ISTEN ÖNÁTADÁSA

„Úgy szerette Isten a világot, hogy.....adta.....” Ján. 3, 16.

A megváltás nem csupán bűntől való szabadulás, nem is csak a személyes szentség megtapasztalása; Isten megváltása az éntől való teljes megszabadulás és a Vele való egység. A megváltás felől való személyes tapasztalatom a bűntől való szabadulás és a személyes szentség körül forog; de a megváltás valójában azt jelenti, hogy Isten Lelke kapcsolatba hozott engem Isten személyiségével, ezáltal önmagamnál végtelenül nagyobb valami hat át, Isten önátadása vesz engem körül.
Azt mondani, hogy a szentség és a megszentelődés prédikálása a hivatásunk, nem más, mint mellékvágányra futás. Arra vagyunk elhíva, hogy Jézus Krisztust hirdessük. Az a tény, hogy Ő megment a bűntől és szentté tesz, Isten önátadása csodálatos hatásának csupán egy része.
Az átadás soha sincs tudatában a saját hatásának, mivel egész életünk azzal az Eggyel van tele, Akinek átadtuk magunkat. Vigyázz, ne beszélj átadásról, ha sejtelmed sincs róla. Addig sohasem fogsz megtudni róla valamit, míg meg nem érted a Ján. 3, 16 értelmét, t. i., hogy Isten teljesen odaadta magát. Átadásunkban épp úgy odaadjuk magunkat Istennek, mint ahogy Ő odaadta magát érettünk: minden számítás nélkül. Nem gondolunk sohasem átadásunk következményére, mivel életünk egészen telve van Ővele.

ENGEDELMESSÉG

„Kinek odaszánjátok magatokat szolgákul az engedelmességre, annak vagytok szolgái.” Róm. 6, 16.

Ha meg akarom vizsgálni, hogy milyen hatalom uralkodik rajtam, legelőször is annak a kellemetlen ténynek kell a szemébe néznem, hogy ezért az uralkodásért én vagyok a felelős, mivel átadtam magam. Ha magamnak vagyok a rabszolgája, azért érdemlek feddést, mert a hátam megett levő idő bizonyos pontján átadtam magam önmagamnak. Hasonlóképpen, ha Istennek engedelmeskedem, ezt azért teszem, mivel Neki adtam át magam.
Engedj gyermekkorodban az önzésnek és rájössz, hogy nincs ennél bilincsbe verőbb zsarnokság a földön. Az emberi léleknek nincs önmagában annyi ereje, hogy el tudja oldani annak a lelki hajlamnak a kötelékeit, amely engedés révén alakult ki. Csak egy másodpercre engedj valamilyen vágynak (akár testi, akár lelki vágyról van szó, a lényege az, hogy azonnal bírni akar az ember valamit), csak egyszer engedj s noha később meggyűlölöd is magad ezért az engedésért, annak a bizonyos dolognak a megkötözött rabszolgája vagy. Az ember erejében egyáltalán nincs szabadulás, csak a megváltásban. A legnagyobb alázattal át kell magad engedni annak az Egynek, t. i. az Úr Jézus Krisztusnak, Aki meg tudja törni a feletted uralkodó hatalmat. „Mivelhogy felkent engem...hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek”. (Luk. 4, 18.)
Még a legkisebb, szinte nevetségesnek látszó dolgokban is úgy találjuk, hogy ez így van. „Ó, akkor hagyom abba ezt a szokást, amikor akarom.” De mégsem tudod, mert úgy fogod találni, hogy ez a szokás teljesen úrrá lesz feletted, mert készakarva engedtél neki. Könnyű azt énekelned, hogy „Ő megtör minden láncot”, és ugyanakkor mégis az önmagad rabszolgaságának az életét élned. Egyedül a Jézusnak való átadás tud összetörni bárkinek az életében mindenféle rabszolgaságot.

A CSÜGGEDÉS ISKOLÁJA

„És követvén őt, félnek vala.” Márk 10, 32.

Az első időben bizonyosak voltunk, hogy már mindent tudunk Jézus Krisztus felől, gyönyörűség volt mindent eladni és a szeretet merészségével kivonulni. De most már nem vagyunk olyan egészen bizonyosak. Jézus előttünk megy és olyan különös a tekintete. „Előttük megy vala Jézus, ők pedig álmélkodának.”
Van Jézusnak olyan tekintete, amely a tanítvány szívét gyökeréig megdermeszti, úgyhogy egész lelki élete levegő után kapkod tőle. Ez a különös Lény kőkemény arcával és rettenthetetlen elszántságával félelmet ébreszt bennem. Már nem Tanácsadó, nem Bajtárs többé; olyan szempont szerint cselekszik, amelyről én semmit sem tudok és elszörnyülködöm Felette. Eleinte bíztam abban, hogy megértem Őt, de már nem vagyok olyan biztos ebben. Kezdem érteni, hogy közbevettetés van köztem és Jézus Krisztus között: nem lehetek többé bizalmas Vele. Előttem jár, és nem fordul vissza soha; nem is sejtem, hová akar menni s a cél is szokatlanul messze került tőlem.
Jézus Krisztusnak az ember által megtapasztalt minden bűn és szomorúság mélyére le kellett hatolnia; ez teszi Őt olyan idegenné. Ha erről az oldaláról szemléljük, nem ismerjük meg Őt, életének egyetlen vonását sem tudjuk felismerni, azt sem tudjuk, hogyan fogjunk hozzá a követéséhez. Elől halad, olyan Vezér, aki nagyon idegen és nincs Vele bajtársi kapcsolatunk.
A csüggedés iskolája lényeges szükség a tanítványság életében. Enélkül ki vagyunk téve annak a veszélynek, hogy visszatérünk saját kis tüzünkhöz, és ott gyújtjuk meg lelkesedésünket. (Ézs. 50, 10 – 11.) Mikor a csüggedés sötétsége borul rád, tarts ki, míg elmúlik, mert ebből születik meg Jézusnak az a követése, amely kibeszélhetetlen öröm.

TÖVISEINKRŐL, NAGY ÖRÖMEST?

„Hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe... Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék az el tőlem. De ő ezt mondta nekem: »Elég neked az én kegyelmem...«"

(2Kor 12,7-9)

Mindnyájunknak van „tövise". A tövis fájdalmat okoz. Minduntalan emlékeztet a magunk erőtlenségére. Jézus szenvedéseinek jelképévé lett a tövisből font koszorú (Mk 15,17). Pál apostolnak is volt tövise. Nem tudjuk pontosan, hogy mi volt az. Talán külső megjelenésének erőtlensége? Talán valami fájdalmas és kellemetlen hatásokkal járó betegség?
Bármi lehet tövissé, ami fáj, ami korlátoz, ami erőtlenné tesz. Töviseinkről általában keserűen szoktunk beszélni. Lázadozunk ellenük. Vádoljuk miattuk Istent, elmarasztaljuk környezetünket. Pál apostol önvallomása más lehetőséget kínál nekünk.
Arra bátorít, hogy töviseinkkel álljunk az Úr elé. Sokakat vitt már tövisük megkeseredésbe, teljes visszavonultságba, szenvedések örvényébe, öngyilkosságba. Mi Isten elé vihetjük töviseinket. Őelőtte nem kell szégyellnünk, nem is lehet takargatni erőtlenségünket. Neki elmondhatunk mindent, igazán. Akárcsak az apostol tette: háromszor kértem az Urat, hogy távozzék ez el tőlem. Megtehetjük ezt mi is. Erre nézve bátorítást is kapunk Tőle: „Tárjátok fel kéréseiteket az Isten előtt" (Fil 4,6). „Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségünkön" (Zsid 4,15-16).
Isten előtt állva minden új megvilágításba kerül. A kegyelem fényébe. Itt érthetjük meg, hogy mindenestől fogva, töviseinkkel, gyengeségünkkel, alkalmatlanságunkkal együtt a hatalmas Úr Isten kezében vagyunk. Az Ö kegyelme hordoz minket. Ebben a rejtettségben

ismerhetjük fel, hogy mi az Ur Jézus Krisztusnak tulajdonai vagyunk. Az Ő kezéből sem halál, sem élet ki nem ragadhat (Róm 8,38-39). Neki van hatalma arra, hogy elvegye testünkből a tövist. De ahhoz is van hatalma, hogy minket erősítsen meg töviseink elhordozásához.
Ezen túl még lendületet is adhat a szolgálatunknak. Az a tövis, amely eddig bénítóan hatott, most értelmet nyer. Pál apostol megértette a neki adatott tövis értelmét: „hogy el ne bizakodjam". Mihelyt ezt felismerte, mindjárt öröm töltötte el. „Örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban..., mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős." Pál apostol elfogadta a neki adatott tövist, és azt tapasztalta, hogy az őt kiválasztó Úr ereje hordozza őt. így aztán kesergés helyett örömmel és fáradhatatlanul járta élete útját.
Mert a kegyelem bajainkkal, töviseinkkel együtt is hordoz minket. Egy „soktövisű" keresztyén embert megkérdeztek: Hogy vagy? Ő így felelt: Köszönöm, a bajokat is beszámítva, jól. Nekünk is elég az Ő kegyelme.

A MESTER ÍTÉL

„Mert nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt.” II. Kor. 5,10.

Pál azt mondja, hogy mindnyájunknak: igehirdetőknek és híveknek egyaránt „meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt.” Ha megtanulod, itt és most, hogyan kell Krisztus fehér fényében élni, az ítélet végül is gyönyörűséget okoz majd neked Istennek benned végzett műve felett. Maradj meg állandóan Krisztus ítélőszékével szemtől-szembe. Járj most az általad ismert legszentebb világosságában. A többi lelkek iránt érzett rossz hangulat végül is az ördög szellemében fog végződni, bármennyire kegyes volnál is különben. Egy test szerinti ítélet és a vége: pokol tebenned. Hozd azonnal világosságra és szólj így: „Uram, ezen a ponton bűnös voltam.” Ha nem ezt teszed, egészen megkeményedsz. A bűn büntetése a bűnben való megátalkodottságban áll. Nemcsak Isten bünteti a bűnt: a bűn erőre kap a bűnösben és teljes mértékkel fizet vissza. Semmiféle küzdés vagy imádkozás nem tud arra képesíteni, hogy bizonyos dolgok tevését abbahagyd. A bűn büntetése az, hogy fokozatosan megszokod és többé már nem is gondolsz arra, hogy bűn. A Szent Lélek beáradásán kívül semmi sem tudja megváltoztatni a bűn hozzánk tapadó következményeit.
„Ha pedig a világosságban járunk, amint ő maga is a világosságban van” (I. Ján. 1,7.). A világosságban járás sokunk számára csak azt jelenti, hogy a mások számára felállított erkölcsi követelményeink szerint élünk magunk is. Manapság nem a képmutatás a leghalálosabb farizeusság, hanem az öntudatlan valószerűtlenség.

A MUNKÁS URALKODÓ SZENVEDÉLYE

„Azért igyekezünk is, hogy....néki kedvesek legyünk.” II. Kor. 5,9.

„Azért igyekezünk is.” Küzdelmes munka ezt a fő törekvést mindig szemünk előtt tartani. Azt jelenti ez, hogy az ember évről-évre a legmagasabb eszményhez igazodik, és nem törekedve lelkek megnyerésére, egyházak alapítására, ébredések megindítására, csupán arra igyekszik, hogy „Néki kedves legyen.” Nem a lelki tapasztalat hiánya vezet bukáshoz, hanem annak az igyekezetnek a hiánya, amely magasra tartja az eszményt. Hetenként legalább egyszer tarts vizsgálatot Isten színe előtt, és nézz utána, vajon az Általa felállított követelményekhez igazodik-e életed. Pál ahhoz a muzsikushoz hasonlít, aki nem törődik a hallgatóság tetszésével, ha találkozhat tekintete karmesterének helyeslő tekintetével.
Minden olyan törekvés, amely a legcsekélyebb mértékben távol áll ettől „az Isten előtt való becsületes megállástól”, elvettetésünkkel végződhetik. Tanulj meg arra ügyelni, hogy mire irányul a törekvésed, és meg fogod érteni, miért olyan szükséges az Úr Jézus Krisztussal szemtől-szembe fordulva élned. Pál azt mondja: Nehogy testem más irányba sodorjon, állandóan megsanyargatom, és szolgává teszem. (I. Kor, 9, 27.).
Meg kell tanulnom mindent a fő törekvés szerint mérni s azt szünet nélkül fenntartani. Isten számára a nyilvánosság előtt annyit érek, amennyit a csendes magányban. Az-e a főtörekvésem, hogy az Ő tetszését megnyerjem és kedves legyek Ő előtte, avagy valami más, ami ennél kevesebb, ha egyébként még olyan nemes dolog is?

ÖSSZESZEDJEM MAGAM EHHEZ?

„Isten félelmében vivén véghez a mi megszentelésünket.” II. Kor. 7, 1.


„Mivelhogy azért ilyen ígéreteink vannak.” Igényt tartok Isten ígéreteinek beteljesedésére és joggal, de ez a dolognak csak emberi oldala; az isteni oldala pedig az, hogy az ígéretek révén ismerem fel Istennek reám való igényét. Például világosan látom-e, hogy testem a Szent Lélek temploma, vagy olyan testi szokásom is van, amely nem bírja el nyíltan Isten világosságát? A megszentelődés révén Isten Fia kialakul bennem, nekem ugyanakkor az a feladatom, hogy a Neki való engedelmesség útján természetes életem lelki életté alakítsam át. Isten a legelrejtettebb részletekig nevel minket. Mikor Ő veszi kezébe az ellenőrzést, ne tanácskozz testtel és vérrel: tisztítsd meg magad azonnal. Napi dolgaid közepette tartsd magad tisztán.
Testem és lelkem tisztátalanságaitól mindaddig tisztogatnom kell magam, míg mindkettő meg nem egyezik Isten természetével. Szellemi beállítottságom teljes összhangban van-e Isten Fiának bennem lévő életével, avagy értelmileg senkinek sem vagyok alárendelve? Krisztus érzületét alakítom-e ki magamban, Aki sohasem beszélt az önmagához való jogairól, de állandóan olyan belső éberségben maradt, hogy ezzel folyton alá tudta magát rendelni az Atyának? Felelős vagyok azért, hogy összhangban tartsam a lelkemet az Ő lelkével, és Jézus fokról-fokra felemel engem oda, ahol Ő élt: az Atya akaratának való tökéletes odaszenteltségre, semmi más dologra ügyet sem vetve. Az efajta megszentelődést viszem-e véghez Isten félelmében? Járhatja-e Isten saját útját velem, kezdik-e mások mind jobban és jobban látni Istent az én életemben?
Vedd komolyan Istennel való dolgodat, és minden mást hagyj vígan figyelmen kívül. Helyezd Istent a szó legszorosabb értelmében az első helyre.

.

ÁBRAHÁM HITÉNEK ÚTJA

„Kiment, nem tudván, hová megy.” Zsid. 11,8.

Az Ótestamentumban az Istenhez való személyes viszony elkülönülésben nyilvánult meg. Ez jut kifejezésre Ábrahám életében is, aki elkülönült hazájától, rokonaitól és ismerőseitől. Manapság ez az elkülönülés inkább erkölcsi és szellemi elkülönülés a nekünk legkedvesebbek életszemléletétől, amennyiben azok még nincsenek kapcsolatban Istennel. Jézus Krisztus ezt nyomatékosan hangsúlyozta (L. Luk. 14, 26.).
A hit, bár sohasem tudja, hová vezetik, mégis szereti azt az Egyet, Aki vezeti. A hit élete ez, nem az értelem és az ész élete; olyan élet, amelyben ismerjük azt, Aki rendeli, hogy „menjünk”. A hit gyökere egy Személy ismeretében rejlik, s a legnagyobb elejtő hurkok egyike az a gondolat, hogy Isten egész biztosan sikerre vezet minket.
A hit életének végső foka a jellem elérése. A jellemnek sok átmeneti változása van. Imádság közben érezzük, mint takar be Isten áldása s ez alatt az idő alatt átalakulunk. Azután újra visszatérünk a hétköznapokhoz, mire a dicsőség eltűnik. A hit élete nem szárnyakon való felemelkedést jelent, hanem azt jelenti, hogy járunk, és nem fáradunk el. Ez nem a megszentelődés kérdése, hanem a megszentelődésnél végtelenül magasabb dologé: a próbát kiállott és igaznak bizonyult hité. Ábrahám nem a megszentelődés mintaképe, hanem a hit életéé, a kipróbált és a valóságos Istenre épült hit életének mintaképe. „Ábrahám hitt az Istennek.” (Gal. 3,6.).

ISTENNEL VALÓ BARÁTSÁG

„Eltitkoljam-e én Ábrahámtól, amit tenni akarok?” I. Móz. 18, 17.

Örömei: Ez a fejezet az Istennel való barátság örömét fejezi ki, ahogyan alkalomadtán imádság közben megérezzük az Ő jelenlétét. Olyan sokat lenni Istennel kapcsolatban, hogy már nincs is szükséged arra, hogy kérd az Ő akaratának megmutatását: azt jelenti, hogy már közeledsz a hitben való élet iskolájának végső fokozatához. Ha Istennel helyes viszonyban vagy, ez a felszabadulás, a szabadság és az öröm élete, te magad vagy Isten akarata, s józan eszednek minden döntése az Ő akarata számodra, kivéve, ha Ő ellentmond. Dolgokat határozol el a Vele való tökéletes, örömteli barátságban, tudva, hogy ha elhatározásaid helytelenek, Ő mindig ellenőrzi azokat. Ha Ő megállít, azonnal állj meg.
Nehézségei: Miért állt meg Ábrahám imádság közben? Még nem volt olyan bizalmas viszonyban Istennel, hogy merészen tovább folytassa az imádkozást, mielőtt Isten megadta neki kérését: Istennel való barátsága még kívánnivalót hagyott maga után. Valahányszor hirtelen megakadunk az imádságban és így szólunk: „Nem tudom, talán nem is Isten akarata”, ilyenkor egy újabb fokkal tovább kell jutnunk. Nem vagyunk olyan bizalmas ismeretségben Istennel, mint Jézus volt, s ahogy Ő szeretné, hogy legyünk: „Hogy egyek legyenek, mint mi.” (Ján. 17, 11.). Gondolj arra a dologra, amelyért legutoljára imádkoztál: kérésednek, avagy Istennek adtad át magad? Arra voltál-e eltökélve, hogy nyerj valamit a Szent Lélektől, avagy arra, hogy Istenhez juss? „Jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek Tőle.” (Máté 6,8.). Azért kell imádkozni, hogy jobban megismerjük Istent. „Gyönyörködjél az Úrban és megadja neked szíved kéréseit.” (Zsolt. 37, 4.). Imádkozz tovább abból a célból, hogy eljuss Istennek magának tökéletes megértésére.

[/b]

ÉRDEK VAGY AZONOSÍTÁS?

„Krisztussal együtt megfeszíttettem.” Gal. 2,20.

A parancsoló lelki szükség azt kívánja, hogy a bűnre való hajlam halálos ítéletét aláírjuk, hogy minden érzelmi benyomást és észbeli meggyőződést változtassunk át a bűnre való hajlam, azaz az önmagunkhoz való jogigény ellen erkölcsi végzéssé. Pál így szól: „Krisztussal együtt megfeszíttettem.” Nem azt mondja, hogy: „Elszántam magam Jézus Krisztus utánzására”, vagy „Törekszem követni Őt”, hanem: „Azonosítottam magam Vele az Ő halálában!” Ha ilyen erkölcsi végzésre eljutok, és a szerint cselekszem, akkor Krisztus mindazt, amit a kereszten értem végrehajtott, bennem is végrehajtja. Önmagamnak Isten kezébe való szabad átengedése lehetőséget nyújt a Szent Léleknek, hogy Jézus Krisztus szentségében részesítsen engem.
„...élek pedig többé nem én...” Az egyéniség megmarad, de a fő rugó, az uralkodó hajlam gyökeresen megváltozik. Megmarad ugyan a test, de az önmagamhoz való régi sátáni jog le van rombolva.
„Amely életet pedig most testben élek...”; nem amelyet élni vágyom, amelyért imádkozom, hogy élhessem, de azt az életet, amelyet az emberektől látható halandó testben élek, „az Isten Fiában való hitben élem.” Ez a hit nem Pál hite Jézus Krisztusban, hanem az a hit, amelyet Isten Fia közölt vele: „az Isten Fiában való hit.” Ez nem hitben való hit többé, hanem olyan hit, amely minden tudatos korláton túl van: azonos Isten Fiának hitével.

AZ ÉGŐ SZÍV

„Avagy nem gerjedezett-e a mi szívünk mi bennünk?” Luk. 24, 32.

Meg kell tanulnunk az égő szív titkát. Jézus hirtelen megjelenik előttünk, a tüzek lángra lobbannak, csodálatos látomásaink vannak. Ilyenkor meg kell tanulnunk, miként őrizzük meg a mindenen áthatoló égő szív titkát. Az unalmas, sivár, komor mindennap a maga hétköznapi kötelességeivel és embereivel ki szokta ölni az égő szívet, hacsak meg nem tanuljuk a Jézusban maradás titkát.
Keresztyén életünk sok nyomorúsága nem a bűnből, hanem a saját természetünk törvényeinek nemismeréséből származik. Például hogy egy érzésnek szabad folyást engedjünk-e, vagy sem, azt egyedül úgy tudhatjuk meg, hogy látjuk annak az érzésnek az eredményét. Vond le a helyes következtetést és ha az eredmény olyasmi, amit kárhoztatna Isten, ne engedj neki utat. De ha olyan érzés, amelyet Isten Lelke gyújtott lángra, s nem engeded érvényesülni az életedben, alacsonyabb színvonalon fogja a hatását éreztetni. Ezen a módon állnak elő az érzelmes lelkek. Minél magasabb az érzelem, annál mélyebb a lealjasodás, ha nem nyilatkozhat meg a megfelelő színvonalon. Ha felindított Isten Lelke, tőled telhetőleg minden dologban engedelmeskedj, a következményekkel pedig ne törődj. Nem maradhatunk a megdicsőülés hegyén, hanem engedelmeskednünk kell az ott nyert világosságnak: tettekké kell változtatnunk a látomást. Ha Isten látomást ad, vidd véghez a dolgot azon az alapon, és ne bánd, hogy mibe kerül.

TESTILEG GONDOLKOZOM?

„Mert amikor irigykedés, versengés és visszavonás van köztetek, vajon nem testiek vagytok-e?” I. Kor. 3,3.

Természetes ember nem tud semmit a testiségről. A test a Lélek ellen vágyakozik, aki az újjászületés alkalmával tért be hozzánk, a Lélek pedig a test ellen vágyakozik; ez idézi elő a testi gondolkozást. „Lélek szerint járjatok” – mondja Pál – „és a testnek kívánságát véghez ne vigyétek” (Gal. 5,16.), így a testi gondolkozásmód el fog tűnni.
Összeférhetetlen, kis dolgok miatt hamar elszomorodó vagy-e? „Óh, keresztyén ember sohasem ilyen!” Pál apostol azt mondja, hogy igenis ilyenek s az ilyesmiket a testi gondolkozásmódra vezeti vissza. Van a Bibliának olyan igazsága, amely nyomban ingerlékenységet vált ki belőled? Ez annak a bizonyítéka, hogy még testi vagy. Ha a megszentelődés végbement benned, ennek a lelkületnek nyoma sem maradt nálad.
Ha Isten Lelke valami helytelen dolgot fedez fel benned, nem azt kívánja tőled, hogy hozd rendbe: azt kívánja, hogy fogadd el a világosságot. Ő majd rendbehozza. A világosság gyermeke nyomban bevallja bűnét és leplezetlenül oda áll Isten színe elé, a sötétség gyermeke ellenben így szól: „Ó, ki tudom magyarázni a dolgot!” Mikor a világosság beárad a lelkedbe s a bűntudat megérlelődik abban, légy a világosság gyermeke, tégy vallomást, Isten azután elbánik mindazzal, ami gonosz. Ha mentegeted magad, bebizonyítod, hogy a sötétség gyermeke vagy.
Mi a jele annak, hogy a testies érzület elmúlt már? Ne ámítsd magad: a testi gondolkozásmód elmúlása az elképzelhető legkézzelfoghatóbb valami. Isten gondoskodik arról, hogy számtalan alkalmad legyen az Ő kegyelme csodáját a magad számára kipróbálni. A gyakorlati kísérlet az egyetlen bizonyíték. „Érdekes” – mondod – „ha azelőtt esett volna meg ez velem, az érzékenység lelkét ébresztette volna fel bennem!” Sohasem szűnsz meg a világ legjobban ámuló embere lenni annak láttán, amit Isten belső életedben vitt véghez érted.

„Vezetem majd a vakot olyan úton, amelyet nem ismertek.” (Ézs. 42:16)

Gondoljuk csak el: Ő, a végtelenül dicsőséges Úr – mint a vakok vezetője. Micsoda határtalan együttérzés van ebben! A vak ember nem képes megtalálni az olyan utat, amelyet nem ismer. Még ha ismeri is az utat, akkor is nehezen tud menni rajta; de egy ismeretlen úton vezető nélkül nem tud járni. Természet szerint valamennyien vakok vagyunk, az üdvösség útját nem találjuk meg, csak ha az Úr rávezet bennünket. Ő vezérel mindaddig, amíg elérünk hozzá, hogy azután megnyissa szemünket. Mindnyájan vakok vagyunk a jövőnket illetően is: nem látjuk előre még azt sem, hogy egy óra múlva mi lesz velünk. Az Úr Jézus azonban vezet bennünket egészen utunk végéig. Áldott legyen az Ő neve!
Mi nem sejtjük, hogyan érkezhet szabadulás a számunkra. Az Úr azonban tudja, és vezet bennünket, amíg meg nem menekültünk minden veszedelemtől. Boldogok azok, akik a jó Pásztor kezébe teszik a kezüket, és teljesen rábízzák útjukat és önmagukat is. Az Úr mindvégig vezeti őket, és amikor végül hazaérnek a dicsőség honába és végigtekintenek majd az úton, amelyen Isten vezette őket, szívből jövő, őszinte hálaének tör majd ki belőlük nagy jótevőjük dicséretére.
Uram, vezess ma engem is, szegény vak gyermekedet a te utadon, mert én nem ismerem a helyes utat.

ALÁBBSZÁLLNI AZ Ő CÉLJAIRA

„Annak növekednie kell, nekem pedig alább szállanom.” Ján. 3,30.

Ha egy lélek számára szükségletté válsz, elhagyod Isten parancsát. Mint munkásnak, az a nagy felelősséged, hogy a Vőlegény barátja légy. Ha látod egyszer, hogy egy lélek Jézus Krisztus igényével áll szemben, megtudod, hogy helyes irányú volt-e a befolyásod. Ilyenkor ne nyújtsd ki a kezed a szülési fájdalmak megelőzése céljából, hanem imádkozz inkább, hogy tízszerte erősebbek legyenek azok, míg nincs az az erő a földön vagy a pokolban, amelyik azt a lelket vissza tudná tartani Jézus Krisztustól. Újra meg újra műkedvelő gondviseléssé válunk. Közbelépünk és útjában állunk Istennek, miközben így szólunk: „Ez vagy az a dolog nem történhet.” Ahelyett, hogy a Vőlegény barátjának bizonyulnánk, együttérzésünkkel útjába állunk. Az a lélek egy szép napon így fog szólni: „Ez a tolvaj ellopta szeretetemet Jézustól, én pedig elveszítettem a felőle való látásomat.”
Őrizkedj attól, hogy helytelen dolog felett örvendezz egy lélekkel. Gondoskodj inkább arról, hogy a helyes dolog felett örvendj. „A vőlegény barátja pedig, aki ott áll és hallja őt, örvendezve örül a vőlegény szavának. Ez az én örömem immár betelt. Annak növekednie kell, nekem pedig alább szállanom.” Ezt János örömmel, nem szomorúan mondta: a lelkeknek végül meg kell látniuk a Vőlegényt! János azt mondja, ez az ő öröme. Ez a munkás teljes eltűnése, többé nem gondol rá senki.
Vigyázz, ahogy csak tudsz, míg egy másik lélek életében meg nem hallod a Vőlegény hangját. Ne törődj azzal, hogy ez zavart, felfordulást, a testi egész-ség megrendülését vonja maga után. Örvendezz isteni derűvel, ha hallod egyszer az Ő szavát. Gyakran láthatod, hogy Jézus Krisztus szétrombol előbb egy életet, mielőtt megmentené. (v.ö. Máté 10,34.)

Nekem mindig a csendes percek "mondanak" a legtobbet.
A mindennapos hajszaban keptelenseg olykor Istenre figyelni ugyanakkor ugy gondolom O akkor is szemmel tart engem mikor en egyebekkel vagyok elfoglalva.
Viszont mikor csend van nos akkor en is figyelek Ra ilyenkor mindent elmondhatok Neki es kerem hogy figyelmeztessen hibaimra keresem a kerdeseimre a valaszt ezek a percek mindent jelentenek nekem .
Lehet nem ertek meg mindent egyszeruen csak RA figyelek.Es csend van.