|
Tessék, parancsolj:
Villanyáram nélkül és főkötőben - az amishok földjén
Elhangzott 2005. augusztus 28-án
2005. augusztus 31., szerda 7:22
Hol a boldogság mostanában? Washingtoni tudósítónk olyan régi világbeli protestánsok, az amishok között járt, akik nem használnak sem autót, sem pedig villanyt, de mobiltelefont igen, mert azt a hitük nem tiltja.
Az egész olyan volt, mint egy karácsonyi mesében. Az egyszerű bútorokkal berendezett helyiségben egyetlen kis kerozinlámpa pisla fénye világított, körben sötétség, sehol egy villany. Rusztikus faasztalnál vacsoráztunk, és kellemesen csordogált a társalgás, amikor házigazdám, hitvese és legkisebb leányuk kiperdült az almárium elé és énekelni kezdett. Ott álltak hárman: a fehér szakállas férfi, az asszony - mint egy mesebeli nagymama - köténnyel és főkötővel, kerek szemüvegén párával, a szép sudár lány pedig sötétkék, hosszú ruhában, fekete köténnyel és szintén főkötőben. Egymás után csendültek az egyházi énekek. Aztán a házigazda mesélésbe fogott: arról, hogy őseik, még valamikor a XVII. században, Svájcból és német földről érkeztek ide, Amerikába, sőt, ide, Pennsylvania államba. Azóta élnek itt, őrizve hagyományaikat, hitüket, nyelvüket; mert hogy egymás közt változatlanul németül, illetve ennek Bajorországban honos, sváb dialektusában beszélnek.
Mondom: volt valami különös, nem evilági hangulata ennek az estének. De mégsem tudtam mikrofonvégre kapni. Rendkívül barátságos és melegszívű vendéglátóim ugyanis amishok, akik nem engedik meg, hogy fényképezzék őket, nem nyilatkoznak, általában is nagyon nehezen engednek be valakit az otthonukba. Amely egyébként nagyon szerény, falain nincsenek képek és tükrök, sehol semmi külön cifraság, de még csak szerény díszítés sem, nincs villanyáram és televízió és számítógép és hűtőszekrény, egyszóval csak semmi világi hívság és modern csábítás.
Másnap reggel aztán ha nem is ugyanez, de valami hasonló ismétlődik meg. Egy működő farmergazdaságban lakom, és a háziak már az asztalnál ülnek, amikor a reggelihez érkezem. Minden reggel énekelve és imádsággal kezdik a napot. Joyce Eby hajlandó a mikrofon elé állni. Ő ugyanis nem amish, hanem mennonita. Mi is a különbség az amishok és a mennoniták között?
Joyce asszony jónak tartja a kérdést, és mindjárt felsorol néhány nagyon jellemző különbséget. Az amishok, mondja, nagyon őrzik a családjukat, az életüket a külvilág hatásaitól, befolyásaitól. Nem használnak villanyáramot, nem autóval, hanem lovas kocsival közlekednek, a gyermekeknek még biciklijük sincs, rolleroznak, egyszóval zárt világban élnek, úgy gondolják, hogy a külvilág csupa-csupa fenyegetést jelent a számukra, az egész életmódjukra. Ezzel szemben a mennoniták, mondja mennonita vendéglátóm, sokkal nyitottabbak a modern világra.
„Ami minket illet, nálunk van villanyáram, mi autóval közlekedünk, meghívunk idegeneket is az otthonunkba, mi evangéliumi keresztények vagyunk, azaz meg akarjuk osztani hitünket másokkal is, mert úgy gondoljuk, hogy ez jó dolog” – magyarázza. Az amishok azonban egyáltalán nem ilyenek. Az alapvető különbség az amishok és a mennoniták között, Joyce asszony szerint, éppen az, hogy bezárkóznak-e, vagy nyitottak maradnak a világra és az emberekre. Elfogadják-e a modernitást, élnek-e vele, vagy nem?
Amishok, mennoniták - különös világ, és mi, legalábbis Magyarországon, alig tudunk róluk valamit. Talán az amishokról hallottunk, a húsz évvel ezelőtt készült - és nagysikerű - „Kis tanú” című filmnek köszönhetően. Ez a játékfilm ugyanis róluk szólt. Elég hitelesen. Pedig az amishok és a mennoniták nem egy kicsiny, elzárt közösség: körülbelül egymilliónyian vannak. Félmilliónyian élnek itt, Amerikában. Amishok csakis itt élnek, mennoniták azonban szerte a világban. Például Argentínában, Bolíviában, vagy Kongóban és Indiában, Németországban és Svájcban. Vallásfelekezet ez: anabaptista keresztényeké.
Itt, az Egyesült Államokban, ahol oly’ sokféle hit van - és vele nagy tolerancia -, az amishok és a mennoniták nem keltenek különösebb feltűnést. Sokfelé élnek: például Indiana államban, Ohióban, Pennsylvaniában. A települések látványa is különös volt. Takaros faházak, gazdagságra utaló farmergazdaságok, szebbnél szebb kertek és parkok, és mellettük - mintha a múlt, illetve bocsánat: az immár csaknem másfél évszázaddal ezelőtti múlt világába csöppentem volna! A XIX. századba. Fekete lovas kocsikkal siető emberek mindenfelé, főkötős leányok és asszonyok, szakállas férfiak. A nős férfiaknak ugyanis kötelező a szakáll. Kedvesek és barátságosak, de mintha szégyellősek volnának. Nem engedik fényképezni magukat, nem nyitják meg otthonaikat és általában véve is nem szeretnek beszélni magukról és zárt világukról.
Brad Igou történész az amis és mennonita világ kiváló ismerője, könyvet is írt az amishokról. „Az amishok és a mennoniták anabaptista keresztények, akiknek mozgalma Svájcban indult 1525-ben” – kezdi Brad Igou. Az anabaptista kifejezés „újrakeresztelést” jelent, és az anabaptisták a felnőttkori megkeresztelkedésben hisznek. Mind az amishok, mind a mennoniták tehát anabaptisták; ilyen értelemben nincs különbség köztük. Az idők során azonban kettéváltak útjaik: az amishok jobban ragaszkodtak a konzervatív nézetekhez, a változatlansághoz, a mennoniták pedig elfogadták a modern világ kihívásait is.
Kiderül, hogy a svájci Zürichben, 1525 januárjában, egy Ulrich Zwingli nevű reformátor hozta létre az anabaptista - akkor még - szektát. De mind a római anyaszentegyház, mind a reformátorként fellépő protestánsok keményen üldözték őket. Miért? Mert egyfajta harmadik utat, elképzelést képviseltek: azt a hitet, hogy csakis felnőtt fejjel, önként szabad vállalni a keresztséget, s mint a korai keresztény egyházaknak, nekik is el kell válniuk világtól és államtól egyaránt. Vagyis nemcsak elvonulást hirdettek, hanem az állam és az egyház szétválasztását is. Az anabaptistákat máglyák emésztették Európában. Egyik vezetőjük, Menno Simmons - aki németalföldi katolikus pap volt - összefogta a mozgalmat, amely aztán róla, Mennóról kapta a nevét. És ebből a mennonita felekezetből vált ki, a XVII. század végén, a konzervatívabb amishok csoportja.
Mind az amishok, mind a mennoniták az európai vallásüldözés elől menekültek ide, Amerikába. S itt otthonra is leltek. Mind a mai napig nem zavarja őket senki és semmi. Különös életmódjuk és felfogásuk, hitük és szokásaik egész sora, nem hogy nem feltűnést, hanem egyenesen rokonszenvet kelt. Pedig nem hajlandók fegyvert fogni, nem fizetnek társadalombiztosítási hozzájárulást (ha megbetegszenek, akkor készpénzzel fizetnek), és csak az általános iskolai tanulmányokat végeztetik el gyermekeikkel. Ambíciójuk nem a karrier, hanem a boldog család. Kiváló farmerek. És újabban a turizmusnak is nagy fellendítői.
De éppen a turizmus, és azért a modern világ csábítása, vajon nem vezet-e ahhoz, hogy ez a vallási közösség, ha nem is felbomlik, de asszimilálódik, feloldódik az amerikai társadalomban? Brad Igou szerint ez egyáltalán nem így van és nem így lesz. Sőt. Szerinte sokakat meglephet, de a tény az, hogy az amish és a mennonita egyházhoz csatlakozó fiatalok aránya az elmúlt években 90-95 százalékkal megnőtt. Ezekben a családokban ugyanis nagy a gyermekáldás, a közösségek lélekszáma folyamatosan gyarapodik, s ma sokkal-sokkal több amish és mennonita él az Egyesült Államokban, mint például száz-százötven évvel ezelőtt. Sőt, Brad Igou szerint ma sokkal több az amish és a mennonita, mint valaha a történelemben! Vagyis az amishok nem hogy kihalnak, vagy föloldódnak a többségi társadalomban, hanem inkább még többen és többen vannak. Igaz, mondja, az idő biztosan hoz változást az életükben, az életmódjukban; csakhogy ez a változás nagyon kicsi és nagyon lassú lesz.
Járai Judit (Washington)
|
Már nem bánom, mit csinál, csak ne fájjon utána.