2013. február 3.

 

 

1 Korinthus 12, 12 – 27

 

Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.

Ha ezt mondaná a láb: „Mivel nem vagyok kéz, nem vagyok a test része", vajon azért nem a test része-e?

Nem mondhatja a szem a kéznek: „Nincs rád szükségem", vagy a fej a lábaknak: „Nincs rátok szükségem!"

…ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi.

1 Korinthus 12, 27; 15; 21; 26

Kedves Testvérek, kedves Gyülekezet!

Az elmúlt héten iktatták be hivatalába a katolikus egyház új vezetőjét, Ferenc pápát. Ennek az eseménynek a kapcsán, de tulajdonképpen már elődjének, XVI. Benedeknek a lemondása óta néhány hétre az átlagosnál jobban előtérbe került az egyház intézménye. Protestánsokként, református hívőkként többnyire különös kettősség jellemez bennünket, ha a pápáról, illetve, ha a katolikus egyházról van szó, ha róluk hallunk, olvasunk. Van bennünk - ne tagadjuk - olykor egyfajta dacos, kicsit büszke távolságtartás, hogy ez bennünket nem érint. Ugyanakkor mégis van egy bizonyos odatartozás-tudat is. Mindkettő érthető, s mindkettőben szerepe van az egyházról alkotott felfogásunknak, egyházképünknek. Hiszen egyrészt a reformáció egyik - mondjuk így - vívmányának vagy következményének mondhatjuk, valljuk a protestáns teológiában, hogy nem beszélünk nagy kezdőbetűvel írt Egyházról, nem beszélünk olyan egyházról, amelyik szinte már-már isteni jellegű, amelyik hibátlan vagy bűntelen lenne. Református, protestáns hívőkként határozottan elutasítjuk ezt a fajta egyházról való beszédet. Másrészt viszont mi magunk is örülünk annak, ha jót hallunk az egyházról, az egyházakról - igen, így többes számban is -, hiszen közösségben tudjuk magunkat más Krisztus hívőkkel.

Mindezt akkor is igaznak gondolom, ha ugyanakkor időről időre megerősödik köreinkben, magunk között, egyes emberekben is egy bizonyos egyházellenesség. Ebben persze többnyire az a nézet is szerepet játszik, illetve tükröződik, amelyik úgy gondolkodik az egyházról: van az egyház, és vagyunk mi. Hogy az egyház az tulajdonképpen az intézmények, tisztségviselők, különösképpen is azok közül a magas rangúak.

De hát mi is az egyház? Hogyan is gondolkodjunk erről? Két, általam szélsőnek tartott nézettől szeretnék részben elhatárolódni, részben jelezni azt, hogy tulajdonképpen valahol a kettő között illetve valahol a kettő együttesében van az igazság. Az egyiket már említettem. Azt, amelyik a hagyományos katolikus felfogás az egyházról, amelyik nem véletlenül nagybetűvel írja, és szinte isteni jellegűnek tartja. Nos, ez az egyik, amit el kell utasítanunk. A másik az, hogy az egyház pusztán azonos világnézetű emberek maguk teremtette közössége. Noha azt készséggel elfogadom, hogy külső szemlélő nem láthat többet benne. Ő azt látja, hogy vannak bizonyos világnézetű vallásos emberek, akik szerveződtek egy bizonyos közösséggé. Nem várható az, hogy többnek lássanak bennünket. S itt kívánkozik ki belőlem annak a kinyilvánítása, hogy éppen ezért nem várhatja el egyetlen egyház sem, hogy a mindenkori államhatalom másként tekintsen rá, mint más civil szervezetre, hiszen ő azt látja benne, hogy az egyház bizonyos emberek szerveződése.

Mi, keresztyén hívők, egyrészt azt mondjuk, hogy nem isteni jellegű az egyház, másrészt viszont azt mondjuk, hogy több pusztán emberek alkotta, emberek által létrehozott közösségnél.

Mai istentiszteletünkön az első ének volt az, amivel utaltunk arra, hogy virágvasárnap van. Ezzel az énekkel idéztünk fel egy közel kétezer évvel ezelőtt Jézus köré verődött istentiszteleti közösséget, ami bizonyos értelemben az egyház csírájának tekinthető. Most a Bibliaolvasó kalauz kapcsán is vegyük magunk elé Pál apostol többször használt egyházképét. Ez az alapmondat, ez a lényegi mondat, amit a 27. versből olvastam fel: „Ti pedig Krisztus teste vagytok.”

Noha nem definíciószerűen, nem általánosan az egyház egészére nézve jelenti ki ezt az apostol, hanem annak a konkrét közösségnek, annak a konkrét egyháznak – nevezhetjük már úgy? Annak a konkrét gyülekezetnek, Krisztus-hívő közösségnek írja, amelyik Korinthusban van. Nekik szól ez első renden, mégis azt gondolom, hogy nincs semmi okunk arra, hogy leszűkítsük a korinthusi hívők közösségére ezt: „Ti pedig Krisztus teste vagytok.”

Mindenekelőtt szeretném hangsúlyozni a kijelentő módot. Nem arról van szó, hogy legyetek a Krisztus testévé. Nem feladat, nem kitűzött eszmény, hanem valóság. Igaz, sokszor nem látható, nem elég jól látható valóság, csak hitben megragadható valóság, mégis valóság. Ti pedig Krisztus teste vagytok – írja ezt annak a korinthusi gyülekezetnek, amelyről a felolvasott részletet megelőző fejezetekben - hiszen hetek óta olvassuk a korinthusi levelet - rengeteg olyan dolgot olvastunk, ami nem éppen dicséretes. Voltak ott Korinthusban szakadások, pártoskodások, olvasunk igen súlyos, mindenki által elítélendő vétkekről. Olvasunk arról, hogy az istentiszteletet, az úrvacsorai közösséget is különféle feszültségek nehezítették meg. Tehát nem valami csodálatos példaszerű gyülekezet ez, s mégis nekik, nekik is írja Pál: Ti pedig Krisztus teste vagytok. Nehezen állítható, hogy a korinthusi közösség mindenben hibátlanul a Krisztust testesítette volna meg, s mégis lehet igaz az, hogy ők a Krisztus teste. Ők is, és hitem szerint, mi is.

Hadd hozzam ide most a Heidelbergi Káté 54. kérdésére adott felelet szövegét, ezt a gyönyörű hitvallást: „Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Igéje által az igaz hit egyességében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megőrzi. És hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok, s örökké az is maradok.” Az tükröződik ebben a gyönyörű szép hitvallásban, amiről az előbb úgy beszéltem, hogy az egyház nem isteni jellegű, de mégis több puszta emberi összegyülekezésnél, mert ott van benne alapként, háttérként az Isten hívása, az Isten egybegyűjtő munkája.

„Ti pedig a Krisztus teste vagytok.” Ha jól belegondolunk ebbe, ez óriási méltóság, és egyúttal nagyon nagy felelősség is. Méltóság, hiszen annak a Krisztusnak a megjelenítője lehet ez a közösség, Akinek mindent köszönhetünk, Aki átformálta az életünket, Aki olyan csodálatosan mutatta meg a szeretetét a világ iránt, és a mi egyéni életünk iránt is. „Ti pedig a Krisztus teste vagytok.” Nagy felelősség is ez, hiszen gondoljunk bele abba, hogy vannak sokan, akik egyáltalán nem jutnak el odáig, hogy megismerhessék Jézust, a szavait, tanításait, életének eseményeit, hanem csak az egyházzal találkoznak, az egyházakkal, valamelyik közösséggel, és aztán a róluk alkotott kép alapján, sokszor a velük kapcsolatban szerzett nagyon-nagyon rossz tapasztalat alapján úgy döntenek, hogy ők, köszönik szépen, ebből többet nem is kérnek. Óriási a felelőssége éppen ezért az egyháznak, az egyházaknak. „Ti pedig a Krisztus teste vagytok.” Méltóság és felelősség.

A konfirmandusoknak így szoktuk tanítani a keresztyén szó jelentését, hogy krisztusi, Krisztushoz tartozó. S most én ezt a másodikat szeretném nyomatékosítani, hogy Krisztushoz tartozó, a Krisztus-testhez tartozó.

A 27. vers második felében Pál apostol így folytatja: „és egyenként annak tagjai”. Tehát „Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai”, részei. S ezt világosan kell látniuk a tagoknak, hogy ők részek. Így is mondhatom, hogy csupán részek, de ha azt mondom, hogy a Krisztus-test részei, akkor a méltóságot ez nem csökkenti, csak tudatosítja, hogy ők részek. Látni kell ezt a gyülekezet és az egyén viszonyában, és látni kell az egyház, és az egyházak viszonyában, az egyetemes egyház és a magukat egyházaknak nevezők viszonyában.

„Ti a Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai”. Az alapkérdés, hogy Krisztushoz, Krisztus testéhez tartozunk-e. Egyénileg is, és közösségben is? Tudjuk-e vallani a Heidelbergi Káté szerzőivel együtt azt is: „hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok?”

Mi következik ebből, ha ezt vallani tudjuk? Mi következik abból, ha meghatároz bennünket az a tudat, hogy a Krisztus-test tagja vagyok, annak része?

Ami egy testben természetes és magától értetődő dolog, az egy emberi közösségben - még ha azt testnek nevezzük is, testületnek - sokszor csak szép eszmény és nehezen, töredékesen valósítható meg. Noha valóságként beszélünk arról, hogy mi a Krisztus teste vagyunk, azokat a részleteket, amiket kiemeltem a korinthusi levélből e Krisztus-testtel kapcsolatban, most mégis próbáljuk úgy is hallgatni, mint feladatokat.

Nem becsülhetjük sem le, sem túl magunkat a Krisztus-test tagjaiként, részeiként. Vannak, akiket inkább az első kísértés fenyeget, vagyis, hogy lebecsülik saját magukat. Az egyik kiemelt versben, a 15-dikben ezt olvastam: „ha ezt mondaná a láb: ’Mivel nem vagyok kéz, nem vagyok a test része’, vajon azért nem a test része-e?” Nem mondhatja a Krisztus-test tagja azt, hogy nem vagyok egyház, hiszen - és akkor különböző dolgokat mondhatunk - nincsen palástom, nem hívnak nagytiszteletűnek. Nem mondhatjuk azt, hogy nem vagyok egyház, hiszen nem tudok szép körmondatokban imádkozni, bibliai mondásokat idézni. Vagy nem vagyok egyház, mert nem vagyok presbiter, vagy nem vagyok énekkari tag, vagy nem tudom még a „Gyulai” kapukódját sem.

Tehát ha van valami olyan, amitől úgy érzem, hogy nem vagyok elég közel, akkor sem mondhatom, hogy én nem vagyok egyház. Vagy felekezetként, részegyházként nem mondhatjuk azt, hogy nem vagyunk egyház, hiszen nálunk nincs átváltoztatás, nálunk nincs - és most ezt nem rossz értelemben értem - töménytelen mennyiségben dicsőítő ének, vagy nem vagyunk egyház, mert nem használunk tömjént stb. Ne hagyjuk, hogy ezek a dolgok elbizonytalanítsanak bennünket! Tudjuk azt, hogy igenis egyház vagyunk, az egyház része vagyunk, annak tagjai vagyunk.

Ugyanakkor óvakodjunk a másik kísértéstől is. Attól, hogy lebecsüljünk másokat, és túlbecsüljük önmagunkat. Felsőbbrendűségünk esetleges hangoztatásával ugyanis tovább súlyosbíthatjuk a bizonytalanok bizonytalanságát. Még a szem sem mondhatja azt az idézett példa szerint a kéznek: nincs rád szükségem. Pedig arról szoktunk beszélni, hogy a szem a legfontosabb, az, amire nagyon vigyázunk. És lehetne hozni más példákat, hogy melyik testrész sem mondhatja a másikra, hogy nincs rá szükség.

A gyülekezeteknek szükségük van a nem feltűnő, nem látványos, csendes tagokra is, akik akárcsak egy-egy apró, vagy aprónak tűnő szolgálatot végeznek el rendszeresen. Az egyes gyülekezeteknek szükségük van a csendben imádkozókra, és azokra, akiken még az apró szolgálat nyoma sem látszik, mert ez csendben, a háttérben zajlik. S azt kell, hogy mondjam, hogy az egyes gyülekezeteknek szükségük van azokra is, akik lehetőséget adnak másoknak, hogy feléjük szolgáljanak. Az egyetemes egyháznak, s így az egyes tagoknak is szüksége van a szertartások iránt fogékonyak igényeit kielégítő egyházakra, az ifjakat jobban elérő zenés közösségekre, a fogyatékkal élőket türelemmel gondozó, segítő, szolgáló közösségekre, a legszegényebbek között szolgálatot vállalókra, vagy éppen a legműveltebbeket megszólítani tudókra – és a példák sora folytatható. Ne becsüljük hát le se magunkat, és ne becsüljünk le másokat sem! Minden tagra szükség van a Krisztus-testben.

A Krisztushoz tartozás tudatából az is következik, hogy a tagok együtt szenvednek, sírnak, és együtt örülnek. Megint azt kell mondanom, hogy a test számára ez természetes, ez magától értetődő, ez nem egy elvégzendő feladat. De mit jelenthet ez a Krisztus-test tagjainak, mint feladat? Leginkább egy szót szeretnék most hangsúlyozni: a részvételt. A részvét szavunk, amit elsősorban gyászolóknak szoktunk mondani, kiüresedett. A részvét szó kimondója nagyon sokszor távol van, távol marad a másiktól, még ha egy pillanatra, egy kézfogás erejéig oda is lép hozzá. Pedig a részvét szó nyilvánvalóan a részvételből származik, és a fájdalomban való osztozást volt hivatva kifejezni. Vigyázzunk! Nem az a cél, hogy megfertőződjünk a szenvedő tag szenvedésétől, hogy a kéz után most már a láb is fájjon, a szem után a fül is. Persze, ez is megtörténhet, és vannak, akik éppen a „szomorúság-fertőzéstől” félve kerülik az igazi részvételt. A részvétel célja azonban éppen a fájdalom enyhítése, az, hogy az egyik tag tudjon valamilyen mértékben segíteni a másiknak. Talán csak osztozással, a másik meghallgatásával, talán a megoldáson, vagy a segítségen való közös töprengéssel.

Részvétel. Részvétel a másik szenvedésében. Ez is hozzátartozik ahhoz, hogy a Krisztus-test tagjai vagyunk.

Lehet, hogy valaki azt gondolja, hogy könnyebb együtt örülni, mint együtt sírni, együtt szenvedni. Az biztos, hogy az „öröm-fertőzéstől” kevésbé félünk, mint a „szomorúság- fertőzéstől”, és mégis gyakori szomorú tapasztalat az, hogy az egyik tag nem tud igazán, nem tud szívből örülni annak, ha a másikat valami jó éri, valami dicsőség vagy valami hasonló. Hogy a képet, a test képét most újra idehozzam: olyan ez, mint ha a szem irigykedne a fülbevalóra, amit a fül kap. Vagy a kéz egy szép cipőre, mert, hogy ő olyat nem kapott. Vegyünk részt bátran egymás örömében a Krisztus-test tagjaiként.

S hogy visszacsatoljak a bevezetőben mondott példához: mi, protestánsok, is vegyünk részt az új pápa iránti örömben. Örüljünk annak, hogy tényleg úgy látszik, hogy krisztusi vonásokat hordoz.

Összefoglalom: „Ti pedig a Krisztus teste vagytok, az Ő tagjai”. Óriási méltóság ez, és nagy felelősség. Örüljünk a méltóságnak, de ne ijedjünk meg a felelősségtől. Egyes tagokként, akár mint egyén, akár mint egy-egy egyház, a nagy egyház egyes tagjaként ne becsüljük le magunkat, s ne becsüljük le egymást se. Hálás örömmel tekintsünk keresztyén hivatásunkra, Krisztus-test voltunkra, s azokra is, akik tőlünk különbözőek, de testvéreink. Igyekezzünk részt venni a Krisztus-test egészének, és az egyes tagoknak a szenvedéseiben és örömeiben. Legyünk azok, amik vagyunk: a Krisztus teste.

Ámen.