Természetesen nekem is lettek kedvenceim a gyerekek közül. Még mielőtt elkezdtem volna járni hozzájuk, azt hittem, hogy a lányokkal leszek el jobban, de a négy ovis fiúcska állt a szívemhez legközelebb. Egy kis idő elteltével rá is jöttem, hogy miért. Őket látogatta legkevesebbet a szülőanyjuk, ezért ők voltak a legragaszkodóbbak. A négy fiú közül az egyik testvérpárral még szorosabb lett a kapcsolatom. Egyszer megtudtam, hogy kedvenc testvérpáromnak nevelőszülőket keresnek. Kicsit szomorú voltam, hogy nem láthatom utánna őket többet, de örültem is, hogy van esélyük kiszabadulni ebből az államigondozott létből. Sokat imádkoztam értük, hogy keresztyén szülőket kapjanak, és titkos vágyam is megosztottam Istennel, hogy a továbbiakban is szeretnék tudni a fiúkról. A fiúkat a nyilt évzáró után vitték el "örökre". Megismertem a nevelőszülőket. Egy keresztyén, 3 gyerekes család vette magukhoz a 2 srácot. Kiderült, hogy egy másik otthonban van még egy testvérük, és őt is bevállalták. Emilcímet cseréltünk, és leveleztünk. Mikor elvitték a fiúkat hetekig röpködtem a boldogságtól.
Technikai akadályok miatt 1,5 hónapig nem tudtunk levelezni, mikor felhívtam a nevelőmamát, hogy mi újság velük. Ekkor tudtam meg, hogy a fiúk visszakerültek az intézetbe. Fél órát beszélgettünk, hogy mennyire átverte őket a gyermek"védelem". 3 saját gyerek mellé 2 egészséges államigondozottat vállaltak nevelőszülőségre. Kiderült, hogy a 2 egészséges államigondozottnak van egy másik intézetben egy egészséges 1,5 éves kistestvére. A szülők jóhiszeműen elvállalták a kicsit is, hogy együtt nevelkedjen a 3 testvér (teszem hozzá hogy a fiúk addig sosem látták a csecsemőotthonban nevelkedő testvérüket). Mikor elvitték a gyerekeket sorra jöttek a problémák. A legkisebbnek állandó dührohamai voltak, ezért sem tudtak eljönni az esküvőnkre. Végül mikor a gyereket elvitték orvoshoz, kiderült, hogy a csecsemőotthon eltitkolta, hogy a gyereket állandóan nyugtatózták. Szegény gondolom azért is idegesebb volt, mert nem kapta meg a gyógyszert, meg szerintem már elvonási tünetei is lehettek.
Hogy ezt a tünetet orvosolják, az "egészséges" gyereknek 1 hétre kórházba kellett volna feküdnie a nevelőmamával. A nevelő mamának mind e mellett a nagyobbik gyereket iskolába, a kisebbiket ovodába kellett volna vinnie, és a saját 3 gyerekével még nem is foglalkozott volna. Aztán kiderült, hogy a nagyobbik gyerek epilepsziája (amiről én is tudtam) komoly dolog, és nem úgy van, ahogy az intézetben mondták, hogy gyógyszeres terápiával karban tartható. Aztán a pszcihológus kitalálta, hogy a nagyobbik fiú nem mehet normál iskolába, hanem fejlesztőbe kell mennie jónéhány km-re lakhelyétől. És ez még nem minden probléma, amit felsoroltam...
Aztűn meg úgy néz ki, hogy a drágalátos szülő"mama" végre lemond csemetéiről, mikor az is nehezére esik, hogy 4 havonta egyszer meglátogassa fiait... Ha pedig lemond, a gyerekek örökbeadhatóak lennének, és akkor is elkerülnek a nevelőcsaládtól. És nem kizárt, hogy Svédországba, vagy Hollandiába kerülnek, mert ott "jobban értenek hozzájuk". Téboly!!!!!! Egy eleve halmozottan sérült gyereket kitépni anyanyelvi közegéből, és olyan helyre vinni, ahol egy mukkot nem ért...
Kíváncsi lennék, hogy ezekért a gyerekekért ki és mennyi pénzt kapna, ha kikerülnének....
Mindig a sírás jön rám, mikor arra a levélre gondolok, amit a nevelőmama írt nekem. Egyszer rosszalkodott a középső fiúcska, ézért felküldte a szobájába gondolkodni. Hallotta, hogy a gyerek imádkozik, hogy ő ígéri jó fiú lesz, de az intézetbe sose fog visszamenni. És tessék, most ott van...
Mikor megtudtam, hogy visszakerültek az intézetbe nagyon levert voltam (még mai napig az vagyok e miatt), és sokat tépelődtem, hogy meglátogassam-e őket, aztán úgy döntöttem, hogy elmegyek hozzájuk, megölelgetem őket. Amikor felértem az intézetbe, a legnagyobb fiú vett észre, és örömel futott hozzám. Újságolta, hogy visszajöttek. Mondtam neki, hogy "tudom kicsim", mire ő megkérdezte, hogy honnét tudom. Megmondtam neki, hogy a nevelőmamájával beszéltem. Megcsillant a gyerek szeme, kérdezte, hogy voltam-e náluk. Mondtam neki, hogy nem, csak telefonon beszéltünk. Egy kis kegyes hazugsággal azt mondtam neki, hogy üdvözli a volt nevelőmamája. Olyan boldog volt ettől. Annyira megilletődtem, amikor láttam, hogy vacsora előtt magában imádkozik. Biztos a nevelőcsaládtól tanulta, mert ott ez nem szokás.
És most végül leírom legaktuálisabb keserűségem. Sok beszélgetés után kompromisszumokkal meggyőztem férjemet, hogy patronáljuk a két fiút úgy, hogy havonta egyszer egy szombaton elvigyük őket ide-oda, rájuk szenteljük a figyelmünket, beszélgessünk velük, és nagyon-nagyon szeretgessük őket. Most hívtamfel az intézet igazgatóját, aki azt mondta, hogy nincs erre lehetőség.
Most mi a fenét tehetnék a fiúkért??????
Bocs, hogy ilyen hosszú lettem, pedig tényleg kihagytam csomó-csomó mindent....
Megtennéd?
