Kiáltó Szó

2006. augusztus 6.

Alapige
Lukács 2,41-52 és 105. zsoltár 1-5

A TATABÁNYA-BÁNHIDAI REFORMÁTUS GYÜLEKEZET HÍRLEVELE

Kedves Testvérek!

Abban a hitben állok itt a szószéken, hogy Isten ezen a tanévnyitó istentiszteleten szeretne mindannyiunkat megszólítani: szülőket, nagyszülőket és gyerekeket egyaránt. Különös alkalom, a templomban gyermekek és szülők, kicsik és nagyok együtt figyelhetnek Isten igéjére. Különös, de szép, de megindító alkalom.
Figyeljünk ma közösen erre a történetre, a 12 éves Jézus történetére, és próbáljuk meg ebből a történetből megérteni azt, hogy mit üzen nekünk Istenünk. Figyeljünk először arra, amit ez a történet a szülőkről, Máriáról és Józsefről mond. A történet első, bevezető mondata így szól: "Szüleik évenként elmentek Jeruzsálembe húsvét ünnepére.-
Gondolhatná azt valaki, hogy: "Ó, hát évenként egyszer húsvétkor, az nem is nagy dolog, azt még én is tudom vállalni. Évenként egyszer, ha nem is húsvétkor, talán karácsonykor, vagy valamikor máskor én is elmegyek a templomba-. Azért csak óvatosan testvéreim, mert ez a mondat nem csupán egyetlen információt tár elénk. Itt sokkal több van megírva! Hogy mi? Elmesélem.
Abban az időben, 2000 évvel ezelőtt, azon a vidéken a családok, az emberek egészen másként éltek, mint ahogy mi. Nemcsak azért, mert nem volt áram, nem volt vezetékes víz stb. Az a különbség, amiről most beszélek, egész más. Jézus idejében minden családban minden étkezésnél az édesapa áldást mondott, imádkozott. Az étkezés elején is, végén is, kivétel nélkül mindig. Aztán a szülők, minden családból kivétel nélkül, az Úr napján mentek a templomba. Pontosabban nem templomba, hanem a zsinagógába. Ott olyan istentisztelet volt, hogy a zsinagóga vezetője (aki nem pap volt, hanem a falu egyik tekintélyes embere) megkért egy férfit a jelenlévők közül, hogy igét olvasson valamelyik ószövetségi könyvtekercsből, azután fűzzön hozzá magyarázatot a közösség épülésére!
Képzeljétek csak el, hogy 2000 évvel ezelőtt, amikor nem volt tévé és rádió, nem voltak nyomtatott könyvek meg tudományos-ismeretterjesztő kiadványok, akkor ott Názáretben, a felnőtt emberek úgy ismerték a szent iratokat, hogy bármelyikük bármikor képes volt arra, hogy fölolvasson belőle egy részt, és azt magyarázza. És nem csak a férfiak, az asszonyok is ugyanúgy ismerték az igét, hiszen ott ültek ők is a zsinagógában.
Ma ez teljesen lehetetlen. Botrány lenne, ha én itt valakire rámutatnék, hogy gyere, itt van a Biblia, olvasd föl ezt a részt és fűzzél hozzá magyarázatot, hogy épüljünk belőle. "Ez a lelkész dolga, ő tanulta - mi azért vagyunk itt, hogy az ő magyarázatát hallgassuk, és abból mi tanuljunk-.
Aztán esténként, lefekvéskor az édesanyák a gyermekeiknek nem Walt Disney meséket meséltek, hanem bibliai történeteket. Azokat a történeteket, amelyeket továbbadtak nemzedékről nemzedékre. Olyan történeteket, amelyek arról szóltak, hogy miket élt át Izrael népe korábban az Istennel való kapcsolatában, hogy miket cselekedett velük az Isten. Hiszen hallottátok a fölszólítást a 105. zsoltárból!
Vagy amikor ünnep volt (olyasmi ünnep Izraelben, mint nekünk a karácsony vagy a húsvét), minden családfőnek kötelessége volt, hogy a fő ünnepi étkezés előtt elmondja a gyerekeknek az ünnep történetét: azt a bibliai eseményt, amire akkor emlékeztek. És a gyerekek egészen kicsi koruktól minden évben újra és újra meghallgatták ezeket a történeteket.
Így nőtt föl a gyermek Jézus, és így nőtt föl minden gyerek 2000 éve Izráelben. Nem volt olyan nap, hogy ne hallottak volna Istenről és az Isten dolgairól!
Azután - ahogyan ez az ige mondja - egyszer egy évben elmentek a templomba, Jeruzsálembe. Ez is előírás, törvény volt akkoriban, de higgyétek el, hogy az emberek nem a szabály miatt mentek Jeruzsálembe. Nem azért, mert muszáj volt, hanem mert vágytak oda! Mert Jeruzsálemben, a templomban más volt az istentisztelet, mint a zsinagógában. Szebb volt, pompásabb volt. Ott tényleg felszentelt, igazi papok tartották az istentiszteletet, és ott többen énekeltek, szebben zengett az ének. Mentek hát - pedig Názáretből gyalog Jeruzsálembe menni több napos zarándokút volt. Mentek mégis együtt, egy nagy csoportban: rokonok, ismerősök, szomszédok - az egész falu felnőttei.
Azt hiszem, elég itt egyetlen utalást tennem: Hogy is van ez ma? Vajon egy közösségből, egy családból hányan, milyen szívvel, milyen gyakran járnak templomba?
A történet elmeséli, hogy amikor Jézus 12 éves volt, a szülei első ízben magukkal vitték erre az útra. Jézus akkor már a nagykorúság küszöbén állt, hiszen Izráelben a gyerekek 13 éves kortól felnőttnek számítottak. Ott azonban különös dolog történt. Az ünnep után, a keveredésben, a sok rokon, ismerős, szomszéd között, amikor a társaság fölcihelődött, hogy hazainduljon, valahogy Jézust szem elől tévesztették. Különös dolog, de így volt.
Azonban nem ez itt a lényeg, hanem hogy a visszatérő, gyereküket kereső szülők Jézust a templomban, a tanítók között találták. Kérdezgette őket, mert tele volt kérdésekkel, beszélgetett velük az Isten dolgairól. És maguk a tanítók is elcsodálkoztak azon, milyen értelmes ő, hogy mennyi mindent tud, érez, sejt már, hogy milyen okos kérdéseket tesz föl, és milyen okos dolgokat fűz hozzá ahhoz, amit ők válaszolnak neki.
Mindez azt mutatja nekünk, hogy eljön az az idő minden gyerek életében, amikor már a szülei nem tudnak minden kérdésre válaszolni, amikor már szükség van a tanítókra. Eljön az idő, amikor a gyerekeket iskolába küldjük, mert nem tudjuk vállalni az a felelősséget, hogy mi, szülők tanítsuk meg a gyereknek mindazt, amit tudniuk kell: ezért mennek a gyerekek már 6 évesen iskolába. És eljön az az idő, amikor mi, szülők már a gyerek Istennel, hittel, templommal, Bibliával kapcsolatos kérdéseire sem tudunk válaszolni, és szükség van arra, hogy tanítót kérdezhessen a gyerek mindezekről. A 12 éves Jézus jelzi Máriának és Józsefnek, hogy ez az idő itt van: neki már az Atya házában kell lennie, hogy ott tanuljon.
Ezért van hát hitoktatás minden gyülekezetben, minden egyházban. És mert egészen más ez a világ, mint Jézus korában, ezért nem is 12-13 évesen, hanem 6 éves koruktól, mikor iskolába mennek, azt mondjuk, hogy jöjjenek, és bennünket kérdezzenek. Hagy válaszoljunk mi az kérdéseikre, hagy mondjuk el mi nekik a fontos dolgokat.
Végül szeretném a legfontosabbat elmondani. Azért van hitoktatás, azért beszélünk mi lelkészek és nem lelkészek Istenről, mert szeretjük őt, mert nagyon fontos ő nekünk. És szeretnénk, ha mások is egyre jobban ismernétek őt. Olyan ez, mint amikor annyit mesélünk egy számunkra nagyon fontos szerettünkről, hogy egyszer csak az is, aki nem látta őt, fölismeri az utcán, és odaszalad hozzá. Ez a hitoktatás lényege: annyit mesélünk, olyan szeretettel beszélünk Istenről, hogy amikor egyszer majd "szembe jön-, akkor fölismerje mindenki őt. Ne menjen el mellette, hanem odaszaladjon és átölelje, és azt mondja: "Jaj de jó, hogy itt vagy! Jaj de jó, hogy találkoztunk végre!- Ezért az egyetlen dologért tartunk hitoktatást.
Isten hív most titeket, hogy minél többet foglalkozhassatok az ő dolgaival, hogy minél inkább megismerjétek őt, aki annyira szeretetreméltó, és aki olyan sok jót ad nekünk. Hív, hogy vágyjatok már találkozni vele, és amikor jön, akkor tudjatok hozzá szaladni és magatokhoz ölelni őt. Így legyen!

Ámen.


Elhangzott szeptember 10-én.