Kiáltó Szó

2006. július 30.

Alapige
Római levél 14. fejezet

A TATABÁNYA-BÁNHIDAI REFORMÁTUS GYÜLEKEZET HÍRLEVELE

Kedves Testvérek!

A Bibliaolvasó kalauz szerint most kezdjük el a Galata levél olvasását, ami egyháztörténeti szempontból igen fontos irat, hiszen Luther e levél alapján fejtette ki a reformációt elindító felismeréseit, hogy Isten igaznak tekint bennünket egyedül kegyelméből, és ezt mi hit által elfogadhatjuk. A felolvasott igerészben olyan kérdést feszeget Pál, ami a kereszténység első századaiban is fontos volt: a hitbeli, kegyelemből elnyert szabadság kérdése. Ez olyan kérdés végig kíséri az egész kereszténység történetét, és át- meg átszövi egyéni életünket is.
Úgy tűnik az igéből, hogy Pálhoz eljutott a hír, hogy Galáciába tanítók érkeznek, járják a terület gyülekezeteit, és a törvényt hirdetik. Ekkor Pál azt mondja a galatabelieknek, hogy ismételjünk, atyámfiai. Hiszen ezeket a gyülekezeteket Pál alapította Galáciában, de úgy tűnik, hogy ez az ismétlés időről időre fontos lehet - akár nekünk is, hiszen látjuk, hogy Luther számára is és aztán az egész keresztény egyház számára micsoda jelentőséggel bírt, és talán a mi számunkra sem hiábavaló. Ezzel mi magunk is a hit több évezredes dilemmájához kapcsolódunk: mi a hit? Törvény vagy szabadság? Mi tartja össze a gyülekezetet: szerződések, megszokások vagy a kijelentés? Vagy ha mindenki a kijelentés szerint él, akkor az anarchia vagy szeretetközösség, a Krisztus teste? Olyan kérdések ezek, amelyeket nem tudok megválaszolni, hiszen több évezredes dilemmákról van szó, de szabad nekünk újra elgondolkozni ezen, különösen, ha az ige erre vezet bennünket.
Pál apostol az ismétlést saját életének áttekintésével kezdi, hogy mit tett vele a Megváltó. Elmondja, hogy nagy farizeusból hogyan vált Krisztus szolgájává és apostolává. Ebben a részben arról beszél, hogy a jeruzsálemi zsinat elismerte apostolságát. Az Ap Csel 15-ben olvasunk egy dokumentumot arról, hogy milyen dilemmák foglalkoztatták az ősegyházat már Krisztus halála után nem sokkal. Mivel egyre többen lettek a pogányok a gyülekezetekben, kérdéssé vált, hogy a zsidókeresztények hogyan viszonyuljanak a pogánykeresztényekhez. Ezért gyűlést tartottak, amit apostoli zsinatnak nevezünk, ahol bizonyos határozatokat mondtak ki. Megállapították, hogy a pogánykeresztényeknek nem szükséges előbb a zsidó törvényeket megtartani, hanem e nélkül is teljes joggal válhatnak a keresztény közösség tagjaivá. Azt javasolták csupán, hogy ne egyenek a bálványáldozati húsból, ne egyenek vért, ne paráználkodjanak, és a megfulladt állatok fogyasztásától is tartózkodjanak. Elég megdöbbentő, hogy Pál apostol ezeket a határozatokat egyetlen levelében sem hirdeti. Ha valahol, akkor itt a Galata levélben leírhatná, hiszen itt hivatkozik az apostoli zsinatra, de Pál soha nem hirdeti ezeket a határozatokat. Sőt a Római levélben azt írja, hogy akár esztek, akár nem esztek, az Úréi vagytok. Vagy a Korinthusi levélben világosan kimondja Pál, hogy ehetitek a bálványáldozati húst, de hogyha ez a hitben erőtleneket megbotránkoztatja, akkor ne egyétek, mert valójában nem ez a lényeg. Pál apostol mintha közvetlenül Krisztus tanítását hirdetné, és élné: nem az ront meg, ami a szájon bemegy. Ugyanakkor az emberiesség, a keresztény szeretet, az egymás terhének hordozása, a szegények iránti odafordulás sok levelében megjelenik. Tehát Pál apostol nem foglalkozik még a megengedő törvénnyel sem, hanem egyedül a Krisztusban elnyert szabadságot hirdeti.
És akkor végigveszi Pál, hogy mi indítja őt az apostoli zsinatra. Kinyilatkoztatástól indíttatva ment oda. Elgondolkodtam ezen, Testvéreim. Pál egy értekezletre megy. Melyikünk az, aki kinyilatkoztatástól indíttatva megy egy-egy értekezletre, leginkább a csudába kívánjuk ezeket. Pál apostol meg kinyilatkoztatástól indíttatva megy erre a tanácskozásra. Ez a szép benne, hogy még ez is hitének része, hogy nincs semmi az életében, amit ne hitben élne meg. De igazából nem a saját meggyőződésére keres igazolást majd ott, hanem fordított a sorrend. Meggyőződését igazítja a kijelentéshez. Először neki szól a kijelentés. Először ő tud csöndben maradni, és megvárni, amíg egy vitás kérdésben az Isten megszólal. Először ő képes ráhangolódni a kérdésre, csöndben maradni, és meghallani Isten szavát. Ez pedig elindítja őt Jeruzsálembe, hogy elmondja azt, amit Isten rábízott. Úgy gondolom, Testvéreim, ez számunkra is kérdéseket vet föl: hogy is vagyunk mi a kijelentéssel. Szól-e hozzánk az ige? Tudunk-e úgy csöndben maradni, hogy megszólaljon? Életünk vitás vagy hétköznapi kérdéseiben van-e csöndünk meghallani Isten kijelentését? És aztán, ha meghallottuk a kijelentést, van-e bátorságunk a szerint cselekedni? Van-e bátorságunk a kijelentés által indíttatva odamenni, akár a nem szeretem helyekre is?
Pál a kijelentéstől indíttatva az evangéliumért megy. Istentől kapta a kijelentést és azt adja tovább. Azért megy, hogy Jeruzsálemben is elmondja, hogy mit hirdet immáron 14 éve a pogányok között. Mert úgy tűnik, hogy a befurakodott áltestvérek az evangélium helyébe újra a törvényt állítják. És akkor ismételjünk még egyszer. Mi is az evangélium? Örömhír! És hogyha Jézus első megszólalása is ez: azért jöttem, hogy hirdessem a szabadítást, hogy hirdessem az Úr kedves esztendejét, az Isten köztetek lévő kegyelmét. Ez az evangélium. Szabadulás a bűntől, az Istentől való elszakadottság hideg, édenen kívüli állapotából, szabadulás a szeretetben, a lélekben való életre, kapunyitás a krisztuskövetés útjára. Ez az evangélium. Az, hogy mi mindannyian részesei lehetünk az egységnek. Bevonódás Isten öröktől fogva kiáradó szeretetébe. Testvéreim, ez az evangélium.
Ha megkérdezne minket valaki, hogy mitől vagy keresztény, vagy nekem mit kellene tennem ahhoz, hogy keresztény legyek, akkor mit tudnánk mondani? Ilyeneket talán: olvasd el a Tízparancsolatot, olvasd el a Hegyi beszédet, tartsd meg a törvényt, élj úgy. Mit válaszolnánk? Vajon tudnánk-e bizonyságot tenni saját szabadulásunkról? Hogy mi mindentől szabadított meg minket a mi Urunk: a megterhelő, elemésztő, életünket rágó terheinktől, az aggódásomtól, a szorongásaimtól, a halálfélelmemtől, a hatalomvágyamtól, a haragomtól, az önigazolás-keresésemtől, az önzésemtől, a reménytelenségemtől, az örömtelenségemtől, az elégedetlenségemtől, a bizalmatlanságomtól, a merevségemtől, ki-ki hozzá teheti a magáét. Vagy tudnánk-e arról bizonyságot tenni, hogy Jézus Krisztus felszabadított engem az örömre, a mindennek ellenére való reménységre, arra, hogy nem kell beletörődnöm a sorsomba, de elfogadhatom környezetemet, önmagamat és mindazt, amit az életem hoz. Hogy fölszabadított engem a bizalomra a hitben. Mit tudnánk még mondani? Végső soron tudnánk-e azt mondani, hogy megszabadított engem a kitaszítottság, a hidegség, az édenen kívüliség lesújtó, életet romboló állapotából, és fölszabadított a Krisztussal való lelki egység megélésére? Testvéreim, ha erről a szabadságról tudnánk bizonyságot tenni, akkor valahogy ez a felismerés megérződne mindennapi életünkben. Akkor talán többször látszana rajtunk az öröm. Mert akkor megélhetnénk azt, hogy Krisztus a szabadságra szabadított meg minket. Álljatok meg tehát szilárdan, és ne engedjétek, hogy újra a szolgaság igájába fogjanak benneteket.
Hogy mi a szabadság, az Jézus Krisztus, Pál apostol, vagy a hitbeli példaképek életében látszik. Meg az is, hogy mit jelent szilárdan megállni. Mert Testvéreim, újra és újra könnyebbnek tűnik a törvény útja. Mérhető, kézzel fogható: olvastál-e Bibliát, imádkoztál-e, szeretted-e a testvéredet, adakoztál-e, voltál-e mérges - sokáig lehetne sorolni. Ezek mérhető teljesítmények, világos, kézzel fogható szabályok, fekete-fehérré, egyértelművé teszik a helyzetet: ha megteszed, jó hívő vagy, ha nem, hát akkor a testvérem még egy kicsit kapaszkodnod kell! Csak a szilárd megállás nem ezt jelenti. Szilárdan megállni nem a törvényben hív minket az apostol, hanem a hitben, a Krisztussal való kapcsolatban. Megmaradni a hitben, az Istennel való közösségben, ebben szilárdan megállni. Ez nem teljesítmény, hanem lépésről-lépésre megtett út. Ehhez persze szükségünk van kitartásra, időre (talán sokaknak ez a legnehezebb), bizalomra (ez talán a másik nehéz, hogy van-e ennek értelme). Szükség van arra, hogy az életünket hitbeli tudatossággal éljük meg. Ragaszkodva ahhoz az új élethez, amit mi a Krisztusban ajándékba kaptunk, ragaszkodva a hithez.
Testvéreim, ezt már megkaptuk. Akkor, amikor fölismertük, hogy Jézus életre szabadított meg bennünket, és nem kell összeroskadnunk terheink alatt, akkor új életet kaptunk ajándékba a mi Urunktól és Gazdánktól. És megkaptuk az erőt is a begyakorláshoz, az időnk megszervezéséhez, a reménységünk életben tartásához. Szabad nekünk élni ezekkel az ajándékokkal. Hit által elfogadni a kegyelmet, ahogyan Luther összefoglalja a kereszténység, az Istennel való kapcsolatunk lényegét: megigazulás kegyelemből. Szabad nekünk ezt a kegyelmet elfogadni. És szabad ezt nekünk hit által begyakorolni és megélni. Ne engedjétek a szolgaság igájába fogni újra magatokat! Ne engedjétek, hogy a saját életetek megkötözöttségei visszarángassanak! És ne engedjétek, hogy a vallási megkötöttségek, amelyeket vagy magunktól veszünk fel, vagy kívülről próbálnak ránk tukmálni, terheljék meg az életünket! Ne engedjétek, hanem álljatok meg szilárdan és kitartóan a Krisztustól kapott szabadságban és hitben. Erre buzdít bennünket az apostol az igében, és ezt a kegyelmet pecsételi meg az úrvacsorai közösség is, ami arról tesz nekünk bizonyságot, érdemtelenségünk ellenére mégis a Krisztus szeretetében és kegyelmében élhetjük az életünket, a tőle elnyert szabadságban.

Ámen.


Elhangzott július 30-án.