AZ ISTEN PUSZTÍTÁSAI
(1929. jun. 9-én a Család utcai imateremben.)
Jöjjetek, lássátok az Úr tetteit, aki pusz-
taságokat szerez a földön. 46. zsoltár 9.
A 46. zsoltár a szívéhez nőtt drága kincse minden embernek, akiben csak valamennyire is él hitének történelmi tudata. Ez volt az a győzelmi himnusz, amelyre sokszor rázendített az Isten népe, valahányszor nagy válságok zúgtak el felette, éspedig rázendített már előre, mielőtt a győzelem napja felragyogott volna. Aki tudja, hogy milyen harcok árán szerzett és megtartott örökség az ő hite, aki nem csak a jelenben élvezi annak áldásait, hanem beleéli magát az elmúlt évezredek emlékeibe, amelyekben ugyanennek a hitnek az ereje tündöklik, - az sokszor elénekli a 46. zsoltárt. Együtt énekli mindazokkal a nemzedékekkel, amelyek reánk származtatták azóta, hogy egyszer valamilyen nagy veszedelemben Izrael lelke beleöntötte ebbe az Isten szabadítása felől való ujjongó bizonyosságát. Együtt énekli a reformáció korabeli ősökkel, akiknek ajkára ebből a zsoltárból szőtt szöveggel adta Luther az „Erős várunk” harsonaszavú dacénekét. Együtt énekli a jövendőnek még meg sem született nemzedékeivel, akikre nyugodtan ráhagyhatja a szent ügy örökségét, - mert amíg zengeni fog a felséges hitvallás: „Az Isten a mi reménységünk, midőn reánk tör ellenségünk”, addig nincs mitől féltenünk az utánunk következőket sem, bármilyen rettentések álljanak is majdan az utjukba.
De akármennyire benne él is a lelkünkben ennek a zsoltárnak rendíthetetlen nyugalma, biztonsága, határozottsága, mégis nincs-e igazam, ha azt állítom, hogy idegenül érint és meghökkent – legalább sokunkat és sokszor – az a második része, amelyből alapigénket vettük?
Az első része, borzalmas támadásoktól körülostromlott várat fest elénk, amelynek falain belül mégis zavartalan békesség honol. Csendesen csobognak benne a kifogyhatatlan, élő forrás vizei. „Isten ő közepette vagyon.” Hajlékait örvendezés tölti be, akárhogy zúgnak és zajonganak is körülötte az ellenséges hadak. Ez a kép valóban a szívünkhöz szól: Isten az övéinek „erős vára”, megtartója és oltalmazója.
De a zsoltár második része kivisz bennünket a város falain kívül, s ott rettenetes képet tár elénk. Az imént még dühösen tajtékzó harci lárma elült. A tájra dermesztő csend telepszik. A támadásra mozgósított nemzetek, a felvonultatott rettentő hadak, nincsenek már sehol sem. Csak szétszórt, néma tetemek emlékeztetnek arra, hogy nemrégen büszke seregek lepték el a környéket. Szerteheverő pajzsok, töredezett kardok, tűz martalékává lett hadiszekereknek üszkös roncsai borítják a mezőket. Félelmetes pusztulás képe mindenütt, ameddig a szem ellát. És ezt a döbbenetes látványt a zsoltáríró azzal a szándékkal foglalja bele énekébe, hogy ez szolgáljon annak betetőzéséül. Erre a részre helyezi a hangsúlyt. Ez a csattanója az egésznek. Abban a halálos, dermesztő csendben, amelyet itt szemléltet, s amely ellenállhatatlanul rátelepszik a szemlélőnek a lelkére is, várja és reméli, hogy meg fog szólalni igazában az Isten magasztalása. „Csendesedjetek el és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten! Felmagasztaltatom a nemzetek között, felmagasztaltatom a földön!”
Mintha az egész zsoltár azért íródott volna, hogy a pusztulásnak erre a mezejére vezessen el bennünket, és itt tanítson meg mindnyájunkat az Isten ismeretére. „Jöjjetek, lássátok az Úr tetteit, aki pusztaságokat szerez a földön!” Nem különös dolog-e az Isten nagyságos dolgait a pusztításban látni, és az Ő hatalmát éppen megsemmisítő munkájában magasztalni?
De biztosan nem a zsoltáríróban, hanem bennünk van a hiba. Vegyük hát kissé közelebbről szemügyre a dolgot, és értsük meg a zsoltáríró igazságát.
I.
Isten tehát pusztításokat szerez....
Úgy hozzászoktunk ahhoz, hogy Istenben mindig csak az élet forrását, a teremtő erőt, a fejlődést és virulást zsendítő jóságot, a megújhodást ajándékozó kegyelmet s a végső tökéletesség felé munkálkodó titokzatos építő hatalmat lássuk. Most meg kell ismernünk egy másik oldaláról, - mint rombolót, akinek hatalmából enyészet és halál is fakad. De nem természetes kiegészítése-e ez a mi Isten-ismeretünknek? Olyan világban, mint amilyenben mi élünk, lehetséges-e az egyik a másik nélkül? Ahol a világosságnak annyi sötétséggel kell megküzdenie, győzhet-e az áldott napfény másként, mint az éjszaka halálával, s ahol a bűnök fenevadjai leskelődnek mindenfelől, hogy rejtekhelyeikből lecsapjanak áldozataikra, lehet-e békés virulást teremteni irtás nélkül? Csak fel kell ébrednünk önáltató szép álmainkból a valóságos világ meglátására, és mindjárt beláthatjuk, hogy Istennek pusztításokat kell szereznie, ha hatalmát meg akarja dicsőíteni. Mint ahogy a napfény nem annak ellenére, hogy gyógyító és éltető hatalom, hanem éppen azért, hogy az lehessen, könyörtelenül öldökli a ragály és a penész csíráit, amelyek a sötétség nyirkos levegőjében garázdálkodnak, úgy az élő Istennek is „megemésztő tűznek” kell lennie, hogy magasztalása felhangozhassék a hálás szívekből.
Akik Istenért éltek és harcoltak, éppen ezért mindig tisztában voltak azzal, hogy feladatuknak kettős oldala van. Az Ótestamentumban Jeremiás világosan látja, hogy amikor „országok és népek fölé rendeltetik” az Isten akaratának hírnökeként, ez „építést és plántálást” jelent, de éppúgy „gyomlálást, irtást, pusztítást, rombolást” is. Az Újtestamentumban Pál apostol sem áltatja magát afelől, hogy az Evangélium hirdetése nemcsak „életnek illatja az életre”, hanem éppúgy „halálnak illatja is halálra”. És amikor egész életét felteszi arra a nagy munkára, hogy megépüljön az emberek között az „Isten temploma”, az egyháznak élő kövekből rakott csodás épülete, ugyanakkor úgy is meg tudja fogalmazni programját, hogy ő „minden erősséget le akar rombolni, amely az Isten ismerete ellen felemelkedik”.
És mit mondjunk magáról Jézusról, akiben teljességgel megmutatta nekünk Isten az Ő orcáját? Az ő „szelíd és alázatos” alakja tanított meg bennünket arra, hogy megismerjük Istennek csendben munkálkodó, irgalmasan megsegítő, felemelő és éltető atyai szeretetét. Ő, aki „nem vetette meg a repedezett nádszálat, és nem oltotta el a pislogó gyertyalángot” sem, öntötte belénk azt a bizodalmat, hogy Isten mindenütt ott van, ahol bármilyen csekély reménységgel bíztató életcsírákat kell is nagyra melengetni, türelemmel és megbocsátással virágzásra ösztökélni...
És mégis, Őróla íratott meg egész munkásságának az az összefoglalása, hogy: „azért jött, hogy az ördögnek munkáit elrontsa.” Egész szolgálata egy nagy, szakadatlan és kíméletlen rombolás... Ne gondoljunk éppen csak arra a jelenetre, amikor ostort ragad, hogy a kufárok uralmát megdöntse a templom szent falai között. Máskor is, mindig „pusztításokat szerzett”, amerre járt. Akinek van füle a hallásra, az észreveszi egy régi világ recsegését és ropogását, mihelyt valahol megszólal Jézus, és akinek van szeme a látásra, annak figyelmét nem kerüli el, hogy egy pusztulásba omlott hatalom romjai felett járja Ő a maga győzelmes útját. Pál apostol jól megragadta a dolog lényegét, amikor még Jézus haláláról is, sőt arról főképpen úgy beszélt, mint a sötét ellenségeknek „kifosztásáról” és „megöldökléséről”, mint döntő mérkőzésben reájuk mért végső, megsemmisítő csapásról.
A dolog tehát úgy áll, hogy amikor Isten megjelenti magát az emberek életében, mindig „pusztítást” is szerez. Az Ő közelében kettéválnak az addig szürke ködben elvegyült elemek, s amint életet hoz az ő végzései szerint valóknak, éppúgy halált hoz az ő akarata ellen valóknak. Gyógyulás és enyészet, megépülés és összeomlás, beteljesedés és megsemmisülés egyformán hirdetik kezének hatalmát.
Nem ismeri igazán Istent az, aki „félelemmel és rettegéssel” nem szemlélte még „pusztításait” a maga életében. Csak az támadt már új életre Isten kegyelmének érintésétől, akire nézve halálossá is vált már az Isten fensége és szentsége. Éppen ezért nem jut el a legtöbb ember az Istennel való élet viruló mezőire, mert megérzi, hogy oda emésztő tüzeken és halálos árvizek mélységein át vezet az út, - és ettől visszaretten. Az ember nem szívesen áll meg az Isten színe előtt a porba omlott önérdem és öndicsőség romjai felett, és rugódozik az ellen, hogy az életét vesztes csata színterének lássa, amelyen elhullott fegyverek hirdetik a „pusztítást” szerző Istennek egyedülvaló hatalmát. De aki tudja, mit jelent összetöretni és elnémulni a romhalmaz felett, - az megismerte Istent és örökké áldani fogja Őt érette.
Ugyanígy kísérik Isten útját az Ő „pusztításának” jelei az emberek közös életében is. Amikor elbizakodottsága párnáin pihen, vagy betegsége nyoszolyáján sínylődik az Isten népe, - nem aktuális a kérdés. De mihelyt talpra áll és hozzálát hivatásának teljesítéséhez, a világ két pártra szakad körülötte és rögtön szembe találja magát az Isten akarata ellen összeesküdött hatalmak makacs, elszánt táborával. A „vagy-vagy” válságaitól feszültek ilyenkor a helyzetek, és Istennek hatalma nem juthat el másként megdicsőülésre, mint az ellenszegülő erők tetemein át. Össze kell omlania az ellenállásnak, ha még annyi emberi érdek és vágy fűződik is hozzá! S akiknek megadatik, hogy azután körülnézzenek az elcsendesedett harcmezőn, ahol már csak szétszórt maradványai láthatók az imént még verhetetlen ellenfeleknek, azok soha nem felejthetik el többé azt, amit Istennek hatalmából megismerhettek. Hány ilyen emléket hagyott reánk az Isten ügyének múltja, és milyen bizonyos lehetőségekkel bíztat a jövője! Áldott az Isten, aki „pusztítást szerez...”
II.
„Pusztítást szerez a földön” – mondja a zsoltáríró, és hogy jól megértsük gondolatát, érdemes ezt még külön is hangsúlyozni. Könnyen beleeshetnénk ugyanis abba a hibába, hogy az egész kérdést áttoljuk egyoldalúan szellemi síkba. Hajlandók volnánk kettéválasztani a világot, egyfelől a hétköznapi realitásoknak a birodalmára, másfelől egy magasabb lelki régióra, s azután az utóbbira nézve vallani az Istennek hatalmát, de az előbbit kihagyni a számításból. Csábító kísértés az, hogy kijelöljünk Istennek egy külön területet, ahol csakugyan Ő a hatalmas Úr, s ahol pusztulásra van ítélve minden istenellenes hatalom, - a földi világot ellenben, amelyben mindennapi sorsunkat éljük, úgy tekinteni, mint amelyre nem vonatkozhatnak Istennek uralmi igényei.
Nos, ezzel alaposan félreértenénk a zsoltáríró bizonyságtételét. Mert szerinte Istennek „pusztításai”, amelyekben megjelenti magát, éppen a földön mutatkoznak!
Hiszen az Isten uralma ellen felsorakozó ellenségek is „földi” seregek. Erejüket a földből szívják. Bennük az anyag lázad fel, a test emeli fel öntelt követeléseit, az érzékek szabadossága, a gyomor telhetetlensége, az ököl erőszakoskodása, a hivalkodás féktelensége tiltakozik az Isten akarata alatt való meghódolás ellen. Akár az egyéni életben, akár nagy tömegek szervezett, intézményes életében, a föld a hadszíntér, és itt kell eldőlnie, hogy valóban Istené-e a hatalom? A kérdés nem az, hogy egy magasabb világban megdicsőül-e Isten, hanem éppen az, hogy vajon az Ő magasabb világa át tud-e törni ennek a földi világnak az ellenálló akadályain? Az Ő országa örökkévaló valóság, - de „eljön”-e? Az Ő neve szent, - de „megszenteltetik”-e? Az Ő akaratának engedelmeskednek a mennyben, - de ugyanúgy „a földön is”? Ebben válik nyilvánvalóvá, hogy Isten valóban – Isten. És ezért kiáltja felénk a zsoltáríró, mint valami boldog felfedezést, hogy Isten „pusztítást szerez a földön”.
Isten győzelmeit a léleknek valamilyen elrejtett külön világába berekeszteni egyébként is súlyos félreismerése volna a világ berendezésének. Hiszen az éppen úgy van megalkotva, hogy benne a láthatatlanok szüntelen formálják a láthatókat; a szellem éppen azért szellem, mert belesugárzik az anyagba, és beleépíti abba a maga vonásait, és a lélek világában „nincs oly elrejtett dolog, mely nyilvánvalóvá ne válnék” kézzelfogható, szemmel látható földi realitásokban is. Ha tehát az Isten hatalma beleavatkozik az ember életébe, és ha életadó és életmentő munkáját nem végezheti el úgy, hogy annak ne legyen meg a „pusztító” oldala is, akkor ennek az Isten szerzette „pusztításnak” is a „földön” kell maga után hagynia nyomait.
Ez teszi olyan realisztikussá az Istenhez való egyéni viszonyunkat. Nem lehetsz az Istené anélkül, hogy földi életed dédelgetett részei ne essenek áldozatokul az Ő ítéletének. Vésője le kell, hogy vágjon rólad sok egészen gyakorlati, megnevezhető szokást, kedvtelést, tervet és vágyat, és miközben kibontakozik benned az Ő gondolatai szerint való új ember, körülötted egyre nő a törmelékek halmaza, - abból, ami a magad akarata szerint lehettél volna vagy voltál is, de amit oda kellett adnod a „pusztulásba”. Nézd meg, az évek során hogy alakult a pénzeddel való sáfárkodásod, az idődnek a felhasználása, a társadalmi érintkezéseiddel való gazdálkodásod és sok más egészen földi ügyed. Ha elmondhatod, hogy „pusztítást szerzett” az életedben Isten, s ma „kár és szemét” a számodra sok minden, amihez valamikor görcsösen ragaszkodtál, - boldog vagy, mert megismerted az Ő hatalmát. Ha nem, akkor még ezután fogsz beleütközni abba. Végül is romhalmaz fölött fogsz megállni, - itt „a földön”. Hiába építed sikereidet az égig, és hiába mozgósítod erőidet még oly nagy seregekben, - egyszer megrendülten kell elismerned, amikor mindez semmivé mállik, hogy Isten az egyedül nagy és erős, aki „pusztítást szerez a földön”.
Az emberiség történelmi élete is tele van hintve itt, a földön számba vehető „pusztításokkal”, amelyekért szüntelen áldanunk kellene Istent. Hiszen minden bűn, hitetlenség és babona, amely Ő ellene megvetette a lábát, kiépítette a maga bástyáit a nagy tömegek földi életében. Közszokások erősségei emelkedtek, amelyek mögött látszólag véglegesen megfészkelhette magát az ellenség. Intézményekben és törvényekben merevedtek meg istenellenes gondolatok. Emberek milliói táplálták ezek uralmát nemcsak lelki hódolással, hanem anyagi áldozatok adójával is. És ezért megint emberek ezrei építették fel rájuk a maguk anyagi és hatalmi érdekeit. Tudás, művészet, fegyveres erő, minden, ami hatalmat jelent, a rendelkezésére állt egy-egy pogány gondolatnak. És sokszor még a Góliát és Dávid arányánál is sokkalta hátrányosabb, reménytelenebb erőviszonyban állt szemben az Isten ügye minden földi hatalmassággal. Mégis győzött, mert Isten „pusztítást szerzett a földön”.
Ahova eljutott az Evangélium, ott ősi babonákkal üzérkedő, emberkínzó, világcsaló varázslók zsarnoki uralma széthullott, és csak emlék-roncsai maradtak hátra. Ahol a keresztyén egyház megtelepedett, ott a rabszolgaságra épített hajdani gazdasági rend előbb vagy utóbb tarthatatlanná vált, akármilyen törvények védték és akármilyen óriási érdekek támogatták. Ahol a Krisztus által önállóvá lett lelkiismeret felébredt a nemzetekben, ott meg voltak számlálva a napjai a zsarnoki önkényuralomnak, a kiváltságos születési előjogok felháborító igazságtalanságainak, az emberi méltóságba belegázoló társadalmi egyenlőtlenségeknek. Hosszú várakozás, türelmes mártíromság kellett hozzá sokszor, de a történet vége mindig az volt, hogy az Isten „pusztítást szerzett a földön”, és minden újabb évszázadnak több oka volt áldva imádni az Ő hatalmát.
**
„Jertek, lássátok az Úr tetteit” – ez a felszólítás érkezett hozzánk és mi engedtünk neki. De elmondhatjuk, hogy itt többről volt szó, mint puszta „látásról”. Isten „pusztításainak” az ember nem lehet csupán nézőközönsége. Megéreztünk valamit abból, hogy érdekelt felek vagyunk. Tárgyai vagyunk az Ő „tetteinek”. „Pusztításai” belehatolnak a mi életünkbe, - egyénenként és egész mai nemzedékünkbe egyetemesen. Oh, jaj! – szemben állni Ővele, amint feltartóztatás nélkül nyomul előre diadalma felé, törve-zúzva, morzsolva-emésztve minden ellenállást! De milyen szent kiváltság önként vetni oda lábai elé mindent, ami megsemmisítő ítéletére méltó! Hiszen a „pusztítás” nem végcélja neki, igazában halálon át is életet munkál Ő, s „aki elveszti az ő életét, megtalálja azt” – Őbenne.
*****
***
_________________ Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!
|