Nehezen értelmezhető esemény az, amikor a csintalankodó gyermek haragos édesanyjához rohan éppen akkor, amikor az életét is feláldozó anya a leghevesebben olvassa fejére “bűneinek” okát és okozóját. Megrendítően gyönyörű látvány, amikor a két kicsi kéz a magasba lendül, és bűnbánatos megszeppenéssel,- félig sírva, vagy már zokogva, -anyja ölébe könyörgi magát. Az elcsendesedő indulatból ölelő karok tárulkoznak, majd ölelnek, és szívmagasságba emelik a kis rendetlenkedőt. Ezt az élményt csak az édesanyák tapasztalhatják meg. Az édesapák is csak szemlélői lehetnek ennek, viszont soha nem történik meg az árvaházban.

A lélek vizsgálói megállapították, hogy ez az a bizalom. ami velünk születik, de nem marad sokáig maradandó. Mondják, hogy a kicsi gyermek félelmében átöleli gondolatban is azt, akitől védelmet remél. Azonban titokzatosan ámulatos, hogy vannak olyanok is, akik nemcsak ölelnek, hanem ölelését várják az ölelhetőnek, aki éppen haragszik. Ez már több annál, mint velünk született viselkedési reflex maradványa ősi örökségből, ez maga a legősibb örökség, ami arról szól, hogy aki átölelhető az viszont ölel, mert nemcsak van, hanem szeret is. Ha valakinek kétsége lenne affelől, hogy ebben a világban, amely valóban könyörtelenül rideg és mereven elzárkózó, van-e még bizalom, nézzen egy ilyen ölelésre vágyó gyermekre és édesanyjára, amint egymásba kapaszkodnak. Egyik vezekel bűneiért, a másik megbocsájt. Egyik sírásra fakad, a másik megenyhül. Majd lassan elárad a nyugalom, és létezni kezd a békesség.

A magyarnyelv az egyház megnevezéséhez illesztette az "anya" fogalmát is. Szándékosan nevezem fogalomnak és nem más nyelvtani kategóriának, mert érzékeltetni szeretném azt, hogy ebben az összetételben több van, mint szép stílus, vagy kifejező erő. Az anyaszentegyház nem metafóra, nem költői túlzás, semmi esetre sem esztétikai körülírás, hanem lényegi meghatározása mindannak, ami a lélek múltjában, jelenében és jövendőjében van. A mindenkori gyermek szemszögéből, így a mienkből is, édesanyánk hordozza az élet háromosztatú, azaz múlt,jelen, jövő kérdéseinek feleleteit. Ebben az értelemben az anyaszentegyház ilyen szolgálatot teljesít az árva, az elhagyott, a bodog vagy az örvendező gyermekei között. Éppen ezért nemcsak a valóságos édesanyára van szükségünk, hanem a valóságos anyaszentegyházra is. Ott ahol nincs édesanya, ott árvaházat kell építeni, ahol nincs anyaszentegyház nem elegendő segítségek a kórházak, az aggmenházak még a legbecsületesebb működtetés mellett sem.

A fenti megállapítás bizonyítására a következőket kell tisztáznunk.

A múlt szempontjából az anyai szerep a teremtés tényében ragadható meg. Életet ad Isten Évától, azonban Ádám közösségében. Az első édesanyát, és az első gyülekezetet ismerhetjük fel. őket családnak is nevezhetjük, azonban sokkal fontosabb az ígéret, hogy ahol ketten, vagy hárman együtt vannak ott van Isten is. Az átölelhető Isten van mellettük. Elképzelhető, hogy mennyire fontos volt ez abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy az első testvérpár egyik tagja gyilkos, a másik áldozat lett. De ennél tragikusabb az, hogy az anya egyszerre kellett sirassa megölt fiát és annak gyilkosát, mert az is édes gyermeke. Éva ha nem közelít ölelő karokkal Istenéhez ebben a szörnyű állapotban, akkor nem remélhet ölelő karokat. A könyörület akkor így fogalmazódik meg: és adott akkor más magot Isten Ábel helyett. Éva az Úr karjai között lassan megnyugodott, majd a békesség létezni kezdett közöttük.

A jelenben egyik legégetőbb kérdése a megmaradás dolga. Nekünk magyaroknak kisebbségi állapotban különösen az. A megmaradás stratégiáit igyekszünk kidolgozni, mindíg vannak új elemek, amelyekkel kiegészíthetünk, és elemek, melyeket felfedezhetünk. Most egy ilyen elemmé válik az, hogy a megmaradás csak szilárd megtartó erőtől várható. Témánk szellemében az anyaszentegyház ölelő karjai között feltételezhető, hogy van ilyen erő. Azonban ezt az ölelésre ajánlkozó egyházat nagyon gyakran mi tagjai is gyengének, csúfnak, erőtelennek találjuk és mutatjuk. Mintha nem kívánkoznánk ölelő karokkal ölelő karok közé érkezni. Anyáknapi ünnepek irodalomfüggetlen versei jutnak eszembe, a megégett arcú anyáról, vagy a fiókáját elhagyóról. Kedves, de gyengeséget árasztó versek visszhangoznak a temetőben zokogó elárvult anyáról. Röviden, az anya és az anyaszentegyház mintha annyira elgyengült volna, hogy nem tudja szívmagasságba emelni gyermekeit, sőt mintha elvárná, hogy őt emeljék ebbe a magasságba, mert beteg és tehetetlenül gyenge. No, ezt a hamis képet kell nekünk megsemmisítenünk. Tőlünk telhetőleg a torzítást lelepleznünk. Nincs nehéz feladatunk, mert csak annyit kell érzékeltetnünk, hogy a megmaradást szorgalmazó anyai szolgálat soha nem engedélyezete gyermekeinek az elmaradást, hanem mindíg a haladást szogálta. A megmaradás harcában nem hagyta jóvá sohasem, hogy kimaradjon szolgálatunk a holnapért fogadott vállalkozásokból. Az elmaradás, a lemaradás és a kimaradás a megmaradás legnagyobb ellenségei. Figyeljük meg kik azok, akik erre fordítják figyelmünket, azokat találjuk meg, akik az egyház ölelő karjait is gyengítik, azaz a megmaradás stratégiáját feladták. Ezek Istent is gyengíteni akarják.

Az édesanyák mindíg imádkoznak. Hallottam káromkodó anyát is, ennek ellenére állítom, hogy az édesanyákat az imádság jellemzi. Ennek a lelki tulajdonságnak nincs más oka, mint annak a tudata, hogy a jövőt Isten kezéből lehet kérni és elfogadni. Hatalmas alázatra tanít ez a gondolat. Az anyaszentegyház is mindíg imádkozik, bár lehet halkan rágalmazza Urát, mert nem tud mindíg azzá lenni, ami akarna, de a tozóitól megszabadított egyház felszabadul önnön feszültségeitől is, és tud örömmel szólni a szabadító Megváltóról. Ez az a pillanat, amikor Isten ölelő karjai közé kerül szívmagasságba. Ez az egyház elkezdődött jövőjének pillanata.

Nincs nyelv, mely ennyire szépen szólna a gyülekezetekről egyetlen páratlan kifejezéssel, mint anyaszentegyház. Meg kell jegyeznünk, hogy itt nemcsak a magyar nyelv, nemcsak a magyar lélek, hanem a magyar hit is megnyilvánul hatalmas biblikus mélységgel. Idézem a címben megjelenő gondolatot az új fordítás szövegével:"De a Mennyei Jeruzsálem szabad: ez a mi anyánk."(Gal.4,26) Hallanunk kell a bíztatás szavát, édesanyánk szívmagasságától és ölelő karjai közül a mennybe emeltetünk, Isten ölelő karjai közé. Az anyaszentegyház akkor is teljesíti ezt a feladatot, ha az igazi édesanya már nem képes erre, mert egymásba kapaszkodó szeretet nélkül nem élhetünk.