ISTEN TERMÉSZETÉNEK HANGJA

"Aztán hallottam az Úr szavát, amint így szólt: "Kit küldjek el?"
Iz 6.8

Ha Isten hívásáról beszélünk, hajlamosak vagyunk arra, hogy elfelejtsük a legfontosabbat, annak az Egy valakinek a természetét, Aki hív. Van hívása a tengernek, a hegyeknek, a nagy jégsivatagoknak. Ezeket azonban csak kevesen hallják. A hívás annak a természetét fejezi ki, aki hív és mi csak akkor foghatjuk fel a hívást, ha bennünk is ugyanaz a természet van. Isten hívása az Ő természetének a kifejezése, nem a mi természetünké. A gondviselés folytán Isten hívásának sok kis hanghulláma rezeg felénk, amiket rajtunk kívül senki más nem tud felfogni. Bizonyos különleges dolgok felől eljut hozzánk Isten hangja és semmi hasznunk sem származna abból, ha másokat kérdezgetnénk ilyenkor. Meg kell őriznünk ezt a mély közösséget Isten és a saját lelkünk között.
Isten hívása nem a saját természetem visszhangja. Hajlamaim és vérmérsékletem nem jöhetnek figyelembe. Amíg vérmérsékletemmel törődöm és azt fontolgatom, mire is volnék alkalmas: sohasem fogom meghallani Isten hívását. De ha kapcsolatban vagyok Istennel, akkor abban az állapotban vagyok, mint Izajás volt. Izajás nagy válságon ment keresztül, ezáltal annyira hozzáhangolódott a lelke Istenhez, hogy fel tudta fogni Isten hangját. A legtöbb embernek csak arra van füle, hogy önmagát hallja, ezért nem hallhatja, amit Isten mond. Gyökeresen meg kell változnunk, hogy Isten hívásának a zónájába juthassunk.

A TERMÉSZETES ÉLET HIVATÁSA

"De mikor az Istennek tetszett..., hogy kinyilatkoztassa bennem az ő Fiát..." Gal l.15-16

Isten hívása nem valami különleges szolgálatra hív; lehet ugyan, hogy így értelmezem, mivel Istennel való kapcsolatom folytán kialakult bennem, hogy mit szeretnék Érette tenni. Isten hívása lényegében véve az Ő természetének kifejezése; a szolgálat annak az eredménye, ami megfelel a természetemnek. A természetes élet hivatását Pál apostol így fejezi ki: "Mikor az Istennek tetszett, hogy kijelentse az Ő Fiát én bennem, hogy hirdessem (szakramentálisan kifejezésre juttassam) Őt a pogányok között."
A szolgálat a tökéletes odaszentelődés túláradása; de - mély értelmében véve a szót - erre nincs külön elhivatás: csupán elenyésző csekélység az én részemről és Isten természetével való azonosulásom visszhangja. A szolgálat életem természetes részét képezi. Isten kapcsolatba hoz magával, miáltal én megértem hívását és Iránta való tiszta szeretetből bizonyos dolgokat teszek a magam számlájára. Isten szolgálata nem más, mint annak az embernek a tudatos szeretet-ajándéka, aki meghallotta Isten hívását. A szolgálat, az én természetem képességeinek a kifejezése: Isten hívása pedig az Ő természetének a kifejezése; ennélfogva amikor elnyerem az Ő természetét és meghallom az Ő hívását, mindkettőben az isteni természet csendül meg, és ez a kettő együtt munkálkodik. Isten Fia kinyilatkoztatja Magát bennem, én pedig a Neki való odaadásom okán szolgálok Neki az élet mindennapi közönséges dolgaiban.

„Isten azt mondta: Bizony, én veled leszek.” (2Móz. 3:12)

Természetes, hogy amikor Isten küldetéssel bízta meg Mózest, nem engedte egyedül útjára. Felvenni a harcot a világ leghatalmasabb uralkodójával – ez rettenetes veszélyekkel járó és óriási erőt megkövetelő feladat volt. Nevetséges lett volna, ha ezzel a feladattal egy szegény és magányos pásztorembert bíz meg Isten, és aztán magára hagyja. Elképzelhetetlen, hogy a bölcs Isten szembeállítsa Mózest egymagát a fáraóval és Egyiptom egész haderejével. Ezért ígérte Isten Mózesnek: „Én veled leszek” – és ezzel kizárta számára az egyedüllétnek még a gondolatát is.
Az én esetemben ugyanez a helyzet. Ha az Úr küldetésében úgy indulok, hogy az Ő erejében bízom és az Ő dicsőségére tekintek, akkor biztosan velem lesz. Azzal, hogy Isten küldetést ad, kötelezi is magát, hogy támogatni fog engem. Nem elég ez? Mi többet kívánhatok még? Ha az összes angyal és arkangyal állna is mellettem, csődöt mondhatok; de ha Ő velem van, biztos a győzelem. Csak arra kell ügyelnem, hogy ígéretéhez méltóan viselkedjem. Ne legyek félénk, elcsüggedt, gondatlan vagy elbizakodott. Micsoda személyiséggé kellene válnia annak, akit Isten maga kísér! Ilyen támogatás tudatában legyek ember a talpamon, és menjek bátran oda, ahová az Úr küld.

AZ ÚR AZ!

"Tamás fölkiáltott: Én Uram, és Istenem!" Jn. 20.28

"Adj innom!" (Jn 4.7) Hányan használjuk fel Jézust saját szomjunk csillapítására, holott nekünk kellene Őt megelégítenünk. Kicsorduló szívvel oda kellene adnunk mindenünket a végső határig, és nem nekünk merítenünk Belőle a magunk megelégülése végett. "De tanúim lesztek..." (ApCsel 1.8./- ez szeplőtlen, meg nem alkuvó, és megvesztegethetetlenül Jézusnak szentelt életet jelent, amely örömére szolgál Neki, bárhova állítson minket.
Kerülj mindent, ami Jézus iránti hűségeddel versenyre kel. Jézus iránti odaadásunk legerősebb vetélytársa az Érte végzett szolgálat. Könnyebb szolgálni, mint fenékig kimert kút lenni. Isten hívásának egyetlen célja az Ő megelégítése, nem az, hogy tegyünk valamit Érte. Nem az a küldetésünk, hogy harcoljunk Istenért, hanem az, hogy felhasználjon minket az Ő harcaiban. Inkább a szolgálatnak, mint magának Jézus Krisztusnak szenteljük oda magunkat?

LÁTOMÁS ÉS HOMÁLY

"Rémülés és nagy setétség szállt reá." 1. Mózes 15.12

Mikor Isten látomást ad egy szentnek, őt mintegy kezének árnyékába helyezi. Ilyenkor az a kötelessége, hogy csendben legyen és figyeljen. Van olyan homály, amely a túl sok világosságból áll elő; ekkor itt az ideje a figyelésnek. Az 1. Mózes 16 azt világítja meg számunkra, hogy homály idején a jó tanácsra hallgatunk, ahelyett, hogy várnánk, míg Isten világosságot küld. Mikor Isten látomást ad és utána sötétség következik: várj! Isten összhangba akar téged hozni a kapott látomással, ha kivárod az idejét. Sohase próbálj és akarj Istennek segédkezni az Ő igéjének beteljesítésében! Ábrahám tizenhárom évet töltött csendességben. Ez alatt az idő alatt minden önmagában való bizakodása megsemmisült; utána nem maradt többé lehetőség arra, hogy az emberi józan észre építsen. A csendnek eme évei a fegyelmezésnek, nem pedig a kegyvesztettségnek az ideje volt. Ne fokozd fel mesterségesen örömödet, hanem bízd magad Istenre. (v.ö. Ésa. 50.10-11).
A testben bizakodom-e még? Túl vagyok-e már azon az időn, mikor önmagamba, Isten férfiaiba, asszonyaiba, könyvekbe, imádságokba s elragadtatásokba helyeztem bizodalmam? Istenben magában bízom-e, avagy még mindig az Ő áldásaiban? "Én a mindenható Isten vagyok" - El-Shaddái, az Atya-Anya Isten. (1. Mózes 17.1) Isten egyedül azért fegyelmez mindnyájunkat, hogy megtudjuk, hogy Ő az igazi Isten. Mihelyt Isten valósággá válik, az emberek árnyakká homályosulnak. Aki igazán Istenre épít, azt más szentek mondásai vagy tettei sohasem tudják zavarba hozni.

FRISS VAGY-E MINDENRE?

"...aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát."
Jn 3.3

Néha frissebbek vagyunk egy imaórára, mint egy pár cipő kitisztítására!
A Lélek által való újjászületés Isten félreismerhetetlen műve, titokzatos, mint a szél fúvása és olyan meglepő, mint maga Isten. Nem tudjuk, hol kezdődik: el van rejtve személyes életünk mélységeibe. Az újjászületés tartós, szakadatlan és örök kezdet, a gondolkodásunkban, a beszédünkben és az életünkben megnyilvánuló állandó frissesség, az Isten életéből származó folytonos meglepetés. A bágyadtság mindig arra mutat, hogy lelkünkben kikapcsolódott valami az Istennel való közösségből. - Ezt a dolgot el kell végeznem, különben sohasem lesz meg. Az ilyen beszéd a fáradtság első megnyilvánulása. Bennünk van-e ebben a pillanatban az újjászületés frissessége, vagy pedig lelkünk mélyén bágyadtan turkálunk valami teendő után? A frissesség nem az engedelmességből származik, hanem a Szentlélektől; az engedelmesség megőriz minket a világosságban, miként Isten is világosságban van.
Féltve őrizd Istennel való közösségedet. Jézus azért imádkozott: "hogy egyek legyenek, mint mi is egyek vagyunk" (Jn 17.11) – semmi se legyen közben. Minden időben tartsd nyitva életed Krisztus számára; ne alakoskodj előtte. Valami más forrásból meríted az életed, nem magából Istenből? Ha Rajta kívül bármi mástól függsz, észre sem veszed, amikor eltávozik tőled.
A Lélektől való születés jóval többet jelent, mint amennyit mi közönségesen értünk ezen. Új látomást ad, és az Istenben való élet maradandó készletei révén minden eshetőség számára tökéletes frissességben őriz meg minket.

GONDOLJ ARRA, AMIRE ISTEN EMLÉKEZIK

"Emlékezem... ifjúkorod hűségére, mátkaságod szeretetére...." Jer 2.2

Olyan kedves vagyok-e mindenkor Istenhez, amilyen szoktam lenni, avagy csak azt várom, hogy Ő legyen hozzám kedves? Telve vagyok-e azokkal az apró dolgokkal, amelyek megörvendeztetik Őt velem kapcsolatban, vagy pedig jajgatok, hogy rosszul mennek a dolgaim? Nincs öröm abban a szívben, amely megfeled-kezik arról, ami Istennek tetszik. Nagy dolog, ha meggondoljuk, hogy Jézusnak szüksége van rám: "Adj innom!" (Jn. 4.7). Mennyi kedvességet mutattam iránta az elmúlt héten? Hűséges voltam-e Neve dicsőségéhez egész életemben?
Isten így szól népéhez: - Nem szerettek már engem, de visszagondolok azokra az időkre, amidőn még szerettetek. "Emlékezem mátkaságod szeretetére." Telve vagyok-e még mindig a Jézus Krisztus iránti szeretet rendkívüliségével, mint a kezdet kezdetén, mikor járt utamat is elhagytam, csakhogy bebizonyítsam odaadásomat? A régi időkre való emlékezés közben talál-e engem Jézus, amikor Rajta kívül senki mással nem törődtem? Még mindig ott vagyok-e, avagy túl bölcs lettem már ahhoz, hogy Őt szeressem? Annyira szeretem-e Őt, hogy azzal sem számolok, hogy hová megyek? Avagy csak a nékem kijáró tekintéllyel törődöm, azt fontolgatva, hogy mennyi szolgálatra vagyok kötelezhető?
Ha arra gondolva, amire Isten emlékszik velem kapcsolatban, úgy találom, hogy Ő már nem az számomra, aki volt: hadd hasson ez rám megszégyenítően és megalázóan! Ez a megszégyenülés idézi majd elő bennem azt az Isten szerint való szomorúságot, amely megtérést szül.

Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts, teljes béketűréssel és tanítással!

"Amikor Jézus azt mondja, hogy az én békésségemet adom nektek, nem úgy adom, amint a világ adja - akkor arra a titokra is céloz, hogy ez a
békesség azzal szaporodik, hogy tovább adjuk, nem lehet megtartani magunknak. Mint a manna, amit nem lehetett elraktározni, felhalmozni senkinek, mert akkor tönkrement. Tehát adjuk, ha megkaptuk. Beszéljünk róla, ha ott van a szívünkben. Egy-egy embertársunknak olyan lehet a jó szó, mint a nap melege. Legyen hitünk a Jézus szeretetében annyira, hogy merünk beszélni róla! Ahogy van vérátömlesztés, úgy lehet lélek-átömlesztés is. Egyik ember adhat a másiknak életet és békességet abból, amit ő kapott felülről.

...Végül még azt is megtudjuk, hogy hogyan történjen mindez. Lehet intés, feddés, de lehet buzdítás is: az a fontos, hogy teljes béketűréssel, azaz türelemmel történjen. Lesz, aki azonnal meghallja, és lesz, aki sokáig gondolkozik rajta, amíg elfogadja. Olyan is lesz, aki soha nem fogadja el. Ezt tudomásul kell venni, és el kell tűrni. Türelemmel kell az igét tovább mondjuk, nem türelmetlenséggel. A türelmetlenség tönkre teszi az evangélium ügyét. Tudni kell várni, míg a magától növekedő vetés vagy a mustármag felnő és fává lesz.

A vallási türelmetlenség különösen is visszatetsző, de az életben minden türelmetlenség negatív visszahatásokat eredményez. Aki Isten gyermekévé lett és követi Krisztust, az tanulja meg tőle, hogy ő szelíd és alázatos szívű, és nyugalmat talál majd a lelkének. Aki a türelemben csak egy morzsányit is növekedik, az Isten leghatalmasabb tulajdonságában részesül, mert a világon ő a legtürelmesebb. A türelem, ezért bízvást mondhatjuk, Isten egyik legfontosabb tulajdonsága és törekedjünk belőle minél többet megkapni őtőle. Még az igehirdetés is csak akkor áldott dolog, ha türelemmel történik."

igehirdetés részlet az http://www.szre.hu honlapról

Nagyon igaz.
Ezért csendben meg kell várni és nézni hogy növekedik.
Van aki locsolgat, de a lényeg ne kaparjuk a magot ki hagyni kell hogy elhaljon és új élete legyen.

Viszont alap nélkül csak homokra épített ház lesz.
Így addig nem építhetünk senkit amíg nem vetetünk alapot. (az Úr Jézus az alap)

Tehát a locsolás olyan amiről a mag nem is tud. Ima.

Január 21.

Isten ellenségei térdet hajtanak
"Majd megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Úr"
(2Móz 7,5)
A hitetlen világ nehezen tanítható. Egyiptom nem ismeri az élő Urat, ezért mer bálványokat felállítani, sőt még azt is meg merészeli kérdezni: "Kicsoda az Úr?" De az Úr megtöri a gőgös szívűeket, akár akarják, akár nem. Mikor ítélete mennydörög fejük felett, és elsötétíti egüket, elpusztítja termésüket, megöli fiaikat, akkor megsejtenek valamit Isten hatalmából. Ezután is lesznek mindig olyan események a földön, amelyek térdre kényszerítik majd a hitetlenkedőket. Ezért ne háborodjunk fel káromlásaikon, mert az Úrnak gondja van arra, hogy nevének dicsőséget szerezzen. Ő ezt nagy hatalommal meg is teszi.

Népének megszabadítása egy másik hatalmas eszköz volt, amellyel Isten tudtára adta Egyiptomnak, hogy Jahve, Izráel Istene, az élő és igaz Isten. Egyetlen izráelita sem halt meg a tíz csapás során, egy sem fulladt bele a Vörös-tengerbe. A választottak szabadulása és az igaz hívők megdicsőülése Isten legmegrögzöttebb ellenségével is elismerteti majd, hogy egyedül az Isten az Úr.

Ó, bárcsak ilyen meggyőző erő kísérné a Szent Szellem által az evangélium hirdetését szerte a világon, míg minden nép meg nem hajlik Krisztus nevére, és Urának nem nevezi Őt!

A magvetőről szóló példázat számos kérdést vetett fel az emberekben. A hallgatók közül egyesek arra következtettek, hogy Krisztus nem fog földi birodalmat alapítani. Sok embert kíváncsivá tett, másokat elbizonytalanított. Látva tanácstalanságukat, Krisztus más példákat is mondott, hogy figyelmüket a földi birodalomról arra a munkára irányítsa, amelyet Isten hatalma végez a lélekben.
"És monda: Úgy van az Isten országa, mint mikor az ember beveti a magot a földbe, és alszik és fölkel éjjel és nappal; a mag pedig kihajt és felnő, ő maga sem tudja miképpen. Mert magától terem a föld, először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban. Mihelyt pedig a gabona arra való, azonnal sarlót ereszt reá, mert az aratás elérkezett." A gazda, aki "sarlót ereszt mert az aratás elérkezett", nem lehet más, mint Krisztus. Ő az utolsó nagy napon betakarítja a föld termését. A magvető azokat jelképezi, akik Krisztus követségében szolgálnak. A magról pedig azt olvassuk, hogy "kihajt és felnő, ő maga sem tudja miképpen". Ez utóbbi nem vonatkozik Isten Fiára. Krisztus nem alszik el, hanem éjjel és nappal figyeli, őrzi a reá bízottakat. Nem ismeretlen előtte, hogy miként fejlődik a mag.
A magról szóló példázat tanúsítja Isten munkáját a természetben. A mag önmagában hordja a csírázás képességét, amelyet Istentől kapott. Önmagától azonban nem hajt ki. Az embernek is megvan a szerepe a mag kifejlődésében. A talaj előkészítése, dúsítása és a mag elvetése az ő feladata. Neki kell a földet megművelnie. De van egy határ, amelyen túl semmit sem tehet. Semmilyen emberi erő vagy bölcsesség nem képes a magból előhozni az élő növényt. Ha az ember megtesz minden tőle telhetőt, akkor is Istenre van utalva, aki az aratást a maga mindenhatóságának csodálatos láncszemeivel fűzte a vetéshez.
A magban élet van, a talajban erő, de ha a Végtelen Hatalom nem munkálkodna éjjel és nappal, a mag nem hozna termést. A szomjas föld nedvességet vár a reá záporozó esőtől. A betemetett magnak a nap melegére és elektromosságára is szüksége van. Az életet, amelyet a Teremtő plántált bele, csak Ő tudja előhívni. Isten hatalma által nő minden mag, és fejlődik minden egyes növény.
"Mint a föld megtermi csemetéjét, és mint a kert kisarjasztja veteményeit, akként sarjasztja ki az Úr Isten az igazságot s a dicsőséget" (Ésa 61:11). Amilyen a földi, olyan a lelki magvetés is. A szív talajának előkészítése és a magvetés az igazság tanítójának feladata. De az a képesség, amely életet teremt, egyedül Istentől származik. Van egy határ, amelyet az ember nem léphet túl. Az Igét nekünk kell hirdetnünk, de az a hatalom, amely a lelket megeleveníti, igazzá teszi és hálaadásra indítja, nem a mienk. Emberi erőnél nagyobb az az erő, amelynek igehirdetésünket kísérnie kell. Csak Isten Lelke által lesz az Ige "élő és ható", örök életre megújító hatalommá. Ezt akarta Krisztus megértetni tanítványaival. Megmagyarázta nekik, hogy önmagukban semmi olyan képességük nincs, amellyel eredményessé tehetnék munkájukat. Csak Isten csodatevő hatalma által lesz Igéje hatékonnyá.
A magvető munkája hitből végzett munka. A mag csírázásának és növekedésének titkát a magvető nem értheti meg. De bízik azokban az erőkben, amelyek által Isten élteti a növényvilágot. A mag elvetésekor látszólag eldobja a drága gabonát, amely családja kenyere lehetne. Pedig csak azért mond le pillanatnyilag e hasznos dologról, hogy többet kapjon vissza helyette. A magot abban a reményben veti el, hogy a sokszorosát gyűjti majd be az aratás idején. Krisztus szolgáinak is az aratás reményében kell dolgozniuk.
Lehet, hogy a jó mag egy ideig észrevétlenül hever a hideg, önző, világot szerető szívben, jelét sem adva annak, hogy gyökeret vert. De aztán, amint Isten Lelke érinti azt a szívet, a rejtőző mag kipattan, és végül gyümölcsöt hoz Isten dicsőségére. Ebben az életben semmilyen munkáról nem tudhatjuk előre, hogy eredményes lesz-e vagy sem. Ezt a kérdést nem mi döntjük el. Mi csak dolgozzunk, és az eredményt bízzuk Istenre! "Reggel vesd el a te magodat, és este se pihentesd kezedet" (Préd 11:6). Az Istennel kötött magasztos szövetség kimondja, hogy "míg a föld lészen, vetés és aratás meg nem szűnnek" (1 Móz 8:22). Ebben az ígéretben bízva szánt és vet a gazda. A mi bizalmunk se legyen kisebb a lelki magvetés közben! Higgyünk ígéretében: "Így lesz az én beszédem, amely számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok, és szerencsés lesz ott, ahová küldöttem." "Aki vetőmagját sírva emelve megy tova, vigadozással jő elő, kévéit emelve" (Ésa 55:11; Zsolt 126:6).
A mag kicsírázása a lelki élet kezdetét ábrázolja; a növény növekedése pedig a keresztény növekedés csodálatosan szép példája. Ahogy a természet mutatja, úgy van a kegyelem világában is. Fejlődés nélkül nincs élet. A növény vagy fejlődik, vagy meghal. A keresztény életben való fejlődés éppoly csendes, észrevétlen, de állandó, mint a növény növekedése. Életünk tökéletes lehet a fejlődés minden szakaszában; és ha Isten szándéka valóra válik bennünk, akkor állandóan előrehaladunk. A megszentelődés az egész élet munkája. Ahogyan lehetőségeink tágulnak, gazdagodunk tapasztalatokban is, és ismeretünk növekszik. Alkalmasak leszünk felelősség hordozására, és érettségünk arányos lesz lehetőségeinkkel.
A növény fejlődik azáltal, hogy beépíti mindazt, amit Isten rendelt élete fenntartására. Gyökereit a földbe ereszti. Merít a napfényből, harmatból és esőből. Magába szívja a levegő éltető kincseit. Így kell a kereszténynek is a mennyeiekkel együttműködve fejlődnie. Érezve tehetetlenségünket, ragadjuk meg a mélyebb tapasztalatok szerzésére kínálkozó alkalmakat! Miként a növény gyökeret ereszt a talajban, nekünk is mélyen meg kell gyökereznünk Krisztusban. Ahogyan a növény magába szívja a napfényt, harmatot és esőt, mi is tárjuk ki szívünket a Szentlélek előtt! A munkát "nem erővel, sem hatalommal" kell végezni, "hanem az én lelkemmel! azt mondja a Seregeknek Ura" (Zak 4:6). Ha szívünkkel Krisztusra támaszkodunk, akkor "eljő hozzánk, mint az eső, mint a késői eső, amely megáztatja a földet". Az "Igazság. Napja"-ként kel fel nekünk, "és gyógyulás lesz az Ő szárnyai alatt". "Virágozni" fogunk, "mint a liliom". Megelevenedünk, "mint a búzamag", és virágzunk, "mint a szőlőtő" (Hós 6:3; Mal 4:2; Hós 14:6.. Ha rendületlenül Krisztusra hagyatkozunk, akkor növekszünk, mígnem eljutunk a krisztusi érettségre.
A búza "először füvet" növeszt, "azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban". A magvetésnek és a növekvő növény gondozásának a gabonatermés a célja. A gazda kenyeret akar az éhezők számára, és magot, hogy később is arathasson. A mennyei Gazda is várja az aratást, munkája és áldozata jutalmát. Krisztus az emberi szívekben ki akar ábrázolódni. Ezt azok által éri el, akik hisznek benne. A keresztény élet célja a gyümölcstermés: Krisztus jellemének kiábrázolódása a hivőkben, hogy azután e gyümölcstermés másokban is megismétlődjék és tovább folytatódjék. A növény nem önmagáért csírázik, növekszik és gyümölcsözik, hanem hogy magot adjon "a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek" (Ésa. 5 S :10). Az ember se éljen önmagának! A keresztény ember Krisztus képviselője a világban, hogy lelkeket mentsen.
Az énközpontú életben nem lehet növekedés, sem gyümölcstermés. Ha elfogadtad Krisztust személyes Megváltódnak, akkor igyekezz önmagadat elfelejtve másokon segíteni! Beszélj Krisztus szeretetéről és jóságáról! Végezz el minden kínálkozó feladatot! Érezz felelősséget másokért, és minden hatalmadban álló eszközzel igyekezz megmenteni az elveszetteket! Ha befogadod Krisztus Lelkét az önzetlen szeretet és másokért való szolgálat lelkét -, magad is növekszel és gyümölcsöt teremsz. A Lélek ajándékai beérnek jellemedben. Hited nő, meggyőződésed elmélyül, szereteted tökéletes lesz. Egyre jobban tükrözöd Krisztust mindenben, ami tiszta, nemes és szép.
"A Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség" (Gal 5:22). Ez a gyümölcs soha nem romlik meg, hanem megtermi a maga gyümölcsét az örök életre.
"Mihelyt pedig a gabona arra való, azonnal sarlót ereszt reá, mert az aratás elérkezett." Krisztus sóvárogva várja, hogy képmása megmutatkozzék egyházában. Krisztus akkor jön el népéért, ha majd az Ó jellemét tökéletesen tükrözni fogja.
Nemcsak az a kiváltsága minden kereszténynek, hogy várja, hanem hogy siettesse is a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelét. (Lásd 2 Pt 3 :12.) Ha mindazok, akik Krisztus nevét vallják, gyümölcsöt teremnének dicsőségére, gyorsan befejeződne az evangélium magvetése az egész világon; az utolsó termés is hamar beérne, és Krisztus eljönne, hogy begyűjtse a drága gabonát.


Ellen G. White

nos... TE ne akarj ilyen ESEMÉNY lenni... ezt Jézus nem igazán támogatja...

Nem tudom hogy fog válaszolni neked Spurgeon?
Én csak bemásoltam mint napi Igét.

gyanítom, hogy jól elleszünk majd
itt most nem erről volt szó, amit leírt, azzal nincs semmi baj... viszont... ahogy te szoktad ALKALMAZNI ezt a szemléletet:

nos ERRŐL jutott eszembe, hogy ez azért nem biztosan egyezik ISTEN szándékával (a harapófogó magában NEM ROSSZ, de ha testvérünk hüvelykujján próbáljuk ki a hatását, az már más kérdés...)



és milyen jól tetted

HOVÁ FORDULOK?

"Térjetek hozzám, és megszabadultok..." Iz 45.22

Azt várjuk-e, hogy Isten az Ő áldásaival hozzánk jöjjön és megváltson minket? Ő így szól: "Térjetek hozzám, és megszabadultok!" Nagyon nehéz Istenre összpontosítani gondolatainkat, és épen az Ő áldásai teszik ezt nehézzé. A bajok majdnem mindig Istenhez térítenek minket, de áldásai idején képesek vagyunk másfelé tekintgetni. A Hegyi Beszéd fő tanítása így hangzik: Szűkítsd le érdeklődési köröd mindaddig, míg csak tested, lelked és egész valód beállítottsága Jézusra nem összpontosul egészen. (Mt 8.1)
Sok ember elgondolja elméjében, hogy milyennek is kellene lennie egy kereszténynek, de a szentek élete megakadályoz minket abban, hogy egészen Istenre tudjuk magunkat összpontosítani. Az üdvösség ezen a módon nem található meg, mert ez nem elég egyszerű. "Térjetek hozzám" és nem: meg fogtok majd szabadulni, hanem megszabadultok. Ha Őrá összpontosítjuk magunkat, miénk lesz, amit igazán keresünk. Elfogultak és bosszúsak vagyunk Istennel szemben, miközben Ő egyre mondogatja: Nézzetek fel és szabaduljatok meg. A nehézségek és kísértések meg az afféle okoskodások, hogy mit is csináljunk a jövő nyáron, vagy holnap, mind-mind eltűnnek, mihelyt Istenre tekintünk.
Szedd össze magad és fordulj Istenhez! Őrá építsd reménységed! Ne törődj azzal, hogy száz, meg egy dolog szorongat; zárd ki őket mind erős elhatározással és fordulj Őhozzá: "Térjetek én hozzám", és az üdvösség máris tiétek, abban a pillanatban.