kamilla írta:
naszép.
Még annyi, hogy Diotimáról Hölderlin jutott eszembe, róla pedig Dr KHG.
És igen, persze, a görögöknél a nők enyhénszólva nem voltak egyenrangúak, talán ebből jött, hogy egymás között tisztább.
Kedves Kamilla!
Sajnos most nincs időm, hogy a két oldalt begépeljem A Lakoma XXVIII, illetve XXIX. részét tartom nagyon fontosnak a plátói szerelem szempontjából.
Ugyanakkor most a keresőbe beütöttem a Lakomát, és egy részletet találtam, azt hiszem mond valamit erről a plátói szerelemről, no és a szépségről, amiről indult is máshol egy topic:
"Aki helyesen tör e cél felé, már fiatalon azzal kell kezdenie, hogy rajong a szép testért, és először, ha helyesen fogja föl a dolgot, csak egyetlen testért hevül, és abban fogan szép eszméket; a továbbiakban azonban rá kell jönnie, hogy az egyik test szépsége egytestvére a másik test szépségének, és értelmetlenség volna, ha nem tekintené egynek és ugyanannak minden szép test szépségét, s ezt belátva, szükségképpen minden szép test szerelmesévé válik, és fölhagy a csak egyért-rajongással, mivel azt már lenézi: kicsinek, szegényesnek érzi. Ezután már többre becsüli a lélek szépségét a testénél, úgyhogy ha olyasvalakire lel, akinek testi szépsége ugyan fonnyatag, de a lelke szép: beéri azzal, szereti, gondját viseli, és benne olyan eszméket fogan és keres, amelyek az ifjakat megnemesítik, s ezzel pártfogoltját arra készteti, hogy a foglalatosságban, a törvényben rejlő szépséget szemlélje, és belássa, hogy mindenben egy és ugyanaz a szépség van jelen, és kicsibe vegye a csak testi szépséget. A foglalatosság után a tudományok felé kell kalauzolnia pártfogoltját, hogy fölismerje szépségüket, úgyhogy a szépség sokasága láttán ne szolgáljon az egyedi szépségnek, nehogy rabszolgájává alázkodván egy fíúcskának, férfinak, vagy egyetlen foglalatosságnak, kicsinyes, üres nyárspolgár váljék belőle, hanem a szépség óceánja felé fordulva és azt szemlélve, sok magasztos eszmét és gondolatot szüljön olthatatlan bölcsesség utáni vágyakozásában, mígnem ezekben megizmosodva és gyarapodva, meg nem pillant egyetlen olyan ismeretet, amely épp erre a szépségre utal. Megpróbállak, ahogy tudlak, fölvilágosítani ebben. Akit a szerelemben idáig elkalauzoltak, s aki a szépségeket sorrendjükben is helyesen szemléli, egyszer csak a szerelem végcéljához ér, és valami csodás természetű szépséget pillant meg, ti. a szépséget magát, amiért idáig szenvedett, és ami mindenekelőtt s örökkön való, nem keletkezett, és nem vész el soha, nem növekszik, és nem csökken, minthogy nem ebben szép, abban rút, nem most szép, máskor meg csúf, nem ehhez viszonyítva szép, ahhoz meg rút, nem itt szép, ott rút, nem ezeknek szép, azoknak rút. Nem is úgy rémlik majd föl előtte a szépség, mint egy arc, vagy kéz, vagy más testrész, sem úgy, mint szó, tudomány, mint valami másban létező, pl. élőlényben, földön, égben vagy egyebütt, hanem csak magában, magával, egyképpen létezik, és minden más szépség csak belőle merít olyképpen, hogy míg minden más keletkezik és elmúlik, ő maga nem növekszik és nem fogy, nem éri semmi viszontagság. Nos, ha valaki a helyes fiúszeretet útján a földiektől ide emelkedik föl, és kezdi látni e szépséget magát, az már közel van a célhoz. A szerelem helyes útja - akár magunk járjuk, akár más kalauzol -, hogy az itteni egyes szépségeken elkezdve a szépség eléréséért mind magasabbra hágunk, mintegy lépcsősoron haladva: egyetlen szép testtől a másikhoz, onnan mind többhöz, mindhez, aztán a szép testektől a szép tettekhez, a szép tettektől a szép ismeretekig, s innen végezetül ahhoz az egyetlen ismerethez, amelynek tárgya maga a Szépség, és így megismerjük a végső Szépséget. Kedves Szókratész - mondta a mantinéi nő -, ha valami, hát akkor ez az emberélet értelme: a végső Szépség szemlélete. "
Csak még annyit, hogy ezen a szövegben is megbújó, bizonyos speciális görög szerelmen érdemes túllépni, és a lényegét olvasni a szövegnek, merthát nagyon tanulságos szerintem.