A börtön derűje

A börtönben volt egy bukaresti keresztyén zsidó, Ásernek hívták. Alacsony, szelíd ember, soha nem láttuk aggódni, rosszkedvűnek. Mindenkin igyekezett segíteni. A cellatársak úgy szólították: 1 Korintus 13, vagyis a szeretet himnusza. Senkit nem hívtak még így. Ő volt az én nyelvmesterem, amikor a börtön idején ráadtam magam a német nyelv tanulására. Olyan jiddis-német keverék volt, amit tanított. Végül eljutottam oda, hogy tanítómmal németül imádkoztam együtt. Mi ültünk, Richard Wurmbrand a hátunknál állt és végighallgatta az imádságomat. Így minősítette: - Feri, ezt az imádságot csak a jó Isten értette. Én sem hagytam magam: - Richard, nem neked imádkoztam.

Egy másik alkalommal, amikor egy áhítaton pontatlanul idéztem a bibliai szöveget, Simon ben Jonathán rabbi legendáját hozta fel a védelmemre. Egyszer a rabbi hibásan idézte a Tóra szövegét, s ezen a mennyei angyalok nagyon felháborodtak s meg akarták büntetni az Úr szavával könnyelműsködő rabbit. Az Úr azonban leintette őket: hagyjátok, ő jobban ismeri a Tórát, mint én.

Wurmbrandnak kitűnő humora volt. Törülközője elvesztését így hirdette ki a cellában: "Aki talált egy lyukat és körülötte egy kevés törülközőt, kérem, adja vissza, mert az enyém."

- Soha ne engedd - tanultuk tőle -, hogy a kísértő megszomorítson, ne veszítsd el az Úrban való jókedvedet, soha semmilyen körülmény között. A depresszió, a szomorúság, a levertség rosszabb annál, ami okozza azt. "Ez az a nap, amit az Úr rendelt, örvendezzünk és vígadjunk ezen." (Zsolt 118,24) Ez a zsoltárvers a börtönnapokra is érvényes.

Agymosás zenével, virággal

A börtön a meglepetések helye. Soha nem tudtuk, hova visznek a cellából és miért. Mindenre késznek kellett lennünk. Ez a nagyon zárt világ mindig érzékenyen válaszolt a világpolitikai változásokra. Teljes volt a hírzárlat, mégis az őrök magaviseletéből pontosan következtetni lehetett a politikai-hatalmi helyzetre. Mindig tudtuk, hogy áll a nemzetközi kommunizmus szénája, mennyire erősödik vagy gyengül a nyugati hatalmak nyomása, főleg Amerikáé, emelkedik-e vagy süllyed a hidegháború hőmérője.
Hatodik éve voltunk már a rácsok mögött. Egy reggel arra ébredtünk, hogy a folyósó tele van virágokkal. Megfagyott bennem a vér. Ébren vagyok, vagy álmodom? Ökölcsapások, ordítozások helyett mosolygós cserepes virágok, mogorva őrök helyett emberarcú milicisták. Megijedtem. Sejtettem, mi következik. A durvaságot, az éhséget ki lehet bírni, de az emberarcú (virágarcú) kommunizmust nehezen. Élelmezésünk lényegesen javult. Filmet is vetítettek; olvashattuk a napi sajtót, mely a szocializmus páratlan győzelméről, az osztályellenség megsemmisítéséről zengett.
A politikai tisztek fehér papírral a kezükben jelentek meg celláinkban, s bárki kérhette büntetésének leszállítását vagy teljes elengedését. A szabadság, családunk újraláthatásának ára "csupán" ennyi volt: nyilatkoznunk kellett, hogy megbántuk a szocializmus elleni vétkeinket, s ezentúl beállunk a kommunizmus építésének dicsőséges munkájába. Csak ennyi! Nem ítéljük el azokat, akik hátuk mögött 10-15-20 évvel a papír után nyúltak. Mi, papok mindvégig kitartottunk. Senki nem használt el egyetlen ívet sem, még csak meg se kísértett a bocsánatkérés, a "bűnbánat" bűne. Egyszer már megtérhettünk bűneinkből Istenhez, második "megtérésre" nem volt szükségünk. Bűnbánatról lehetett ugyan szó, de csak amiatt, hogy nem képviseltük még határozottabban Jézus Krisztus evangéliumát kollaboráló egyházunkban és a világban. Erre a bűnbánatra azonban nem kaphattunk bűnbocsátó cédulát, ítéletünk leszállítását vagy éppen elengedését.
Álláspontunk helyessége utólag azáltal is igazolódott, hogy bár úgy tűnt, voltak, akik szemünk láttára mehettek haza civil ruhában, valójában ezt csak megrendezték: azok sem kerültek szabadlábra, akik kunyerálták, koldulták a rendszer bocsánatát. Persze ezt nem lehetett előre tudni. Kemények voltak ezek a virágos, kérvényírásos idők.
Végül a cellai élet is lazább lett. A foglyok beszélhettek egymással. Zenekart szervezhettek: a zene kitűnő eszköz az idegek és az érzelmek puhítására.
Elérkezett az ideje az első börtönudvari rendezvénynek. A hatalmas dobogós emelvényen ott volt a mikrofon, a zenekar, a börtön teljes tiszti kara, élén a börtönigazgatóval. Minden cellaajtó megnyílt, és minden rabnak kötelessége volt friss "udvari" levegőt szívni. A rabok padokon ülhettek, mint valami alkalmi, vidéki színházban. Találkozhattunk évek óta nem látott ismerőseinkkel, rabtársainkkal. Beszélgetni is lehetett, hacsak belénk nem szorult a szó a hirtelen ránkszakadt szabadság miatt. Ágoston Guszti, volt szatmári vallás- és történelemtanárom mellett kaptam helyet. Mérhetetlen örömet jelentett ez a találkozás. Ő a végét töltötte hétévi büntetésének. A magyar 56-os forradalom idején diákjaival az osztályban pár perces néma csenddel áldoztak az elhunyt hősök emlékének. Ezt a pár néma percet hét évi némasággal honorálta a rendszer: egy percért több mint három évet kapott. Ám Guszti bácsi nemcsak hogy átvészelte ezt az időt TBC-s tüdejével, de teljes jó reménységgel, másokat is bátorító hitével mindvégig kitartott. Közös együttlétünk igen gazdag volt. Áhítatainkra a vaságy megérintésével érkezett, mint amikor a zsidók megérintették az ajtófélre helyezett menúzát (fémtokba helyezett, megszentelt tóra-tekercs-pergamentet, melyen az az intés állt: "Halld Izráel, az Úr, a te Istened egy Úr, szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből").
A színpadon sorban feltűntek a bűnbánók. Főleg értelmiségiek(!). Egy román tanár szívfacsaró sírás közepette vallotta meg a rendszer elleni vétkeit, és mindenkit kérve kért, bánja meg bűneit, s tegyen hitvallást immáron új életéről a szocializmust építő rendszer dicsőségére. A szemünk előtt öltözhetett civilbe és hagyhatta el a börtönt, "szabadon". Voltak mások is, akik meghatódottságukban szinte szólni sem tudtak. A manipuláció, a zenés elernyesztés kitűnően működött, mintha egy neoprotestáns megtérési kampányon vettünk volna részt.
A vezetőség hízott arcáról a fölény s a siker fénye ragyogott a csíkos ruhájú közönség felé: "Csak rajta, rajta" - bíztattak. A mikrofon egy pillanatig sem maradt bűnvalló nélkül. Egyszer csak egy sovány, hórihorgas, csíkos ruhájú kapaszkodott fel a lépcsőn s imbolyogva megállt a mikrofon előtt. Kopasz fejünk rövid hajsörtéi az égnek meredtek. Mi lesz most? Wurmbrandot láttuk magunk előtt. Hát ő is a "bűnbánók" között van? A fizikai rosszullét környékezett.
Megszólalt. Jehova tanúival kezdte, akik szerint most már utolsó dátumként 1964-ben, de legkésőbb 1966-ban itt a világ vége, Krisztus láthatóan is megkezdi uralmát, mely a mennyben már 1914 óta elkezdőtött, és akkor majd azok, akik nem Jehova tanúi, örökké égő tűztengerbe kerülnek, ahol lesz sírás és fogcsikorgatás. A börtönigazgató elmosolyodott. Éppen erre a mosolyra várt Wurmbrand, hogy lecsaphasson rá: - Na, na, igazgató úr, ne mosolyogjon, mert ha nem tér meg Jehova tanújának, Önre is ez a sors vár. Több volt ez már a Jehova tanúin való gúnyolódásnál. Néma csend lett, szuszogni is alig mertünk. A tiszti stáb sem mozdult. Majd a captatio benevolentiae után így folytatta Wurmbrand: Jehova tanúinak kegyetlen Istenük van, de a názáreti Máriának fia, nem ilyen Istent hirdetett. Ő az Atyát mutatta fel szavaiban, tetteiben, életében, halálában és feltámadásában. Ő kész megbocsátani ma is mindenkinek, akik bűnbánatra jutnak őelőtte. Mária, Jézus anyja szegény proletár asszony volt, a kizsákmányolás áldozata. Neve zsidóul: Rebella (lázadó, forradalmár nőt is jelent). Méltó lenne rá, hogy a proletárok nagy nemzetközi ünnepein, főleg május elsején magasra emeljék a képét, és úgy zengjék énekét: "magasztalja én lelkem az Urat..." Szinte bénultan hallgattuk mindezeket. Ekkor már a szekus stáb is kezdett eszmélni: evangélizációt továbbít a mikrofon a börtönszínpadról, a rabok is és őreik is hallhatják a megtérés igéit.
A hivatalosok köreiben mozgolódás támadt, s valakit Wurmbrand helyébe küldtek, aki aztán erőtlenül próbálta ellensúlyozni ezt a hiteles bizonyságtételt.
Ez volt az első, s - legalábbis számunkra - az utolsó börtönszínház, börtöncirkusz. Néhány perc alatt dugába dőlt az egész zenés, virágos, színpados agymosás.
Végül is Jehova tanúi sem panaszkodhattak: ha a világnak nem is volt vége, 1964-ben őelőttük is megnyílt a börtön ajtaja, amint Richard Wurmbrand előtt és előttünk is. Elengedtek minden politikai foglyot. Nem mert el akarták, hanem mert el kellett engedniük - talán Amerika dollár-kölcsöne is ludas volt a dologban.