennének. Az egyház számára Jézus Isten szenvedő szolgája. Ő valóságosan végigjárta a szenvedés stációit. Átélte a kitaszítottságot, a meg nem értést, a vádaskodást, az ellene forduló utálatot és gyűlöletet, hogy ellenfelei ellenséggé válnak, és meg akarják őt enni, el akarják pusztítani. És látjuk azt is, hogy ő mindeközben szereti azokat, akik őt gyűlölik. Azokért vállalja a szenvedést, akik okozták ezt neki. Csak azért, mert felismerték benne az Isten Fiát, de nem akarták látni. És átéli a magányt, hogy a tanítványai nem értik, de azt is, amit csak kevés ember él át, hogy Isten elhagyja őt. Mindemellett a testi kínokat, a brutalitást, a megaláztatást. Van oka? Persze, mondunk valamit: a mi bűnünk, vagy Isten szeretet, ki honnan közelíti meg. És van célja? És mi? A bűn eltörlése, útkészítés Istenhez, az Isten és ember közötti szakadék áthidalása? Persze, mondhatunk okos dolgokat és szép hasonlatokat, de nem érnek semmit akkor, ha nem a felismerésből, az átélésből táplálkoznak. A felismerés pedig kinek-kinek a maga módján adataik meg, de mégis egy: értem tette, értem vállalta, mert szeret. A szeretetre pedig nincs magyarázat. A szeretet van. Ez az egyetlen valóságos dolog.
Mi, akik Krisztus szolgáinak valljuk magunkat, vagy azzá igyekszünk válni, hogyan is vagyunk a szenvedéssel? Az evangéliumban egy asszonyról olvasunk, aki bűnös nő volt, prostituált, de valahogy ott volt Simon házában, és megszületett benne a felismerés. Hogy Jézus érte van itt. És ettől képes volt jelen lenni Jézus szenvedésében. Ennyit tett. Jézus szerint ez minden, amit tehetett, és ez az asszony megtett mindent, amit csak lehetett ebben a helyzetben. Jelen volt Jézus szenvedésében. Nem vett át tőle semmi terhet, semmi fájdalmat, egyszerűen csak felismerte a szenvedő Jézust, és jelen volt ebben a helyzetben. És azt gondolom, hogy ennek az asszonynak is megvolt az életterhe: hogy használták, de mégsem kellett senkinek, meglehettek az önmaga értéktelenségéből adódó terhei. De mégis ott tudott lenni. És bízvást állíthatjuk, hogy mivel jelent tudott lenni Jézus valóságában, így képes lehetett szembenézni a saját valós helyzetével is. És az ilyen embert már nem lehet semmiféle reklámszöveggel félrevezetni. Az ilyen ember ismeri, és képes lehet vállalni a saját sorsát, hiszen Jézussal találkozott, aki vele vállalt sorsközösséget. És ilyenkor már nem filozofálgatunk azon kérdésen, hogy micsoda a szenvedés. Hanem átélünk valamit. Azt, hogy a Krisztus szenvedésében való jelenlét élhetővé teszi a saját szenvedésemet. Különösen, ha az a tanítványi létből fakad.
Jézus értünk szenvedett. A tanítvány elég, ha önmagáért jelen van a saját szenvedésében. De az a tapasztalatom, hogy az, amikor a tanítvány nem menekül vádaskodásba, dühösködésbe, féltékenységbe csak azét, hogy ne kelljen szenvednie, hanem vállalja a saját helyzetét, részt vesz a saját tanítványi létében, akkor az valahogy kivirágzik. Valahogy kihajt mellette a szimpátia, ami együtt szenvedést jelent, valahogy megszületik az együttérzés, a közös úton járás, a testvériség.
Előttünk a nagyhét. Lesz alkalmunk a testvérek körében még intenzívebben és bensőségesebben jelen lenni Jézus szenvedésében. És így lehet örömünk a feltámadásban.