Máté 21, 23-27

"De mi a véleményetek erről? Egy embernek két fia volt, és az elsőhöz fordulva ezt mondta: Fiam, menj, dolgozz ma a szőlőben. Ő így felelt: Nem akarok; később azonban meggondolta magát, és elment. Azután a másikhoz fordulva annak is ugyanezt mondta. Ő azonban így felelt: Megyek, uram - de nem ment el. Ki teljesítette a kettő közül az apja akaratát?" "Az első" - felelték. Jézus erre ezt mondta nekik: "Bizony, mondom néktek: a vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten országában. Mert eljött hozzátok János az igazság útján, de nem hittetek neki, a vámszedők és a parázna nők pedig hittek neki. Ti azonban ezt látva még később sem gondoltátok meg magatokat, hogy higgyetek neki."

Máté 21, 28-32

Kedves Testvérek, kedves Gyülekezet!

Mielőtt ennek a könnyűnek tűnő, de ahogy látni fogjuk, nem is annyira könnyű példázatnak a lényegét megvizsgálnánk, és megkeresnénk, hogy milyen üzenetet is hordoz számunkra, szeretném bevonni a gyülekezet tagjait egy érdekes szöveg-megállapítási kérdésbe, vitába. Az evangéliumokat tartalmazó kéziratok ugyanis eltérnek egymástól abban a kérdésben, hogy vajon az első fiú-e az, aki igent mond, és aztán nem megy el, vagy ahogyan olvastam, az első fiú az, aki először nemet mond, és mégis elmegy. Bizonyos szempontból logikusnak az tűnik, hogy az apa a nemleges válasz után – miután az egyik fiától azt kapja, hogy nem akarok elmenni – fordul oda a másikhoz, hogy akkor menjen el a másik, és végezze el ő ezt a munkát. Ugyanakkor azonban a példázat által is érzékeltetni kívánt valóság, meg sokszor tapasztalataink is erősítik, hogy előfordul az is, hogy valaki igent mond, megígéri a munkát, hogy elvégzi, amire kértük, és aztán az ígéretek után vár az ember egy darabig, majd a hiábavaló várakozás után bíz meg másikat.

Lehetséges állást foglalni ebben a vitában, hogy most vajon az egyik vagy a másik-e a valószínűbb, viszont nem feltétlenül szükséges, mert voltaképpen kevésbé lényeges, hogy vajon melyik fiú volt az első vagy melyik a második, mert a lényeg az, hogy van egy apai kérés, ami elhangzik az egyik fiúnak, majd a másik fiúnak, és kétféle magatartás, kétféle válasz következik. Kétféle válasz következik szóban is, és kétféle válasz következik tényleges cselekvésben, magatartásban is. A szavak és a tettek egyik fiúnál sem esnek egybe, ezért mondhatjuk mindkettőjükre azt, hogy megbízhatatlanok, kiszámíthatatlanok, nem lehet rájuk számítani.

Ennek ellenére a példázat világos, mert van egy döntő különbség a két fiú között, és ezt a döntő különbséget a 31. versben található kérdés is kimondja, illetve a válaszolókkal Jézus is kimondatja: „Ki teljesítette a kettő közül az apja akaratát?”. És erre logikusan, teljesen magától értetődően adják a választ: nem vitás, hogy az, aki elment dolgozni. Tehát az teljesítette az apa akaratát, aki elment dolgozni.

Kire vonatkoztatta, kire vonatkoztathatta Jézus ezt a példázatot? Kit érthetett Ő és a hallgatói is az alatt a fiú alatt, aki igent mond, de nem megy el, illetve az alatt a fiú alatt, aki nemet mond, de aztán meggondolja magát és elmegy? Most azért olvastam föl az evangéliumból az előző verseket is, mert a legtöbb írásmagyarázó emlékeztet arra, hogy ebben a szakaszban arról van szó, hogy a főpapok a nép véneivel együtt odamennek Jézushoz és kérdést tesznek fel neki. Kérdést tesznek fel neki a felhatalmazásáról, hogy ki adta neki ezt a hatalmat. Így is hangozhatna ez a kérdés, hogy ’milyen jogon cselekszed te ezeket a dolgokat’, de hogyha jobb indulatúan próbáljuk hallgatni a kérdésüket, akkor úgy is kérdezhetjük: ’Honnan van ez benned, hogy tudod te ezeket cselekedni?’

És Jézus visszakérdez, és a viszontkérdésével világossá teszi, hogy az Őt megkérdező főpapok és a nép vénei Keresztelő Jánost nem fogadták el. Őt sem fogadták el, neki sem hittek. Az evangélista elénk adja a morfondírozást: azon töprengenek, hogy ’vajon most mit is válaszoljunk neki?’ ’Ha azt mondjuk, hogy Keresztelő János csak egy ember volt, akkor az emberek előtt válunk hiteltelenné, ha pedig azt mondjuk, hogy mennyből való az az üzenet, amit hozott, akkor pedig joggal mondhatja Jézus, hogy miért nem hittünk neki.’

Szóval Jézus világossá teszi azt, hogy az őt kérdezők Keresztelő Jánost sem fogadták el. S az igehirdetésnek az alapigéje a példázathoz fűzött kiegészítésben visszatér erre a kérdésre. Ezért is gondolhatjuk, hogy valóban Keresztelő Jánosról van szó, illetve Jézusnak a hozzá való viszonyáról. Kézenfekvő tehát, hogy a főpapok és a nép vénei, az őt korábban megkérdezők hasonlítanak ahhoz a fiúhoz, aki nem teljesítette az apja akaratát.

De akkor mit jelent az igent mondás? Hát azt, hogy látszólag ők nagyon is vallásosak, látszólag az egész életüket az Isten ügyének szentelik, és mégis elzárkóznak az Istentől jött János, és az Istentől jött Jézus ügyével szemben.

Kit hasonlít viszont Jézus a nemet mondó, de az apa akaratát teljesítő fiúhoz? Ez is egyértelmű a szövegből: a vámszedőket és a parázna nőket. Nem a vámszedő voltuk vagy a parázna voltuk miatt, nem a bűnösségük okán, hanem mert a példázat egyik kulcsszavával élve, ők meggondolták magukat.

’Nem akarok’, mondja a fiú, de aztán meggondolta magát, és mégis elment. Vagyis eredetileg ezek a vámszedők és parázna nők nyilvánvalóan csak példaképpen vannak felhozva, sok mindenki mást fel lehetne sorolni, akikről azt gondolja az ember első látásra, hogy ők szemben állnak az Isten akaratával. Meggondolják magukat, és mégis teljesítik az apa, az Isten akaratát.

És tulajdonképpen már megtettük a következő lépést is, hiszen most már a következő lépés során nem azt vizsgáljuk, hogy kire érthette Jézus az egyik fiút és a másik fiút, hanem ebből kiindulva azzal a kérdéssel próbálunk szembesülni, hogy vajon ma kire vonatkozhat az egyik fiúnak és a másik fiúnak a képe? Igen, ez a bibliai rész azok közé a bibliai részek közé tartozik, amelyeket, ha jól olvasunk, akkor szinte kizárja, lehetetlenné teszi azt, hogy a benne foglaltakat elhárítsuk magunktól, hogy kifelé mutogassunk, hogy másokra mutogassunk.

Ez a bibliai rész különösképpen is figyelmeztet annak a mondatnak az igazságára, amit Pál apostol a korinthusbeliekhez írt levelének a 10. fejezetében így fogalmaz meg, hogy „aki áll – vagy úgy is mondhatjuk, aki azt hiszi magáról, hogy áll –, vigyázzon, hogy el ne essék”. Vagyis figyelmeztet az önelégültség veszélyére. És valljuk be, ez egy igen nagy kísértése mindnyájunknak. Mert kik is az igent mondók? Azok, akik vallásosak. Azok, akik gyülekezetbe járnak. Azok, akik első látásra úgy néznek ki, hogy nagyon is igyekeznek közel kerülni az Istenhez. Az igent mondás jó dolog, de az igent mondás nem elég. Az igent mondásból nem következik egyértelműen a cselekvés vagy nem cselekvés. Nem automatikus, hogy az igent mondó fiú biztos, hogy nem megy el. De a példázat szerint ez a fiú így tett. Igent mondott - és nem ment el. Vagyis jó igent mondani, de nem elég. És nagyon kell vigyázni, hogy miközben az ember igent mond, nehogy azt higgye, hogy ezzel már cselekedett.

Az igent-mondás önmagában még nem cselekvése az apa akaratának. A Hegyi beszédben is olvashatunk egy nagyon hasonló gondolatot. Így szól Jézus: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja, Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” Nyugodtan fordíthatjuk így Jézus szavait, hogy: nem elég a kegyes szöveg. Nem elég a nagyon jámbornak, nagyon vallásosnak tűnő hozzáállás. Ez még nem az apa akaratának cselekvése. Lehet egy hozzá vezető út, de önmagában nem elég.

Elhangzott itt a Hegyi beszédből idézett mondatban az, hogy „nem mindenki megy be a mennyek országába”, és az alapigeként felolvasott részben is volt egy ilyen mondat, hogy „megelőznek titeket az Isten országában”.

Nem szeretnék most üdvösségtani – idegen szóval fogalmazva: szoteriológiai – fejtegetésbe bocsátkozni például arról a kérdésről, hogy most akkor hit által, vagy mégis cselekedetek által üdvözülünk-e, igazulunk-e meg, jutunk-e a mennyek országába. Egészen röviden egyetlen megjegyzést azért mégis tennék, hogy a bírált főpapok és a nép véneinek a nem-cselekvése – vagyis az, hogy nem tették az apa akaratát –, az éppen abban áll, hogy nem hittek Jánosnak. Persze az, hogy nem hittek Jánosnak, az nem egyszerűen szavakban nyilvánult meg, hanem abban, hogy nem tértek meg, nem tartottak bűnbánatot, nem keresztelkedtek meg. Nem tartom azt a kérdést sem eldönthetőnek, sem eldöntendőnek, hogy vajon ez a mondat, hogy ’megelőznek titeket – mármint a parázna nők és a vámszedők – az Isten országában’, hogy ez csupán annyit jelent, hogy ők előbb jutnak be, vagy pedig azt jelentené, hogy akik lemaradnak, azok egyúttal ki is maradnak.

Azt szeretném, hogy ha nem jutalom-orientáltan vagy büntetés-orientáltan gondolkodnánk erről az egész kérdésről. Tehát nem úgy, hogy akkor most mit is kell tenni ahhoz, hogy bejussunk az Isten országába? Az lenne a jó, ha a gondolkodásunk középpontjában az lenne, hogy mit is kell tenni ahhoz, hogy az apa akarata megvalósuljon? Mit is kell tenni ahhoz, hogy az Isten akaratával egyezően gondolkodjunk és cselekedjünk? Összpontosítsunk tehát az apa akaratának a megvalósulására!

S akkor térjünk vissza még egyszer ahhoz, hogy kik is hát az igent mondók? Igen, első látásra az Istent nagyon keresők, az őt szolgálni akarók, a vallásosak. És kik a nemet mondók? Azok, akik első látásra, első megközelítésben inkább hátat fordítanak az Istennek, akikről úgy látszik, hogy nekik aztán biztosan semmi közük nincs Istenhez. Jézus a parázna nőket és a vámszedőket említi meg. Mi biztosan másokat sorolnánk föl. De mindenképpen olyanokat, akikről nem gondolnánk, hogy nekik közük van az Istenhez. A kérdés az, hogy vajon ők meggondolják-e magukat?

Ezért mondtam azt, hogy véleményem szerint az egyik kulcsszava ennek a példázatnak mindenképpen a meggondolás. Mert egyenesen kimondta az a bizonyos fiú, hogy ’nem akarok’, és aztán meggondolta magát, és mégis elment. Lehetséges, hogy az Istennel látszólag semmit kezdeni nem akarók, a rá látszólag ügyet sem vetők között mégis vannak, lesznek – talán meglepő mértékben – olyanok, akik meggondolják magukat. Úgy is mondhatjuk, hogy megtérnek. Akik mégis hallgatnak a János által vagy a Jézus által hirdetett szavakra. Jézus felteszi a kérdést: ki teljesítette a kettő közül az apja akaratát? A Bibliából felolvasott válasz szerint tehát az, aki végül is elment és dolgozott.

Az a döntő, hogy az ember, az Isten fia, lánya elmegy-e, részt akar-e venni az Istentől kívánt munkában? Az a kérdés, hogy bármilyen előzmények után megpróbál-e igazodni az apa akaratához? Hozok néhány bibliai példát. Például, úgy cselekszik valaki, mint Zákeus, aki történeti személyként találkozott Jézussal. Az életének a korábbi eseményei – amit róla tudunk – nem mutatták annak jelét, hogy itt egy igazán istenes emberről lenne szó. És aztán mégis kiáll, és azt mondja, hogy a vagyonom felét a szegényeknek adom, s ha valakitől valamit igazságtalanul vettem el, annak a négyszeresét adom vissza. S erre feleli Jézus neki, hogy: „ma lett üdvössége ennek a háznak”.

Vagy a Jézus példázatában szereplő samaritánus, akit szintén egy magát meggondoló embernek tekinthetünk. Akiről ha csak ennyit hallottak volna a többiek, hogy ez egy samaritánus, megint azt gondolták volna, hogy neki biztos nincs igazán köze Izráel Istenéhez. És mégis ő volt az, aki segített a bajbajutotton. Vagy – hogy ismét történeti példát hozzak – a Nagytanácsnak, a Jézussal egyébként szembenálló Nagytanácsnak is volt egy-két olyan tagja, akikről tudjuk, hogy másként viszonyultak hozzá. János evangéliumából ismerjük Nikodémus alakját, több evangéliumból olvasunk Arimátiai Józsefről. Ők meggondolták magukat, és mégis igent mondtak a Jézus által hozott üzenetre. De gondolhatunk a tanítványok közül Péterre is, aki elbukott, de vissza is tért.

Ezek tehát a pozitív példák voltak. Olyanok, akik mondtak néha igent, mondtak néha nemet, de végül is jó irányba mozdultak el, cselekedték az Atya akaratát. De az az evangéliumokban olvasunk rossz példákról is. Ilyen az úgynevezett gazdag ifjú, aki istenes embernek tűnik, és azzal a kérdéssel fordul oda Jézushoz: „Mit cselekedjek, hogy az örök életet elnyerjem?” Még az első kérdésre adott szavaiban is az tükröződik, hogy „mindezt teljesítettem, a parancsokat megtartottam ifjúságomtól fogva”. És aztán mégis negatív irányba dől el a dolog, mert nem tudja meggondolni magát, és a következő kérésre, a következő útmutatásra már nem tud igent mondani. Vagy egy másik példázatbeli személy: az a bizonyos öntelt farizeus, akivel nem az a baj, hogy farizeus, hanem az a baj, hogy imádságában gőgösen, öntelten, a saját érdemeit elősorolva imádkozik.

Azt gondolom, hogy az ideális eset az lenne, hogy ha Istennek csupa olyan gyermeke lenne, aki igent mond és el is megy. Az ideális az lenne, hogyha ide az istentiszteletekre csupa szent és majdnem tökéletes ember jönne, akikben buzog az Isten iránti érdeklődés, a vágy, a tettvágy, hogy ők az Isten akaratát cselekszik, és aztán ugyanígy mennének is el.

Örvendetes azonban az is, ha valaki a nemet mondás után mégis el tud menni, és tud cselekedni. Vagyis örvendetes az is, ha valaki úgy keresi az Istent, hogy még nem szent, hogy még nem tökéletes, hogy még rengeteg hiányossága van. Vagy az, ha valaki azután keresi az Istent, hogy egy jó darabig megpróbált ellenállni, szembeszállni az őt hívó szóval.

Örvendetes az is, ha valaki bűnösen jön ide, s bár nem szentként, de Isten iránt elkötelezettként, Isten iránt hálával távozik el innen. Örvendetes mindenképpen, ha valaki tud hinni akár a János által közvetített szavaknak, akár magának Jézusnak.

Adja Isten, hogy akár az igent, akár a nemet mondókból minél több olyan ember legyen közöttünk, közülünk, aki cselekszi az apa, az Isten akaratát.

Ámen.