Olyan szépen fejezi ezt ki Győri Dezső a Közép-európai ember c. versében:

A mentém ujja hímes,
Érzelgős, forró, ez: Kelet;
Az ész szaván agyafúrt,
hűvös Nyugat varrta a más felet.

S míg virrasztok, két kultúrát osztó Kiskárpát-dombokon,
ezüst Dunám a mentém csatja,
s a kettőt összegombolom .

Gondolkodtató!!

Mártírhalált halt egy csángó asszony a magyar imádságért
[ 2007-01-10 - 10:48:40 ] Erdély ma.

Korainak bizonyult a pusztinai csángók öröme, hogy végre - misén kívül! - imádkozhatnak magyarul a templomban. Abban a moldvai csángó faluban, ahol az öregek számára a fohász ma is csak magyarul számít imádságnak. Abban a vallási hajlékban, amelynek Szent István a védőszentje... Az Erdély Mának Nyisztor Tinka számolt be a legújabb fejleményekről.

Talán nagy híre volt októberben a vatikáni látogatásunknak. Ezért most arról szeretnék szólni, ami történt utána, és történik most is. Csodának számított az a sok jó ígéret, amivel az új papjaink a faluba érkeztek.
- Lehet imádkozni magyarul a templomban, programon kívül
- Lehet énekelni magyarul a román nyelvű misén
- Nem lesz senkinek bántódása, ha magyarul kéri a misét
- Bármikor mehetünk a plébániára, és meghallgatják panaszainkat...

A csoda az csoda, és mint minden csoda három napig tart!

Így történt ez Pusztinában is. Egy pár alkalom után máris jelentkeztek az új stratégia elemeinek bevetései. A templomban semmi nem hangzott el a magyar imádságról, mindig négyszemközt, vagy szűk körben lett megbeszélve. Már a Halottak Napi imádságnál kiderültek a turpisságok!

Egyik nap a püspök megígérte, hogy imádkozhatunk magyarul. Másnap reggel már szólt a pusztinai pap, hogy Őszentsége nem engedélyezi sem a misét, sem az imáságot. Mi miséről nem is beszéltünk a helyi papokkal, mert azt a püspök nem engedélyezte. Azt mondta, várjunk türelmesen, mert azon dolgoznak. Ezért választottuk az imát a templomban, és elhagytuk a szabadég alatti misét. (10 éven át kint, a szabad ég alatt hallgattunk a magyar misét, ez alkalommal ez elmaradt). Halottak Napján csak a bukaresti Nuncius közbelépésével imádkozhattunk magyarul a templomban. Amikor próbáltunk egyeztetni a plébánián, hogy pontosan mikor és hányszor lesznek magyar imaórák, akkor "nagylelkűen" a plébános ajánlotta havonta egyszer, minden hónap elején. (Legszívesebben megkérdeztem volna a papot, hogy nem lesz-e ez túl sok? Nem tettem.)

A következő este, már arra biztatott, hogy nem éri meg a fáradságot, mert szerinte 2 éven át üres lesz a templom, nem fog senki magyarul imádkozni. Erre a kijelentésére nem tudtam semmiképpen reagálni, azt hittem, hogy rosszul hallottam. Amikor azt is elmondta, hogy ezzel a problémával - az anyanyelv használatának követelésével - még nem találkozott a moldvai csangóknál, csak itt Pusztinában, akkor megkérdeztem hol végezte a teológiát? Azt mondta, hogy Iasi-ban. Ekkor már tudtam, hogy nincs mit járogatni a plébániára és tárgyalni, ezek a papok nem azért jöttek, hogy kultúrát mentsenek, hanem szép szóval, mosolyogva meggyőzzenek, hogy legyünk már románok, mert az egyszerűbb számukra. A faluban érezni lehetett egyfajta nyugtalanságot: minden információ, csak partizán módon terjedt, ezért a papok szívesen informálták félre az embereket, persze mindig csak négyszemközt. Aztán a játék kezdet eldurvulni.

Október 20-án a magyar ima után az egyik asszonyt kitámadta a pap egyik hűséges híve, hogy miért imádkozott magyarul a templomba. Ilona néni elment megpanaszkodni a papnak. A pap azt mondta, hogy nem volt szabad imádkozni a templomban, magyarul csak otthon lehet imádkozni.

Ilona nénit másodszor is kitámadta a szomszédasszony, és ő akkor összeesett az utcán. Ez nagyon elgondolkoztatott és úgy döntöttünk, hogy többé nem lépünk a templomba magyarul imádkozni, amíg ki nem írják a programot, hogy azt mindenki láthassa. Utoljára azt mondta a plébános, hogy várjunk, mert a püspök maga jön ki, és megoldja a problémát. Őszentsége nem jött Pusztinában, Ilona nénit pedig eltemettük. Belehalt a szívinfarktusba, ami az utcán érte...

A legújabb fejlemény: Pusztinában az iskola igazgatónője összehívta a szülőket, hogy írjanak kérést, amelyben kérik az olasz nyelv tanítását, mint anyanyelv. Nem nehéz kitalálni ki tanítaná az olaszt: az új káplán, aki semmit nem tud magyarul, és arról győzködi az embereket, hogy nem lehet magyar nyelvű misénk, mert mi pusztinaiak, nem vagyunk magyarok. Ez előtt egy hónappal még nyöszörgött, hogy megtanul magyarul. Én azt gondolom, hogy egy ilyen siránkozó, magát sajnáltató ember, aki azt magyarázza, hogy a magyar a legrondább nyelv a világon, ne tanulja azt meg! Még akkor sem, ha Sabau Mariusnak hívják (sok, a Szabó név elrománosításával nyert Sabau él Moldvában - szerk.). Egyébként, róla úgy tudták, hogy tud magyarul, ezért helyezték Pusztinába. Jó lenne, ha a Moldvába helyezett katolikus papok végre nem azért kapnának piros pontokat, mert gyorsan és hatékonyon gyártják a "román katolikusokat", a moldvai csángó magyarokból!

Mi csak imádkozni akarunk, magyarul!

Nyisztor Tinka

A témához kapcsolódik:
Valóban feljön a Pusztinai magyarok csillaga?
Pusztina - Nincs ima magyarul
Pusztinai csángók jártak a Vatikánban a magyar mise ügyében
http://erdely.ma/hatranyban.php?id=21655

Egy vélemény, azt hiszem Kossuth díjas, de nem merek rá megesküdni:

"Jönnek

Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,
füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból,
csönd van. Senki se pisszen. Alantról
kevéske hűlt költő; csontujja int.
Ó, ha gyilkolni szabadna újra,
csámcsogva, hersegve szívnák a vért -
miért is? ki tudja. Trianonért? -
mered pár utcanév pici csontujja.
Ez olyan klima: itt folyton beborul,
ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen,
hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél,
és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek,
hogy bebizonyitsuk:
nemcsak a szemetek tudnak magyarul.

Spiró György, 1987"

Spiró György díjai:

1982 – József Attila-díj
1987 – a Kritikusok Díja (a Csirkefej c. drámájáért)
1990 – Erzsébet-díj
1993 – Déry Tibor-díj
1994 – Madách Imre-díj
1997 – Szép Ernő-jutalom
1998 – A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja-díj
2002 – Szépírók Társaságának díja (A jégmadárért)
2004 – Pro Urbe Budapest
2004 – Szép Ernő-díj
2004 – Dramaturgok díja (az Elsötétítés c. drámájáért)
2004 – a Kritikusok díja (a Koccanásért)
2005 – A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje – polgári tagozata kitüntetés: nemzetközileg is nagyra becsült regényírói, drámaírói és esszéírói munkásságáért
2005 – Füst Milán-díj a Fogság című regényéért
2006 – Kossuth-díj

MI A MAGYAR?
2006. november 11. (22. oldal)

MN
Eperjesről Lőcsére mentem. Kerényi velem utazott. Egész Szepes megye határáig csaknem folyvást emelkedik az út, a hegyek szemlátomást növekednek, a fenyvesek kezdődnek, melyek alant sűrűek, fölfelé mindinkább ritkulnak, s a tetőt csak néhány éri el… Mintha valami katonák volnának, akik várat ostromolnak.
És eléri az ember a szepesi határt, melyet Branyiszkónak neveznek, és áll az egyik oldalon lejtős, s a másikon meredek roppant bérc tetején, honnan belát a gyönyörű Szepes tündérvölgyébe, látja Váralját s mellette puszta várfalakat, melyeknek egykor bíboros termében született Zápolya; látni pedig a láthatár végén egész magamivoltában azt a kis vakandtúrást, mit Tátrának neveznek; mindezt látja az utazó, és ha az utazó költő, akkor fölkiált, mondván: …nem, semmit sem szól, nem szólhat, némán bámul; ha pedig az utazó kritikus, akkor föllelkesül szívének kilenctized része, s azt mormogja fogai közt: meglehetős!
Egyik lovunk patkója leesett; míg azt fölütötték, folyton meredtek szemeim a Kárpátokra, az egymásra hányt millió piramisra. De lelkem, mint a gyermek, ki megpillantja, hogy gondviselője nem figyel rá, lelkem elsuhant észrevétlenül messzire, messzire, oda, ahol nincsenek hegyek, hol halmok is alig vannak, hol a Duna omlik méltóságosan, mint Vörösmarty hőskölteményei, hol puszták nyúlnak el, hosszan, mintha a világ végét keresnék, hol a látkör egy óriás palota, melynek tetején a napnak gyémántcsillárja, s oldalán a délibábok tükrei függenek, mikben kedvtelve szemlélik magokat gulyák és ménesek… Ide, ide szállt lelkem a Kárpátokról, az én édes hazámba, a szép Alföldre!
Reggel indultunk s délután értünk Lőcsére. Még aznap tovább akartunk utazni, de a város minden lova – még a postamesteré is – szántani volt. Ennélfogva a nap hátralevő részét a vén Lőcsébe kelle töltenünk, melyben igen sok szép fiatal leányzó szívecskéje dobog… De nem a magyar nyelvért, s ezért, bármi szépek, nem méltók, hogy róluk többet szóljak. Amelyik leány nekem tetszeni akar, magyar legyen az lelkestül-testestül, különben zsebkendőjét sem emelem fel a földről, ha leesik; de az igaz magyar leányért… Oh, azért mindent megtennék, amit csak hősi elszántság tehet… Még meg is házasodnám.
Másnap jókor reggel Késmárkra értünk, a Kárpátok tövéhez, és… esős idő volt. Egy fikarcot sem láthattunk a Kárpátokból. És mégis azt mondják, hogy Tantalus históriája mese! Hányszor van az életben, hogy mikor az ember már szinte ujja hegyével éri az almát, a sors elkapja tőle, s fügét mutat!
Délelőtt meglátogattam Kerényivel Hunfalvy Pált, a tanítványaitól általánosan szeretett professzort… Ezt azért hozom föl, mert oly ritkaság, mint most nálunk a józan és becsületes kritikus. Megnéztük Tököly várát, melynek még legépebb része a kápolna, bár ebben is már hanyatt fordulva hevernek a földön a szentek és angyalok; szegények! (…)
Nagyon restelltem azt a históriát, hogy csak egy napomat szántam Késmárknak, s akkor sem láthattam az eső miatt a Kárpátokat onnan, ahonnan legjobban láthatni. Azonban szerencsémre másnap reggel korán indultunk; ott feküdt még a Tátra egész pompájában, mint valami alvó szép leány, ki álmában lehányta takaróját, mely bájait leplezte. Gyönyörittasan szemléltem egy darabig… mert aztán fölriadt – tán a kocsizörgésre – s mintegy elszégyenülve burkolta magát ködpaplanába a Tátra…, a szép leány.
(Petőfi Sándor: Útirajzok, 1845)

Rosta, ma még annyi lányka sem tud magyarul Lőcsén, meg aTátrák alján, mint akkor, de a táj, az ugyanolyan gyönyörű, mint amilyennek Petőfi látta.

Az ismerőseim egy része fiatalabb korban eljárt sielni a Tátrába. Még mielőtt jött a család. Utólag nagyon sokat ábrándoztak róla...

Te is voltál még a család előtt sielni?

Az én feleségem csak addig járt el velem szánkózni, amíg összeházasodtunk. Azóta egy télen sem jött el, mindig egyedül vittem a gyerekeket, vagy legfeljebb nézője volt a szánkózásnak...

Az az igazság, h. sportfa vagyok, csak a kötelező sítanfolyamon álltam sín. Szánkózni szívesen jártunk, azt még most is bevállalom. Ha olyan rossz, hó nélküli volt a tél, felmentünk a Tátrába. Nagyon szép emlékeink vannak.

A fiaim viszont most szerelkeznek fel sível, snowboarddal-éjszaki sielésre mennek a közeli Epres-tetőre.


Bár korcsolyázni sem tudtam, azt nagyon fontosnak tartottam, h. mindegyiket megtanítsam korcsolyázni. Egy tó partján laktunk, ha befagyott,
a soron következő tanuló belekapaszkodott a szánkóba vagy a babakocsiba, s egy-kettőre megtanult.

Engem nem érdekel a magyarságom. Én semmivel se tartom magamhoz közelebb állónak a magyarokat mint bármilyen másik népet. Egyáltalán nem tartom semmire azt hogy magyar vagyok, semmit se jelent nekem. Talán annyit jelent, hogy van egy olyan nyelvem amit Isten teremtett, tehát Isten akarata hogy vannak különböző nyelvek, és ezért a magyar nyelvet fontosnak tartom, hogy megmaradjon, fennmaradjon. De ugyanilyen fontosnak tartom a többi nyelvet is.
Nem érdekel a magyar kultúra jobban, mint bármilyen más kultúra. Nem is tartom többre.
Nem segítenék egy magyarnak jobban, mint bármilyen más nemzetből származó embernek.
Viszont nem is hagynám itt Magyarországot, mert Isten ide rakott engem, miért mennék el máshova? Itt ismerem a viszonyokat, szerintem hasznosabb vagyok itt mint máshol lennék.

Igen Endi valóban tökéletes a leírásod önmagad által a mai kor emberéről. Az etológusok által megfogalmazott leírások egy az egyben illenek rád.

Te vagy az atomizált ember mintapéldánya, aki eredeti közösségeiben nem vállal közösséget senkivel, a közösséged annyira leszűkült, hogy már csak egy személyből áll, saját magadból.

Ennek megfelelően már csak önmagad iránt vagy lojális, mások iránt érdekérvényesítő vagy, hacsaknem teljesen agresszív hozzáállású.

Ez a keresztyénség iránti érdeklődésed a pillanatnyi, virtuális közösségképződés ideológiai foszlányait tartalmazza valamiféle véletlenszerű, médiavezérelt rokonszenv hozományaként. Nincs abban semmiféle közösségi jelleg. Csak egyedül állsz a világban.

Ez van. Vigasztaljon a sorsodban, ha ez vigasz egyáltalán, hogy egyre többen vagytok.

Ostobaságokat írsz! Ahogy látom épp hogy te vagy aki a média befolyása alatt vagy (a jobboldali média...). És te vagy az aki kiközösíted, gyűlölöd azokat, akik nem olyanok, mint te (ti).
Engem ugyan nem befolyásolt soha a média, még mielőtt megtértem se.
A mintapéldánya te vagy annak az embertípusnak, aki nem nézi hogy jó vagy rossz egy tradíció, csak betartja. Azt tartja jónak amibe beleszületett, nem azt, ami jó.
Stb.

egyetértek veled, Endi, Rosta jól mellélőtt...


EGYBEN viszont igaza van: tényleg atomizálódott vagy, viszont nem azért, amit ő mond...

dehát... emberek vagyunk... a tévedés szabadságával

Tévedsz Endi. Én éppen egy baloldali politikai nézettel rendelkező akadémikus, Csányi Vilmos etológus értékelését osztottam meg veled az általad beírtakat alapul véve.

A fent említett akadémikus éppen a tradíciók fontosságáról beszél. Arról, hogy a hosszú idők alatt kialakult közösségi ideológiák ész nélküli, gyülölettel teli lebontása milyen hatalmas károkat okoz a társadalom szövetében, és ennek az elsivárosodás, az emberi atomizáltság a következménye. Már az is mutatja az atomizált voltodat, hogy rossz tradíciókról beszélsz velem kapcsolatban.

Éppen a másik topic-ban írok arról, hogy a társadalom liberális, baloldali vezénylése az összes társadalmi alrendszeren keresztül történik a pénzvilág alapítványai által. Innen kezdve oly mindegy, hogy az idea foszlányaid, amelyek véletlenül a keresztyénség felé dobtak téged a művészetből, az oktatásból, a médiából, tudományból vagy honnan erednek.

Mint atomizált ember ezeket a jól irányított információ részeket magadévá teszed, és bűszke vagy az önállóságodra, és arra, hogy semmiféle retardált, tradicionális közösséghez nem tartozol. Ahogy ezt az atomizált, csak önmaguk iránt elkötelezett szerencsétlen emberek százmilliói teszik a vikágon.

na ez az, amit mondtam:

rostának igaza van

(próbálom matematikául: a függvény helyesen van megadva, csak endi nem tartozik az értelmezési tartományba!!)

amúgy... ismerem Csányit, a humánetológia amúgy is egyik személyes kedvencem, és a pszeudo-csoportokról itt a fórumon is van pár ember, aki mesélhetne

Sokféleképen lehet megélni a nemzetünkhöz való tartozásunkat.

Márai Sándor Bölcsességek januártól decemberig művéből idézek:

Turgenyev

Egy ember ül, teljesen otthonosan, a párizsi szalonban, a francia irodalomban. Sápadt arca, fehér szakálla, választékos, ünnepélyes öltözete, nyájas és okos pillantása, finom, fehér és puha kezei, szavának kínosan-gondos, tökéletes francia csengése, mindez elragadja a látogatókat. „Menynyire francia!" - mondják. - „Maítre!"* - esengenek.
Igen, teljesen franciás. De ez az ember, a francia szalonban és irodalomban, egy életen át abból a honvágyból él és alkot, mely Oroszországhoz kötözi. Oroszországhoz, ahol nem bír élni, ahonnan mindig elmenekül, hogy aztán ő, a Goncourt-ok** barátja, Európa szellemi előkelőségeinek dédelgetett kedvence, francia szalonokban is örökké hallja orosz udvarházak gazdáinak és muzsikjainak szóváltását, a szél zúgását az Ural erdőiben, egy kutya csaholását a Volga partjának lucernásaiban, egy orosz poronty sivalkodását vagy egy kormányzósági székváros pökhendi hivatalnokának káromkodását. Európa szellemi életének fellegvárában él, s csak ezt hallja, csak ezt látja, csak erről tud írni, erről álmodik. S megalkotja, tíz kötetben, még egyszer azt az Oroszországot, ahol nem bír élni. Száműzött, aki kísérteties gonddal felépíti remekműnek még egyszer azt, ami elől menekült. Mert orosz és mert író. Ennyire „franciás".
* maítre (fr.): mester
** Goncourt-ok: utalás a 19. század író testvéreire, Edmond Hú)ust de Goncourt-ra és Jules Hust de Goncourt-ra.