2004. március 17.

Fekete Ágnes: Áldás, békesség!
Németh Pállal folytatjuk Kálvinról szóló sorozatunkat, amelyet ott hagytunk abba, hogy Kálvin Strasbourgba menekült Genfből.

Németh Pál: Kálvin nem tekintette ugródeszkának Strasbourgot, hanem ott hosszútávra rendezkedett be. Egy esemény azonban kiforgatta a dolgokat normális menetükből., Egy hírneves bíboros ugyanis, név szerint Jacopo Sadoleto levelet írt (1539. március 18-án) Genf tanácsának és népének a Lyoni Püspöki Konferencia nevében. Ebben a levélben kéri a genfieket, hogy térjenek vissza a római katolikus egyházba. Ennek a pozitívumait ecseteli a bíboros, aki egyébként ismert volt arról, hogy a reformok a híve. És nem volt senki, aki válaszoljon a levélre. Kálvin válaszolt (1539. szeptember 1.) s megírta a reformáció mozgalmának legnagyszerűbb apológiáját.
Bírálja Sadoletonál a Szentlélekre való állandó hivatkozást. Az anabaptistákra jellemző, hogy ha valamit állítanak, mindjárt az Isten Lelkére hivatkoznak, mint a forrásra. Kálvin jobban szereti, ha valaki állításának igazolásában a Szentírásra és az emberi értelemre hivatkozik.

Fekete Ágnes: Mégis, hogy történt, hogy Kálvin válaszolt erre a levélre?

Németh Pál: Miután a genfiek olvasták Sadoleto levelét és - gondolom - ők is látták, hogy milyen nagyszerű írás, s a válasznak méltónak kell lenni az eredeti levélhez, Kálvint bíztatták arra, hogy válaszolja meg a levelet. 1540. szeptember 21-én az egyik tekintélyes tanácstag, Perrin megbízást kap arra, hogy rábeszélje Kálvint a visszatérésre. Kálvin elment ugyan Genfbe, de azzal, hogy Strasbourgba vissza fog térni. A marasztalás azonban olyan egyértelmű volt, hogy Kálvin nem térhetett ki előle és Genfben maradt s azonnal hozzálátott ahhoz a munkához, amit kényszerűségből egy időre abba kellett hagynia.

Fekete Ágnes: Hogy látott munkához Genfben Kálvin?

Németh Pál: Négyféle tisztséget rendelt az egyházi élet irányítására: 1. a pásztori tisztséget, (ez a lelkipásztori tisztség, feladata az igehirdetés, a sákramentumok kiszolgáltatása), 2. a doktorok, a tanítóknak a tiszte (ők vigyáznak a tanítás tisztaságára) 3. a presbiteri tisztség és végül 4. a diakónusi tisztség. Ezek a klasszikus tisztségek a református egyház vezetésében. Kálvin felfogásában az egyház kettős valóság. Egyrészt Krisztus teste (corpus Christi) és a hit tárgya - ez az, amit mi ma láthatatlan egyháznak hívunk (ecclesia invisibilis) - másrészt az egyház tapasztalat tárgya is, mint szociológiai közösség, mint "corpus Christianum". Ez a kettő nem fedi egymást, viszont az egyházfegyelem biztosítja, hogy azért ez a kettő szoros kapcsolatban legyen egymással. Tehát hogy a szociológiai közösség egyre inkább megfeleljen az ideális közösségnek.

Fekete Ágnes: Tehát, ahol nincs egyházfegyelem, ott nincs egyház sem - szerinte? Munkához látott Kálvin, de óriási konfliktusokba is került.

Németh Pál: Kálvin szigorúsága a genfiekből ellenállást váltott ki. Genfben volt egy szabadelvű társaság. Libertinusoknak hívták őket. Ők nyűgnek érezték a kálvini egyházfegyelmet. Azt, hogy az egyház az erkölcsi kérdésekbe beleszólt. A lelkészek társasága nem volt mindig a helyzet magaslatán. Ez különösen élesen jelentkezett akkor, amikor 1543 tavaszán Genfben egy szörnyű pestisjárvány dúlt és szedte áldozatait. A városi tanács - a kor szokása szerint - a lelkésztestület segítségét kérte. A nyilvánvaló veszélyre hivatkozva Kálvint nem engedték a betegekhez, mert rá az egyház vezetésében nélkülözhetetlenül szükség volt. A kórház vezetője arra panaszkodott, hogy a városi tanács kérése ellenére sem végzik a lelkészek a betegek között a lelkigondozói szolgálatot. Ódzkodnak, mert hiszen a pestises betegek közé menni életveszélyes volt. Egy önként jelentkező lelkész, aki bement és végezte ezt a szolgálatot, nagyon hamar meg is halt. Sokan még Kálvinnak is fölróják, hogy miért nem ment ő. Nehéz helyzetben volt a lelkésztestület, a lelkészek gyáván viselkedtek, ez a tekintélyüket csorbította. Sokan gondolhatták: egyébként nagyhangúak, de amikor tényleg szükség van a vigasztaló szóra, a lelkigondozói szolgálatra, akkor visszariadnak a veszélytől, és gyávaságból nem végzik a munkát. A lelkészek gyávasága nem használt a lelkésztestület tekintélyének s növelte a szakadékot a város polgársága és a lelkészi kar tagjai között.

Fekete Ágnes: Végül is akkor a libertinusoknak ez a társasága egyre inkább megerősödött és egy szemben álló tábort képzett Kálvinékkal szemben?

Németh Pál: Így van. Egyre inkább rendeződtek a soraik. Kálvint nehéz helyzetbe hozták bizonyos ügyek, amelyek a személyével voltak kapcsolatosak. Ilyen például Hieronymus Bolsec letartóztatása 1554 októberében. Bolsec orvos volt, de eljárt a lelkésztestületi gyűlésekre, mert rendkívül érdekelték a teológiai kérdések. Ez nem mindig szerencsés dolog. (Nem akarom a világi orvos egyháztagjainkat elszomorítani.) Az október 16-i összejövetelen Bolsec kijelentette, hogy a kettős predestináció tanítását nem tudja elfogadni. Azzal vádolta Kálvint, hogy Kálvin szerint "a bűnnek is Isten az okozója". Bolsecet letartóztatják, kihallgatják. Nehéznek találják a döntést, ezért kikérik a zürichi, bázeli és berni egyházak véleményét. Ezek nem állnak határozottan Kálvin mellé, de megértik, hogy Genf nem akar megtűrni egymásnak ellenmondó teológiai nézeteket. Megjegyzik, hogy az eleve elrendeltetés tana "nem tejnek itala", hanem "kemény eledel", amellyel csak a hitben felnőttek táplálkozhatnak. Bolsec Jeromost száműzték Genfből. Később visszatért a római katolikus hitre. Írt egy Kálvin életrajzot, amely bőséges anyagot szolgáltat arra, hogy Kálvin jóhiszeműségét és becsületességét később megkérdőjelezzék. Valójában az történt, hogy világi bíróság járt el vallási kérdésben. A világi felsőbbség találta bűnösnek a város polgári törvényeinek megsértésében.

Fekete Ágnes: Mi ennek a tanításnak a lényege?

Németh Pál: A lényege az, hogy a keresztyén ember, amikor az Isten kegyelmével kapcsolatba kerül, akkor rögtön látja azt, hogy ez a kapcsolat nem az ő érdemeiből létesült, hanem az Isten közeledett hozzá. Mi hozunk nagy döntéseket, de ezek a döntések, amikor értelmes egésszé állnak össze, akkor az Isten döntését mutatják rólunk.

Fekete Ágnes: Azért is van ez, mert Kálvinnak ez a jelmondata is - mint tudjuk -, hogy egyedül Istené a dicsőség.

Németh Pál: Hadd mondjak egy példát a magyar költészetből. Ady Endre fogalmazza meg csodálatosan ezt a gondolatot: "És, hogyha néha-néha győzök, ő járt, az Isten járt előttem, kivonta kardját, megelőzött." A eleve elrendeltetés tanában ez a megelőzöttségi tudat erősödik fel.

Fekete Ágnes: Tehát, ez nem egyfajta fatalizmus?

Németh Pál: Nem fatalizmus. Ennek a tanításnak nagyon nagy értéke van. Nem azért, mert általa megértünk valamit, amit eddig nem értettünk, hanem mert megvallunk valamit, aminek a megvallása nélkül nem lehet keresztyén az ember. Azaz: a saját erőtlenségünket, az Istenre szorultságunkat.

Fekete Ágnes: A másik problémája ennek a fatalizmuson túl, amikor ezt tovább gondoljuk, hogy akkor esetleg egy negatív értelmű predestináció is létezik. Tehát az, hogy akkor a kárhozatra is el van mindenünk rendelve.

Németh Pál: Ez olyan, mint amikor egy szobrász szobrot farag. Törmeléknek is lenni kell. Tehát, ott, ahol formát ad a szobrász, ott el is vesz az anyagból. Nincs kiválasztás elvetés nélkül. Nem egyszerűen a logika miatt, hanem a dolog természetéből adódóan. Tehát "az egyik felvétetik, a másik otthagyatik" - mondja Jézus is. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez a tanítás sokszor ellenérzést vált ki az emberekből.

Fekete Ágnes: Nehéz dolog. Egyfelől az ember azt gondolja, hogy tényleg, azért, mert én valamit nem értek meg, azért, mert nekem furcsa egy tanítás vagy idegen, azért nem lehet azt mondani, hogy az nincs. Másfelől, az embert zavarja ez. Tehát, ha látok valakit és akkor arra gondoljak, hogy az Isten őt a kárhozatra választotta ki? Szóval, ez nagyon abszurd.

Németh Pál: Ne gondoljunk arra! Én azt mondanám, hogy a predestináció-tan megvallásával Istenben imádjuk azt is, amit nem értünk. Persze az emberek nagy része arra hajlik, hogy az Istent szeretném teljesen megérteni. Miután teljesen megértettem, eldöntöm, hogy szeretem, vagy nem szeretem, imádom, vagy nem imádom. A valóság viszont az, hogy az Istenben sok mindent nem értünk. De hát attól Isten az Isten, hogy nem fér bele a mi fejünkbe. Általában az önző ember az, akit zavar ez a tanítás. Nietzschetől származik a híres mondás: "Ha lenne Isten, hogy viselhetném el, hogy nem én vagyok az?" Borzasztó egoizmus jelenik meg ebben a gondolatban. Sören Kierkegaard, a nagy dán filozófus, amikor az Isten szeretetéről beszél, akkor azt mondja, hogy az Isten iránti szeretetünket abban érezzük, hogy Istennel szemben soha nincs igazunk. Ugyanis, amikor igazunk kezd lenni valakivel szemben, akkor az azt jelenti, hogy kezdjük nem szeretni az illetőt. Ha egy ember csalódik egy másik emberben, amíg szereti, próbálja a másik embert mentegetni, hogy: hátha én voltam a hibás, hátha én nem voltam elég kedves, jobban oda kellett volna figyelni. Amikor nagyon igazunk van a másik emberrel szemben, akkor az azt jelenti, hogy nem szeretjük. Ha nagyon igazunk van az Istennel szemben, akkor az azt jelenti, hogy az Istent már nem szeretjük.