Kedves Testvérek!

Eredendően összetartozik ez a kettő: Szentlélek és szabadság. "Az Úr pedig Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság- (II Kor 3,17). Legszebb szavaink közül is kiemelkedik a szabadság szó. Említésekor nem csak az értelmünk mozdul meg, a szívünkben is muzsikál valami: olyan jó dolog szabadságban élni. Ugyanakkor csöndesen megszólal egy mélyebb hang is: de mi nem vagyunk szabadok! Nem csak a keresztény valláson belül, minden nagy világvallásban is ez a megváltás alapképlete: az ember eredendően rabságban van, s ha ebből kiszabadul, akkor lesz igazán emberivé az élete. Eddig tart az általános egyetértés. Innen kezdve halmozottan jelentkeznek a különbségek. Miféle (mennyiféle!) rabságban élünk? Saját erőnkből, vagy emberfeletti segítséggel szabadulunk meg?
Az evangélium tanítása egyértelmű: "Ha a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek- (Jn 8,36). Eszerint más is megszabadíthat, de az nem lesz igazi szabadság. Lehet, és kell is felszabadítani a rabszolgát, a proletárt, a nőt, a kisebbséget, az üldözöttet... De mindez meg sem közelíti a teljes, a valóságos szabadságot. Különbséget kell tennünk sorsunk kötöttségei és emberlétünk kötöttségei között. Sorsunk kötöttségei: a XX. század végén élünk, ezen nem tudunk változtatni. Elszürkülő, globalizálódó kényszerűségekben élünk. Magyar nemzeti létünk kicsi patakja beleömlik az összemberiség óceánjába, és mi lesz velünk? Megkötöz a családunk, vagy éppen a család nélküli magányosságunk. Megkötöz a foglalkozásunk, a gazdagságunk, ha ez van, vagy a szegénységünk, ha ebből nem tudunk kiemelkedni... Sokan keserűen rázzák sorsbilincseiket, és nem veszik észre, hogy nem ezek a végső kötöttségek. Nem a helyzetünk a végső probléma, hanem a létünk. Emberek vagyunk: élünk és meghalunk. Nem is az a baj, hogy meghalunk, hanem az, hogy tudjuk, hogy meg fogunk halni, s ez a tudat belecsöpögteti vitriolos méregcsöppjeit életünk minden mozzanatába: örömünkbe, szerelmünkbe, sikereinkbe, tudományunkba. Szorongásokban élünk kicsi gyermekkorunktól kezdve el egészen halálunk órájáig.
"Jézus Krisztus megszabadított, áldom az Isten Bárányát- -. Énekeljük szép kánonunkat. Miből szabadított meg, és mire szabadított meg? Az előzők alapján pontosíthatjuk az igazságot: nem a sorsunk kényszereiből szabadít meg Jézus, hanem emberlétünk kötöttségeiből. Nagyon tudnánk szeretni Jézust, ha sorsunk bilincsit oldaná le rólunk: ha hűséges társat találna a magányos, ha pénzt kapna a szegény, ha halál nélkül léphetnénk át az örökkévalóságba. De nem így van. Feltámadásával Jézus győzött a halál felett, és ebből a győzelemből részt ad nekünk is.
Ámde: "ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk- (I Kor 15). Ha legbelsőbb félelmeinkből és szorongásainkból megszabadít Jézus, akkor valósággal szabadok leszünk. Ha legyőzi bennünk a halálfélelmet, akkor többé semmi nem árthat nekünk.
Pünkösd nem a többezer ember előtti prédikációval kezdődött, hanem előtte, az akkor még bezárt felső-belső szobában. A félelmekből való csodálatos szabadulásban élték át a tanítványok a Szentlélek hatalmát. Nálunk is így van ez: a Szentlélek először embervoltunkban tesz szabadokká. Azután arra is szabaddá tesz, hogy békességesen elhordozzuk - ha lehet, megváltoztassuk! - sorsszerű kötöttségeinket. A Szentlélek szabadítása után ezek már nem végzetet jelentenek, hanem kimunkálandó feladatot, értelmes küldetést.

Farkas József

Ámen