De hát ez csak művészet!

A kortárs hívő ember számára nagyon divatos szentesíteni minden olyan művet, művészt, vagy művészetet, mely régi volta miatt nem tűnik annyira romlottnak, mint az, amit az aktuális világ kínál számára, és melyet már csak szokatlan és új jellege miatt is visszautasít konzervatív gondolkodása. Ez természetes is, hisz a világ "előrehaladtával- az ember fokozódó romlottsága, és bukása egyre nyilvánvalóbbá válik az egyetemes művészetekben is. A nagy veszély azonban itt rejlik. A nem szellemben élő, lelki, vallásos hívő ember, lelki élmények után vágyik. A világtörténelem legalkalmasabb lelki vágyakat kielégítő eszköz mindig is a művészet volt.

Az első parancsolatból már kitűnik a művészetekben rejlő veszély melyre Isten felhívja népe figyelmét:

"Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak.- 2Móz 20,4.

Nyilvánvalóan kitűnik, hogy minden világhatalomnál a történelem minden idejében, a művészet központi szerepet játszott. Ha csak a közelmúltat vizsgáljuk meg, a 20. század minden diktatúrájának a művészet és a művészek voltak az elsődleges céltáblájuk, és minden korai ostromainak céljpontjai. Mind a nácik, mind a kommunisták, ha más formában nem, de a művészeket üldözték legelőször, és a média mellett a művészeti iskolákat foglalták le elsősorban, mint a közízlés és gondolkodás formáló intézményeit. A propaganda, mint az eszmék leghatásosabb terjesztője és népszerűsítője, is különféle művészeti ágakban nyilvánult meg. A szemet-lelket elkápráztató műalkotások, mindig tükrözni igyekezték az adott hatalom nagyságát, és erejét, mint a nép felett gyakorolt hipnotikus eszköz, mely kordában és káprázatban tartja a tömegeket. A rekatolizáció legfőbb eszköze a szegényes protestáns körökkel szemben is a szemet elkápráztató műalkotások, és emberi műveltség volt az ellenreformáció idején. A magas szinten kiképzett Jezsuita szerzetesek hatalmas dísz barokk templomaikban sokkal nagyobb vonzerőt gyakoroltak az emberekre, mint egyszerűbb, földi protestáns ellenfeleik. Ez minden globalizáló és gyarmatosító nagyhatalomnak legravaszabb fegyvere, mivel nem a testre hat, hanem közvetlen a lélekre.

Egy ily módon elnyomott nép számára az ellenszert nem Istennél keresik, hanem legtöbb esetben egy alternatív művészeti formában. Így a régebbi kor nemzeti írói és alkotói egy fajta talapzatra kerülnek az emberek tudatában, és hatni kezdenek a emberi gondolkodásra. Egy Európailag is globalizált világban ösztönösen küzd a józanabb ember nemzeti öntudata fennmaradásáért. A kérdés az, hogy elődeik, kik a mai erkölcshöz képest egy patyolat tisztának tűnő szellemiséget látszanak képviselni, ténylegesen tisztábbak voltak-e, avagy sokkal inkább a hírnökei, vagy előfutárai voltak a mai fokozottabb rossz állapotnak?

Azt hiszem, tudja az olvasó, mire akarok kilyukadni. Egy mindenkori romlott állapotnak, mindig van előzménye és gyökere. Csak a romlott gyökér eredményezhet romlott ágakat, gyümölcsöket.

Nem szeretnék túlságosan elméleti síkon maradni, ezért nézzünk egy-két konkrét példát. A magyar nemzeti írók és költők között csak a legismertebbeket említeném, akik mindenféle keleti miszticizmus, különféle tudatmódosító szerek, és ős-pogány vallások mámorában alkottak és éltek, és melyekre ma, az ezek a szellemiség ellen küzdeni vélők hivatkoznak a leginkább, még a templomi szószékeken is!
Hamvas Béla, 20. századi író, kinek regényei szinte kivétel nélkül a keleti miszticizmus dicshimnuszát hozza elénk, Magyarországon maga volt a New-Age keresztapja és első népszerűsítője.
Hozzá hasonló szellemben említhetném Weöres Sándort, aki már ezt a keleti miszticizmust már-már az ősmagyarsággal kezdi párhuzamban állítani, kiemelve a magyar nemzet és a keleti pogány vallások közötti "elkerülhetetlen- párhuzamát.
Már egy lépéssel tovább, az ősmagyarnak mondott, ebben a században összeállított régi magyar pogány vallás újjászülője maga Wass Albert, ki kalandos regényeivel és ékes magyarsággal nem tesz mást, mint a varázslásra és a sámánizmus titkaira és működésére nevel.
Aztán említhetném még "Góg és Magóg fiát-, aki köztudottan alkohol hatása alatt alkotta a nyilvánvalóan hellén befolyású, "Isten, illetve Krisztus- verseit, ahol az Örökkévaló alig emelkedik feljebb a görög-római istenek fölé.
És végül sorolhatnám az ország irodalmárainak nagy többségét, kik legtöbbször valamilyen Isten nevében alkottak, csak azzal már kevesen hajlandók foglalkozni, hogy nem Ábrahám, Jákób, és Izsák Istenéről, illetve Krisztusról, mint Istenről van szó, hanem a deista elmélet szerinti istenről, akit a felvilágosodott forradalmár Franciaországból importáltak. (Kölcsey, Vörösmarty,...)

Az Istenes verseknél is a jellemző, hogy nem egy mély és tiszta hit, legalább is megtért és újjászületett ember szellemben történő dicshimnuszai, hanem sokkal inkább egy magas fokú keresés, de egyben lázadás az ellen, hogy Isten találja meg őket. Olyan emberek írásai, akik érzik, hogy szükségük van Istenre és kegyelmére, de törvényeit, mint művészek és alkotók nem képesek elfogadni, engedelmességre és életátadásra lázadásukban képtelenek eljutni. És még, ha vannak is néhány kiemelkedő Krisztust dicsérő művek, azok hány százalékát teszik ki egész életművüknek? Mennyire lehet beszélni egyszerű megvilágosodásról, mely ideig való volt, ha életművük többi része már nem igazán tükrözi ezt a tisztaságot? Istent keresik, de ő maguk akarják meghatározni, hogy milyen legyen az ő istenük. Valójában a félelem és rettegés szelleme érezhető a legtöbb ilyen műben. Hisznek Istenben? Jól teszik, az ördögök is hisznek és rettegnek,... vagyis a művészetek mögött rejlő démon világ, akik Isten-Krisztus képét a lehető legtávolabb igyekszik vinni az igazságtól. Bizony a művészet megszállottságig vezethet. Súlyos démoni befolyások alatt alkotnak gyakran a művészek, mint egy fajta antitézise a Szentírás szerzőinek, kik a Szent Szellem vezetése alatt írták meg Isten kijelentett szavát. Megtestesítik a modern ember Istenképét. A mai világban divatos azt gondolni, ahány ember, annyi istenkép. Mindenkinek megvan a maga istene! "Minden vallásból, azt tartom meg ami kényelmes, szimpatikus számomra.- Honnan származik ez a gondolkodás, kitől tanulhatták ezt, ki erősítette vajon meg bennük ezt a lázadást, mely minden emberben benne van eredendően, ha nem nagyra becsült művész elődeiktől? És ezek az alkotók, honnan merítik mindezt? Mi a mai és mondhatnám a mindenkori művészeteknek a gyökere, ha nem a Humanizmus, mely a pogány hellén, és egyéb pogány szellemiségekből fakad.

A reformáció, mint egy visszaindulás a kereszténység zsidó gyökerei felé, egy szükséges tisztulási folyamatnak a kezdete volt. Sajnos nagyon hamar megindult az ellenség romboló munkája ez iránt, és ez nem az ellen-reformációval kezdődött, hanem magával a reformáció ikertestvérnek tartott mozgalmával, mely éppen a művészeti síkon indult szemben a szellemi reformmal, és ez nem volt más mint a reneszánsz. A reneszánsz a pogány istenek és művészetekhez, filozófiákhoz visszavezető mozgalom volt, mely a katolicizmusból, kizárólag a rosszat tartotta meg. Míg a reformáció a pogány elemeket dobálta ki a templomokból, addig a másik a Szentháromság Istenét zárta ki, megtartván az összes többi pogány elemet.

Természetesen, amíg a reformált hívek nem jönnek rá arra, hogy a reneszánsz, nem hogy bajtárs mozgalom, hanem kimondottan ellenséges, és továbbra népszerűsítik annak művészi formáit, a szellemi fertőzés, a hamis gyökerek ki nem irtása óhatatlanul egy nagy ökumenikus becsapáshoz vezetnek, melynek egyik fő eszköze a világi művészet. Így is értelmezhető talán a mondat, Minden út Rómába vezet! Talán tisztább értelemet nyer az egyetemes szó is, mely minden szellemiséget magába foglal, de még a szentet is. Természetesen a Szent csak akkor működik, ha egyeduralmat adunk neki. Isten nem tűri, hogy más istenekkel összekeverjük, egy ideig vár, majd tovább lép. Ha neve ott is marad, tartalma már rég tovább ment.

De ha csak a hívő embereket vizsgálom meg, hány és hány olyan vallásos ember van, talán meg is tért, aki beugrik a csapdába. Meddig nem veszik észre, hogy nem mindenki Istentől való, aki Isten-re hivatkozik? Mindezeket a folyamatokat nap, mint nap tapasztalni lehet. Mikor a profán megfertőzi a Szentet. Mikor az irodalom, a művészet, a filozófia, mint az emberiség történelméhez tartozó, kulturális ismeret súlyos tévelygésbe viszi a jóhiszemű alapjában hivő embert, meghatározván annak gondolkodását, ízlését. Mikor lelki vágyaikat kielégíteni vágyó vallásos emberek magukba engedik a profán szellemiségeket. Mikor már szinte az egész kereszténység beveszi, hogy Ady Endre idézetekkel, rockzenével lehet evangelizálni, hogy görög mitológiai elemekkel lehet Krisztust hirdetni a népeknek (lásd. Narnia c. filmet, illetve Krisztus utolsó megkísértése c. filmet, ahol érdemesnek találják a modern teológusok eljátszani a gondolattal, hogy mi történhetett Jézus fejébe, mikor egy nőre nézet, vagy egyáltalán nem kételkedett valaha Ő is Isteni mivoltába, stb... !). Hány és hány hívőt szakítanak el Istentől saját lelki vágyaik, elmélkedéseik, filozofálgatásaik, hogy fokozatosan visszarántsák őket a világba?

Jó lenne ismét a zsidó népre nézni. Mikor az Tanach-ban (Ószövetség), számtalan példa volt, hogy mi történt, mikor a nép Isten-tisztelete mellett, behódolt a környező hatalmak isteneinek is. A vége mindig pusztulás volt. De ezt a pusztulást megelőzte a kiüresedés. Hol tart a mai magyar keresztyénség?

E-rövid tanulmány célja nem a művészet lebecsülése, és bemocskolása, hanem a benne rejlő nagy veszélyek leleplezése. Jó magam is nagy művészetkedvelő és gyakorló voltam-vagyok, ezért is merészeltem belemenni a témában. De, mint újjászületett ember, nagyon fontos mindent Isten Szellemében, az Ő látása szerint megvizsgálni, hogy mi az, ami jó, mi az, ami árt. Természetesen van, ami rám nagyobb, vagy rosszabb hatással van, mint egy másik testvéremre, mivel más fertőződésekből tisztultunk meg, de vannak nyilvánvaló és általános jelenségek, melyeket nem árt figyelembe venni. Saját életem tapasztalata az, hogy miután ez a vizsgálat folyamatban van, a művészeti kör leszűkült és megtisztult. Ez ne riasszon el senkit, nem aszketikus módon kell élni. Gyönyörködni lehet, és szabad, művészetek által is kifejezhetem Isten iránti szeretetemet és tiszteletemet, de ha valaki tényleg Krisztus uralmában újjászületett, és az Ő Szelleme irányítja, szellemi ember révén a lelki vágyak már sokkal kevésbé irányítják és uralják. Ez jelenti az igazi szabadságot!

A művészetek és a tehetség is Isten ajándéka. A kérdés az, hogy hogyan sáfárkodom vele. Az Ő dicsőségére használom-e, vagy a saját dicsőítésemre, vagy más emberekére, illetve a más emberek és saját magam mögött rejlő valódi erőkére?

Richard