Kedves Testvérek!

Jézus mennybemenetele alkalmából, ahogy az Apostolok cselekedeteiben olvashatjuk, azt kéri tanítványaitól, hogy maradjanak Jeruzsálemben, és várják a másik pártfogót. A János evangéliumban is a búcsúbeszédekben bíztatja tanítványait, hogy másik Pártfogó jön majd hozzájuk, aki megerősíti bennük mindazt, amit Jézussal átéltek, és tőle tanultak. Jézus tehát a bíztatás, a bátorítás nyelvén szól, a tanítványok válasza pedig az öröm, a magasztalás beszéde lehet.
De, Testvéreim, hogyan viszonyulunk mi magunk az ígéretekhez? Hiszen folyton halljuk a kár a politikai életben, akár a reklámokból szórólapokról, vagy a családunkban, hogy milyen jót tesz velünk bárki, ha elfogadjuk, teljesítjük a kéréseit, feltételeit. És itt most Jézus is ígér. A tetejébe még valami egészen megfoghatatlannak tűnőt, egy másik Pártfogót. Hogyan fogadjuk? Hogyan fogadták a tanítványok Jézus ígéretét?
Erről igazán nincs túl sok adat a Szentírásban, de azt látjuk, hogy a tanítványok megfogadták Jézus kérését: Jeruzsálemben maradtak és vártak.
Együtt maradt a közösség a fővárosban. A közösség több, mint emberek időről időre összejövő halmaza. A közösségben összetartó erőt jelent a közös múlt, a közös tapasztalatok, a közösen átélt krízis és az abból való kilábolás. A tanítványoknak jutott a közös veszteségből is, hiszen Júdás árulása, Péter tagadása, a tanítványok elbújása Jézus halálakor mind-mind a közös tapasztalatot jelentik számukra. És aztán megint csak együtt a megerősödés a meg-megjelenő Jézussal találkozva a feltámadástól a mennybemenetelig. És most a közös várakozás Jézus ígéretének beteljesedésére.
Emellett a kultuszi, istentiszteleti közösségben is együtt voltak. Eljártak a templomba mindannyian az imádkozás óráira. Olyannyira együtt voltak, hogy képessé váltak arra is, hogy kipótolják magukat, és az elvesztett Júdás helyére apostollá válasszák Mátyást. Képesek a veszteségeiket is együtt földolgozni, és Isten előtt megoldást találni.
Testvéreim, úgy tűnik, hogy Isten ígéreteinek elfogadásához ennyi elég: együtt maradni Isten színe előtt egymással, és várni az ígéret beteljesedését. Aki ezt átéli, megláthatja, hogy kivirágzik az Isten szavainak valóságába vetett bizalom. A tanítványoknak van bátorságuk ahhoz, hogy rábízzák magukat Isten ígéretére.
Kérdezhetnék a testvérek, hogy mi ebben a különleges, hiszen manapság, meg bizonyos életkor után talán már a mindennapokhoz is bátorságra van szükség. Egyáltalán, hogy felkeljünk, kimenjünk az utcára, bevásároljunk, terveket szövögessünk - ezekhez lassan bátorságra van szükségünk. Néha bele is fáradunk ezekbe a mindennapi dolgokba, és akkor vagy magunkat bíztatjuk, vagy már halljuk is, hogy légy erős, szedd össze magad, tarts ki, ne hagyd el magad. De ezeknek a bátorításoknak az ereje nem több a mi erőnknél. Pedig éppen hogy másféle bátorításra lenne szükségünk. Valahogy jó lenne képessé válni a reménységre, az ígéret befogadására. A mi Urunk tudja ezt, és ezért ígéri, hogy önmagát küldi hozzánk a Lélek formájában, és továbbra is velünk lesz.
És amikor befogadjuk ezekez az ígéreteket, akkor látjuk, hogy Isten mindig ezt ígéri az embernek. Amikor Mózessel találkozik az égő csipkebokor jelében, azt mondja neki: "Vagyok, ami vagyok-, ami azt jelenti: veled vagyok, a veled létem a lényegem. Vagy Jézus születésénél azt mondja az angyal, hogy nevezzék a gyermeket Immánuelnek, ami azt jelenti: velünk az Isten. És a keresztelés parancsakor, amikor búcsúzik: "veletek vagyok minden napon a világ végezetéig-. És most is: a mások Pártfogó által vagyok veletek. Ő úgy bíztat, hogy nem magunkat kell kihúznunk a mocsárból a saját hajunknál fogva, hanem megláttatja velünk, hogy az ő neve, az ő lényege az az ígéret, hogy velünk van. Bár lennénk bátrak együtt maradni, és meglátni ennek az ígéretnek a beteljesedését rajtunk!
És bár megszületne bennünk az orom, a magasztalás nyelve azért, mert felismertük magunkban és közösségeinkben az Isten ígéretének beteljesedését, az ő jelenlétét! Amikor megszületik bennünk az öröm, akkor elkezdjük keresni a szavainkkal Istent és egymást, mert az öröm nem magányos, a öröm vágyik a párbeszédre, a megosztásra. Az öröm szavai utalnak az öröm adományozójára, magára Istenre - így születik a magasztalás. Nézzék, Testvérek a zsoltárokat, ahol a fenyegetettségből való megmenekülés, az élet visszaszerzése fölötti öröm milyen változatosan megjelenik! És ez nem kötelesség, senki nem tud örülni azért, mert kell. Hanem tudom, érzem, hogy megajándékozott vagyok, és a zsoltárossal együtt örülök, énekelek, táncolok, szárnyalok, mert Isten megajándékozott engem önmagával. Azt ígéri, hogy ez már így marad: az ő Lelke bennem, én pedig őbenne.
Testvéreim! Mi egyébre van szükségünk az élethez? Ettől a felismeréstől kezdve az örömben élhetjük mindannyian az életünket. Mert a bibliai gondolkodás szerint élni annyit jelent, mint Istennel élni.
Persze tudom, és átélem, hogy az életben másféle tapasztalatok is adódnak. Látok magamban is és körülöttem is haragot, széthúzást, vádaskodást, kifogáskeresést, közömbösséget, hárítást, mi mindent. De azt is látom és tapasztalom, hogy a hitben élő ember magasztalja Istent. A magasztalásban pedig a negatív tapasztalatok nem tűnnek el, de átkerülnek valami másik szintre, és ami igazán fontos, és hangsúlyos lesz az életünkben, az az Isten ígéretére való ráhagyatkozás, és az öröm, és a magasztalás.
A Jeremiás Siralmainak könyvében egy furcsa magasztalást olvashatunk. Jó várni az Úr szabadítását. Nagyon nehéz, tragikus körülmények között született ez a mondat. Mi, akik nem élünk ennyi szörnyű körülmények között, ennyire kiszolgáltatottan az erőszaknak, az ellenségnek, mi várunk-e valamit az Úrtól? Egy héttel a Lélek kitöltésnek ünnepe előtt elég-e nekünk a magunk ereje, vagy esélyt adunk Istennek arra, hogy felismertesse velünk: ő velünk van? Várjuk-e, hogy beavatkozzon az életünkbe, a helyzetünkbe? Keressük-e Istent, hogy megismertesse magát velünk, hogy bíztasson ígéretéve?
Ámen
Elhangzott május 28-án.