Milyen nevet kaptál?
Mi is az én nevem?
Ez a kérdés számtalanszor foglalkoztatott, és oly sokszor vált fontos kérdéssé bennem.
Különösen azóta, hogy Isten egyre inkább jelzi számomra, hogy hova tartozom, ki az én Népem.
Miközben itt élek Magyarországon, ahol sok nép keveredéséből egy olyan nép született, mely magát magyarnak nevezi...
Márpedig belső érzésem szerint is a névnek sokféle és működő jelentése van valamennyiünk számára.
A családnév megjelölése adott mindenki számára. Általánosságban ez a fontos, miközben az utónévnek kikiáltott személyes névnek ma már lényegében semmi jelentőséget sem tulajdonítanak. A családok szétesése miatt még az sem fontos, hogy az utónév viselője valamely ős, vagy rokon nevét hordozza, mely régente egy hovatartozást jelzett, illetve követendő példaként kísérte hordozóját.
Aztán a katolikus hagyományok által a bálványok, vagyis a szentek és egyebek nevei, mint védelmet adó varázsszavak működtek.
A helyzet lényegesen az utóbbi évtizedekben sem változott.
Megerősödött a bálványok státusa a családdal szemben, de mindkét forma él és működik.
Sokszor mosolyogtató, hogy a nevek hallatán könnyű megállapítani, hogy a tulajdonosa hány éves.
Mert a televízió hősök, színészek, politikusok, vagyis ismertebb emberek olyannyira bálványozottak lettek, hogy nevüket tömegesen adták gyermekeiknek azok imádói.
Születésemkor én is kaptam nevet. Nem kereszteltek meg semmiféle vallásba, de névadásom volt.
Szülőapám neve már "foglalt- volt, így praktikus oknál fogva olyan nevet kaptam, mely apai és anyai ágon is egy-egy nagybátyámé volt.
Olyan, melyet azonban sohasem szerettem.
Mégis volt névadásom, és kaptam nevet, melyet az első elhangzásakor elfogadtam!
Hogyan történt ez?
Sok évvel ezelőtt Jeruzsálemben voltam. Életemben először.
Ezt az érzést, hazaérkezést csak az élheti meg, aki hazatalál. Érzi azonnal, hogy kihez tartozik, és e találkozás a teljes azonosulás, beleolvadás erejével bír. Más legfeljebb valami meghatározhatatlan jót érez, de zsidóként ez nem művi, nem kényszeres, hanem a hazatérő és a haza katartikus találkozása. Könnyekkel, öleléssel, sírással és nevetéssel, amikor mindent magába ölelne a hazataláló.
Ennek megélése után mindent és mindent ölelni, látni, megismerni, szeretni szerettem volna. Jeruzsálem minden köve az enyém volt, minden illata élet volt számomra. Boldog voltam...
Egyik nap így elmentem a Központ Zsinagógába is, ott is találkozni akartam a mindennel.
Az időpont olyan volt, amikor egyedül voltam az imádkozás helyén. Imádkoztam és szívből jövő hálám, örömem és minden jót Isten elé tettem .
Amint ezt tettem, egyszer csak egy határozott léptű, valahova siető rabbi lépett hozzám.
Minden bevezető és felesleges, tapogatódzó szót mellőzve megkérdezte:
- Mi a neved?
Válaszoltam, mely válaszra újabb kérdést tett föl:
- Mi a zsidó neved?
Válaszoltam, hogy nekem olyan nincs.
- Hogyan lehet ez? Te zsidó vagy...
Elmondtam a családom vándorlását, asszimilálódását.
Ekkor rám nézett, tekintete jelezte, hogy komolyat fog mondani, látható volt, hogy nemcsak lát, hanem látása és üzenete is van számomra.
Határozottan és ünnepélyesen, szinte kemény szavakkal közölte velem:
- Te Jaakov vagy, a neved Jaakov!
Aztán átölelt, kezét a fejemre tette és valamiféle imát, áldást mondott...
Akkor még nem tudtam mi történt, mit is tett ő.
Aztán amilyen gyorsan és sietve jött, elment, elviharzott, újra egyedül maradtam. Vegyes érzülettel, telve kérdésekkel.
Ki volt? Mi történt?
Honnan tudja életem addigi történéseit, hiszen valóban Jákób voltam...?
Ugyanakkor tudtam, hogy akkor és ott valaki lettem, akinek van neve. Méghozzá olyan neve, amit réges-rég tudott, de sosem tudta, hogy az ember nevének milyen fontos jelentősége van.
A hazatérésem tehát ezzel mintegy megszületés volt, vagy visszatérés Ábrahám Szövetségébe, és a zsidó népbe...
Úgy mint egy fiú a nyolcadik napon, nevet kapott egy életútra..., úgy hazaérkezésemkor megismerhettem végre zsidó nevemet....
Őseim a történelem viharaiban folyamatosan vándoroltak, menekültek több országon át, majd beolvadni, beleszürkülni akartak a befogadó ország vegyes nemzetiségű tömegeibe...
De Isten nem így akarta!
Számomra fontossá, érthetővé tette a visszatérésemet, és ehhez szinte azonnal minden feltételt is megadott.
...Azóta sok év telt el.
Mégis úgy emlékezem erre a találkozásra, mint életem egyik jelentős pontjára, mely életem útjának változását, vagy inkább meghatározását, egy új, vagy eredeti irányvonalának kezdetét jelentette...
Ezután további meglepetések értek.
Ebből az egyik az, amikor rá kellett jönnöm, hogy valóban Jákób voltam !
Gyermekként egy olyan faluban születtem Budapest mellett, ahol a kitelepítésekig szinte kizárólag svábok éltek.
Szüleim ott voltak kereskedők, boltjuk volt.
Iskoláim kezdetén diáktársaim közül is sokan sváb fiuk voltak.
Ahogy lenni szokott, mindenkinek volt valami gúnyneve, és én sem maradtam ki ebből.
Azonban sokáig nem értettem, hogy engem miért neveztek Kóbi-nak?
Akkor e szó számomra semmi tartalommal nem bírt. Még csúfolódásra sem volt jó, hiszen semmi olyat nem jelentett, ami ahhoz elegendő...
Örültem is neki, hiszen ezzel nem bántottak, de mégsem.
Amikor mindenki nagyon szeretett, sőt tisztelt azért, mert tudásommal kimagaslottam közülük, mindig megéltem már akkor egy másságot.
Azt, amikor mindenben elfogadnak, igényt tartanak rád, amikor ..., amikor minden a tied, de semmi sem a tiéd.., befogadnak, de sosem vagy otthon.
Amikor érzed a se veled, se nélküled kettős hatását, miközben mindent megteszel azért, sőt jóformán megvásárolod ajándékaiddal, hogy a többiekkel egy lehess....
Bántott e név, mert ez is más volt, még csak nem is gúnyoltak vele.., csak volt... Még ezzel is elkülönítettek...
Sok évtizeddel később értettem meg ezt.
Ha nem tudod ki vagy, ha nem ismered a nevedet, ha nem tudod, kihez tartozol, a környezetedet is használhatja ebben Isten, hogy rájöjj.
Mert Isten Tervéhez még a nevet is használja útmutatónak...
Mert a Kóbi név a Jákób becézése.
Amit felnőtt koromban kaptam Jeruzsálemben egy rabbi által, azt én már születésem előtt megkaptam életútként.
Amit a jeruzsálemi rabbi kimondott, azt a sváb néphez tartozó játszótársaim évtizedekkel előtte, réges-rég tudták.
Ma már én is tudom, és elfogadom...
Jaakov
Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.