Más szóval"aki nincs velünk az ellenünk van. "

"Hitler,Sztálin"

A tandíj jó ötlet,de aki ez ellen tiltakozik,az még ezért nem lessz kommunista,és természetessen egy keresztény hívő,őt is úgy szereti,mind a többi felebarátját.

A nemzeti termelést adókat itt kell tartani foggal-körömmel. Minden elismerésem a Kókáé, amiért meghagyta az Audi kiváltságait. Ugyanis egy gazdaság akkoor tud teljesíteni, ha termel. Ha szolgáltat és kereskedik, akkor csak egymás zsebéből rángatjuk a pénzt. Ebből lesz az a sokat szidott import orientált, belső fogyasztásra alapozott közgazdasági zsákutca. Most ez leegyszerűsítő volt, mert pl. a New Deal sem volt hülyeség. Alapesetben mégiscsak a termelő szektor teszi le az értékeket az asztalra. A lengyelek megmondták, hogy akinek nem tetszik az új rendszer, annak kívül tágasabb. Mindenki maradt. Egyébként meg akkor mi van, ha eltűnik egy pár bevásárló központ? Kevésbé pörögne az import termékek fogyasztása, csökkenne az eladósodás és megélne a kis és középvállalkozó is. Szumma: ha termel valaki, akkor ám legyen kivételezett, ha nem, akkor álljon be a sorba egyenrangúként. Egy cég sem menne el, mert a kisebb haszon mindig jobb, mint a semmi. Ha valaki nem jutna a gazdaságosként meghirdetett selejthez, akkor nem venné meg a beetető cucc mellé kirakott kacatot, amire valójában semmi szüksége. Nézd meg a protestáns etika alapján álló közösségeket. Puritánok voltak életmódjukban is, nem pedig konzumidióták.

Amit a felsőoktatásról írsz az OK. Azért nem lehet lasszóval sem fogni szakmunkást, mert már mindenki főiskolára jár, vagy egyetemre. Nem akarok megbántani senkit, de biztos te is tudsz jópár olyan diplomát említeni, aminek nincs piaci értéke. Ezeken a tanszékeken már a tankönyv tartalomjegyzékének ismerete biztos 4-es, ha már tudsz vizsga közben értelmeset kérdezni a tanártól, akor jeles. Ebbe ronda etatista módon bele kell nyúlni. Az egy hülyeség, ha fizetnek érte, akkor maradjon a halom büfészak.
A határok meghúzásához: míg egy ttk-s szakon kivágják a csoport 80 %-át, addig egyes btk-s szakokon aki nem kitűnő az már nem biztos, hogy képes egyszerre járni és rágózni.
Egészséges szerkezetű oktatásunk akkor lesz, hogyha a gazdasági igénytől többet az állam nem finanszíroz. Ilyen ronda etatista módon. Mindjárt lenne piaci értéke a diplomáknak. És jutna jelentkező máshova is és a rekord munkanélküliség mellé nem párosulna munkaerő hiány. Ehhez képest a tandíj másodlagos kérdés. Reális ösztöndíj rendszerrel, a társadalmi-gazdasági környezet realitását figyelembe véve és a fokozatosság elvét betartva nincs vele semmi bajom, de ez a mostani rendszer nem ilyen.
Tényleg azt látom, hogy mi ezekben a kérdésekben meg tudnánk egyezni, de az országot a jelenlegi fonák helyzetből a fejéről a talpára állítani szinte reménytelennek tűnik. Na de van akinek semmi sem lehetetlen és fordulhatunk hozzá bizalommal. Ha a nemzetünkért imádkozunk biztos hogy nem kell a gyors siker miatt burn out tréningekre szaladgálni.
Üdv: Kuruc

Aktuális összegzés:

Gáspár G. János
2007. március 21. 10:42
Ha nem is össze, de tartozunk



A magyar ideológiai élet nagy reformátora néhány hónapja Szembenézni című dolgozatának bevezetéseként azt találta leírni, hogy „sokan vagyunk szem a láncban”. A kifejezés – a szerzőt jellemző módon – áthallás: Illyés Gyula a Magyar Szemlében éppen most tárgyalt versében, Az egy mondat a zsarnokságról-ban írja, hogy „ahol zsarnokság van / mindenki szem a láncban”. A jeles szerző, történetesen éppen Magyarország miniszterelnöke, nem a zsranokságról szól, hanem „szakmai és politikai hibák láncolatá”-ról. E megfogalmazás szerint ő maga is egy szakmai vagy politikai hiba, amivel országszerte sokan egyetértenek. Aztán azt is kifejti, hogy legszívesebben „egyetlen huszárvágással” teremtene rendet az összekuszálódott viszonyokban. E képzavar persze jellemző, hiszen a huszárvágást karddal szokás gyakorolni, vagyis azt üzeni, hogy legszívesebben kardélre hányná azt a rendszert, amely olyan, amilyen, de mégiscsak demokrácia, a kard uralmát pedig ugyancsak joggal nevezhetjük zsarnokságnak. Ezt az ambíciót politikailag nem korrekt bevallani, de a szövegformálás mégis árulkodik: a stílus maga az ember.

Az időről időre felbukkanó zavaros megfogalmazások és képzavarok a maguk módján éppúgy leleplezik előadójukat, mint a nyelvbotlások, melyekről már néhai Freud professzor idestova száz éve írt alapvető tanulmánya előtt is tudott volt, hogy sohasem véletlenszerűek. Éppen ellenkezőleg, vagy magát a személyiséget jellemzik, vagy valami eltitkolni akart ismeret tör fel bennük. Ezért joggal gondolhatjuk, hogy valakire a tévedései, gondolati botlásai jellemzőbbek lehetnek, mint az, amikor, gondolatait önmaga vagy tanácsadói teljes mértékig kontrollálva, jól fésült formában tárják a nyilvánosság elé.

Ennek értelmében korántsem tekinthető véletlennek az, hogy Gyurcsány Ferenc a Népszabadságban közreadott, és vélhetően stratégiai jelentőségűnek szánt tanulmányában katartikus erejűnek szánt tanulmányának már bevezető mondataiban megjelennek a diktatúra fogalmára utaló motívumok. Talán még érdemes is lett volna a szövegegyüttes egészének zavaros mélységeit és mély zavarosságát elemezni – de abban a kapkodó rohamozásban, amely a kormányfő politikáját és esetenkénti ideológiai megnyilatkozásait jellemzi, az újabb és újabb tendenciózus zagyvaságok mindig új szakaszokat nyitnak. Olyannyira, hogy a figyelmes olvasó csak álmélkodik, hogy a szerző környezetében miért nincs valaki, aki megfékezné, és – noha az igazmondás egy zsarnoki alkatú személyiség környezetében aligha számíthat a hivatalnokok fontosabb erényei közé – szembenézve vele megmondaná: azért ezt valahogy másként kellene csinálni.

Ilyen munkatársa azonban nem akad, ahogyan nincs olyan sem, aki a reformoknak nevezett végiggondolatlan intézkedéshalmaz újabb elemeinek felvetésekor figyelmeztetné arra, hogy egyazon pillanatban talán mégsem kellene mindenütt frontális támadást indítani a még működő intézmények ellen. És mivel efféle gát a miniszterelnök környezetében nincs, megszólalásainak nyelvi szerkezete, stílusa éppen úgy a végig gondolatlanságról, a gondolkodás zagyvaságáról árulkodik, mint maga a mai, „reformpolitiká”-nak nevezett furcsa képződmény.

Ezúttal az elmúlt hetek néhány megnyilatkozásáról akarunk szót ejteni. A ma már pártja élére került (tehát immár vezér és kancellár) kormányfő a szocialista napilap után a nagyhírű Times-ban megjelent interjújában (ahol önmagát lefegyverző szerénységgel sztárnak minősítette) egy-egy ostoba szófordulatért ugyancsak nem ment a szomszédba, mert ott esetleg lebeszélték volna róla. Sajnálatos módon ez nemcsak nyelvi probléma, és nem is csak az ő baja, hanem mindnyájunké, mert – akár tetszik, akár nem – Magyarország miniszterelnöke akkor is a miénk, ha éppen nem érezzük magunkénak. Így amit mond és tesz, azt a világ akkor is a mi számlánkra terheli, ha nem kapott tőlünk fölhatalmazást arra, hogy a nevünkben akár konkrét pénzügyi, akár politikai, erkölcsi stb. értelemben adósságokat csináljon.

Azért kell ezt leszögeznünk, mert ha nem így volna, nem kellene a mai magyaroknak, köztük egykori elkötelezett németelleneseknek, nyilasok által üldözötteknek, zsidókat bújtatóknak is pirulni Sztójay, Szálasi vagy éppen Rákosi, és bizony Kádár valamint apró csahosaik miatt. Hogy azonban ez a szégyenérzetük ne enyhüljön, arról többek közt Magyarország jelenlegi miniszterelnöke is többszörösen gondoskodik. Nemcsak azzal, ahogyan a múlt bűneinek haszonélvezőjeként jeles külföldi vezetőket fogad családja demokratikusabb vidékeken elrabolt vagyonnak minősülő villájában, nem is azzal, hogy nagy nyilvánosság előtt is képes rasszista-típusú viccelődésre, hanem azzal is, ahogyan politikai ellenfeleinek rasszista-antiszemita hírbehozásával az egész nemzetet járatja le.

Természetesen egyetlen faji alapokra játszó megnyilvánulásából nem következik, hogy Gyurcsány Ferenc rasszista, amiként pusztán abból, ahogy a kettős állampolgárságról tartott népszavazást megelőző, az utódállamokban élő magyarok magyar állampolgárságának megszerzését megkönnyítő jogszabály ellen kampányolt, sem következik, hogy tudatosan magyarellenes lenne. Utóbbi még abból sem következik, ha politikájában de facto vannak olyan elemek, amelyek a szélesebb, ám egyúttal természetesebb értelemben felfogott magyar nemzeti érdekek ellenében hatnak.

Mint ismeretes, a globalizáció minden tudatos nemzetromboló szándék nélkül, a maga természetes dinamikája okán nem a nemzeti érdekek (tehát korántsem csak magyar!) kifejező, hanem azok ellen hat. Ebből adódóan az a gondolkodásmód, amely szerint Magyarország, tehát a magyar nemzet sorsában döntő jelentőségű problémák megoldását a globalizációtól kellene várni, eleve sérti a nemzet érdekeit – ha mással nem, azzal, hogy nem figyel rájuk eléggé.

Ennél azonban többről is szó van. Arról ugyanis, hogy olyan érdekeket nem lehet sikerrel képviselni, amelyeket nem ismer valaki. A nemzetek sorsa, létük tartalma ma főként kultúrájukban, történetükben jelenik meg. Ahhoz, hogy valaki a nemzet érdekeit képviselhesse, ismerni kell annak történetét, kultúráját. Nyilvános megszólalásai nyomán azonban azzal kell szembesülnünk, hogy Magyarország miniszterelnökének ilyen irányú ismeretei nem ölelik fel a középiskolai történelemoktatás törzsanyagát – így pedig indokolatlan azt várni tőle, hogy képes legyen a magyarság történelmi érdekeit-értékeit képviselni, védeni. Merthogy nemcsak a tudatos magyarellenesség lehet fenyegető, hanem a magyarság dolgait illető tudatlanság is.

Ezt kellett éreznünk a közelmúltban a tekintélyes Times-ban közreadott interjút olvasva is. A magyar miniszterelnök természetesen ebben a megnyilvánulásában is óvakodott az eddigi politikai tevékenységével való szembenézéstől, ehelyett a hazai politikai válságjelenségeket az ellenzék problémájaként forgatta meg a pártpolitika páclevében. Szíve joga, hogy ezt tegye, és még az Alkotmány is garantálja, hogy meg is tehesse. A haza egyéni érdekű piszkolgatásában csak a lelkiismerete és az ízlése korlátozhatná, de úgy tűnik, éppen ez indítja a – végső soron – saját érdekeivel is ellentétes kirohanásokra. (T. i. ha kormányzása során valóban valamiféle vérszomjas nácizmus kezdene gerjedezni, akkor azért őt is terhelné felelősség – míg ha egy kiegyensúlyozott, Európához közeledő ország vezetőjeként mutatkozna, az az ő dicsőségét is szolgálná.) Ehelyett azonban a mandzsettájából előhúzott antiszemitizmus kártyával akarja megnyerni a partit.

De maradjunk a történelemnél. Az interjú szövege szerint Árpád-sávosnak titulált zászló a magyar nácik, a nyilasok jelképe volt. Az állítás egyetlen célja: a teljes magyar ellenzék lejáratása, rasszista színben való feltüntetése. Anélkül, hogy a zászlóval kapcsolatos történelmi ismeretterjesztésbe bonyolódnánk, szögezzük le: ez egyszerűen nem igaz. A nyilasok jelképe – ki hinné… – a nyilaskereszt volt. Nem vitás, piros-fehér sávos háttér előtt. De nem annyira zászlón, mint karszalagon hordták: a nemzeti zászló még az ő idejükben is a háromszínű, piros-fehér-zöld lobogó maradt. Ilyenformán Árpádsávos zászlók alatt – szemben a Times-ban állítottakkal – nem meneteltek magyar zsidók százezrei Auschwitzba, ahová – korábban – vagonokban szállították őket. Nem szállíthatták volna egyébként akkor sem, ha történetesen Szálasi Magyarországának ez lett volna a hivatalos jelképe, mert – ki hinné… - a nyilas bábállam nem volt olyan meghitt viszonyban a Szovjetunióval, hogy az ilyen transzportokat átengedtek volna az általa ellenőrzött területeken – merthogy addigra, Szálasi és pribékjei vágyaival szemben, a hírhedett megsemmisítő tábor felé vezető vasútvonalak már a Vörös Hadsereg által felszabadított részekre estek. Szálasi hatalomra jutásának idejére a vidéken élő magyar zsidóság túlnyomó többségét már elhurcolták – és mint ismeretes, 1944 nyarán a deportálás befejeződött.

Ez nem Szálasiék érdeme: ha rajtuk múlik, a fővárosi zsidóság is hasonló sorsra jut – ám szándékuktól függetlenül – nem juthatott. Amire a nyilasok még képesek voltak, azt megtették, és karszalagjuk emléke is éppen elegendő ok ahhoz, hogy politikai kontextusban jó érzésű és felelős magyar polgárok igenis tartózkodjanak a megjelenésével rossz emlékeket idéző zászló használatától.

De nem az agyontárgyalt zászlókérdésről van szó, hanem arról, hogy történelmünk kritikus kérdéseit illetően felelős politikus nem engedhet meg magának olyan fokú tudatlanságot, amilyet az elmúlt időkben a miniszterelnöktől láthattunk. Aki ilyen fokon nincs tisztában a magyar történelem tragikus és katasztrófába vivő szakaszának eseményeivel, az nemcsak az 1944. október 15-e utáni eseményeket nem ismeri, hanem azt sem, ami előtte történt. Ráadásul a miniszterelnöki tudatlanság attól is veszélyes, hogy a mögötte álló hivatali autoritással párosulva iskolát teremthet – mint láttuk, teremtett is. A szövegét Gyurcsánnyal illetve kommunikációs csapatával gyaníthatóan egyeztető Demszky Gábor (aki a hetvenes évek elején, azt követően, hogy az egyetemi ifjúság Március 15-i megemlékezését a rendőrség brutálisan szétverte, a Tanácsköztársaság akkor még álló emlékművéhez tervezett a „nacionalistákkal” szemben ellentüntetést) a maga beszédében ugyancsak a „Szálasi és bandája” által halálba küldött százezrek példáját idézi. Beszédének külön stiláris bájt ad, hogy Szálasi bűntársainak megnevezésére éppen a „banda” szót találta alkalmasnak, mely kifejezés valaha a Rákosi-Gerő időkben volt divatos: „Tito és bandája”, „Rajk és bandája”.

Habár elborzasztó az, ahogyan a belpolitikai versengésben a baloldal és a liberálisok alkotta koalíció minden lehetséges és lehetetlen eszközt fölhasznál a jobboldal és a szélsőjobboldal, illetve a náci eszmékkel is érintkezésbe kerülő extrémizmus összemosására, ehhez 1989-óta hozzá kellett szoknunk. De még mindig nem sikerült megtalálni azokat az eszközöket, amelyekkel ez, nemcsak a célba vett politikai tömböt, hanem a nemzet egészét kompromittáló harci eszköz semlegesíthető.


A történelem megalázásának (megreformálásának?) gyurcsányi modellje azonban nem szorítkozik a rasszizmus-nácizmus tematikára. A magyar szocialisták nemzedékeken át megőrződött legitimációs komplexusával (is) küszködő miniszterelnök ez idáig nem tudott úgy a szájára venni történelmi kort, személyiséget, eseményt, folyamatot, hogy a vége ne valami otrombaság legyen. Így volt ez a Nagy Imre sírja fölötti szereplésekor („Te mit csinálnál a helyemben” – fordult a mártír miniszterelnök sírja felé, most ne térjünk ki arra, hogy ez a bárki mástól is elfogadhatatlan csendőr-pertu tőle miért minősíthetetlen durvaság), és hogy életútja, közéleti magatartása okán tőle már az is kegyeletsértő, ha Bibó Istvántól idéz, vagy akár a szájára veszi a nevét. (Tudniillik Bibó egyik sarkalatos politikai tétele az volt, hogy hazudni nem szabad.)

Az énképében magát Nagy Reformerként üdvözlő miniszterelnök retorikájában a reformkor természetesen megkülönböztetett szerepet kap. Így volt ez egy korábbi Batthyány emlékezésen, ahol azt találta mondani, hogy az 1848-as szabadságharcot is reformok követték (mintha már akkor is annak a bejelentését készítette volna elő, hogy március 15-én nem forradalmat, hanem reformokat ünneplünk). Akkor arról felejtkezett meg, hogy – mondjuk ki az igazi nevét – az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot a reformkor nem követte, hanem megelőzte. És Világos után nem reformok, hanem megtorlás és önkényuralom következett.

A Batthyány-emlékezéskor még csak sejtelemesen lengedező képlet mostanra határozott körvonalakat és zavarosságában is határozott tartalmat kapott. Eszerint „48 a kereszténység felvételét követő időszak” (nota bene: e megfogalmazásban a magyar államiság szinte teljes története, vagyis az, amit szűkebb értelemben a magyar történelemnek tekintünk, mindössze egyetlen időszak!) „legnagyobb változása”. És ez, tehát az elismerten legnagyobb változás,„amit forradalomnak gondolunk” az valójában reform volt, a változásokat nem Pest, hanem Pozsony harcolta, onnan indult a hajó Bécsbe. Ahol, ha március 13-án el nem kergetik, ott várta volna a reformereket a még náluk is nagyobb reformer, a már-már forradalmi nagyságként ünnepelhető Metternich. (Itt is meg kell állnunk egy pillanatra: ha ez így igaz, akkor 1956. október 23. is félreértés volt, nem pedig forradalom. A gyurcsányi történelmi logika szerint ’56 forradalmárai a XX. Kongresszuson szónokoltak, és a legnagyobb forradalmár maga Hruscsov volt.)

Hogy nem a miniszterelnöki szónoklat értelmezése, hanem maga a szónoklat történelemképe brutálisan önkényes, az a továbbiakban még inkább bebizonyosodik. Akkor, amikor a szabadságáért harcoló, forradalmi Magyarország politikai történései e képtelen vízióban Petőfi és Batthyányi nézeteltérésként jelennek meg. Nos, igen: Petőfi forradalmisága, ha úgy tetszik: jakobinus szenvedélyessége, nem érte be a reális erőviszonyokra figyelő „galambok” fontolva haladásával. Ez igaz. Ám a valóság mégis az volt, hogy a nemzet vívta élethalál harcát a szabadságáért, a nyiladozó demokrácia és jogállamiság állt szemben az önkényuralommal, a polgárosodás a kiváltságok világával. (Egyébként az sem lehet kétséges, hogy előbb-utóbb a rebellis magyarokkal szembenálló Ferenc József is a reformok útjára lépett volna, csak addig még akasztatott egy kicsit…)

A sorskérdésekben a nemzet javáért harcba szálló Petőfi és Batthyányi, a miniszterelnök példázatával ellentétben, nem egymással szemben, hanem egymás mellett álltak. Ennek alapját értékrendjük, a nemzethez való hűség erkölcsi parancsát a mártírhalálig vállaló feddhetetlen jellemük teremtette meg. És éppen ez a moralitás 1848. március 15. egyik legfontosabb, időtlen üzenete. És éppen ezért hivatkozhatott Batthyányi az áprilisi törvények megvalósításának garanciájaként a közbizalomra és közbecsületre – olyan fogalmakra, amelyeknek használata a hazug 2006-os választási kampány és az őszödi hazugság-beszéd győzedelmes hőse részéről nemcsak hiteltelen, hanem egyenesen blaszfémia.

Igen, Petőfi és Batthyányi összetartoztak. Gyurcsány Ferenc úgynevezett ünnepi beszédének kulcsszavaként refrénszerűen az összetartozásra hivatkozott. De ahogyan a januári Szembenézésből az igazi szembenézés hiányzott, mostani megszólalása sem lehetett képes az összetartozás érzésének fölkeltésére. Mert kivel tartozik össze Gyurcsány Ferenc? Petőfivel és Batthyányival aligha: ők a nemzetért az életüket adták, és nem azon és a másfélszáz év előtti rendszerváltáskor nem azon buzgólkodtak, hogy az úrbéri birtokok privatizálásán meggazdagodva egy új oligarchia tagjai legyenek. Nem hinném, hogy a két éve arcul ütött határon túli magyarok vele éreznék magukat összetartozónak. És nem érezhetnek így az itthoni becsapottak, azok, akiknek fáj, ha lek......ák a hazájukat, akik arcátlanságnak tartják, ha valaki korábbi hazugságaira mint jogforrásra hivatkozik.

Összetartozik persze az Őszödön majd a későbbi bizalmi szavazáson ellenszavazat nélkül mögé álló MSZP frakcióval, meg a majd egy emberként elnökévé választó párttal. Összetartozik azokkal, akik érdekből vagy tudatlanságból örömmel elhiszik hazugságait.

Szeretném azt hinni, hogy ez kevés. Vannak politikusok, akiktől még az igazságot is nehéz hitelesnek elfogadni. Gyurcsány Ferenc eddigi pályafutása során egyetlen pillanatig sem tetszett szavahihetőnek: eddigi működésével csak a közvélemény megosztásában volt példátlanul eredményes. A féligazság a politikában általában teljes valótlanságot jelent. A miniszterelnök szájából az összetartozunk formula ugyan valótlanság, de felerészben mégis igaz: mert ha össze nem is, de máskülönben sokkal, nagyon sokkal tartozunk. Olyan sokkal, amely az ország gazdasági szuverenitását (és mind azt, ami erre épül) romba döntötte. És az ország megosztottságát nem ilyen vagy olyan zászlók jó vagy rosszhiszemű, esetleg csak balgaságból fakadó lobogtatása okozza, hanem az, hogy – a miniszterelnök ambíciói ellenére – még mindig vannak, akik számára ez a helyzet elfogadhatatlan.

Az írás előzetes a Magyar Szemle március végén megjelenő, 2007/2. számából

Ez a cikk majdnem minden tételt megmagyaráz abban a csődtömegben, amit Magyarország lúzertöténelmének nevezhetünk.
A magát nemzetikeresztény nevező elit/értelmiség/stb. rendre az előítéleteit, álmait és rémálmait vetíti ki a valóságra, és ebben a virtuális problématérben akarja megoldani problémákat, ami megoldásokra természetesen mindig a valóság reagál és nem a virtuális világuk.
Ezért van az, hogy permanes stratégiai hibákat vétve egyre csak lúzerpályára kormányozzák az országot.
Hogy miért írok a nemzetikeresztény oldalról? Azért mert az ország 1100 éves történelmét nem kommunizmus 40 éve juttata a mai állapotba, bát kétségtelen nagyobb a szerepe benn mint a számok által mutatott arányok, de fővállalkozó mégiscsak más.
A valóság, a tények tudomásul vétele, a helyzet reális értékelése nagyon nem megy.
üdv
ex

Szia Ex!
Éppen a tényeket tudomásul véve, az a szomorú, hogy - bármennyire is próbálják takargatni - , a reális értékelést nagyon nem lehet eltitkólni. Én se mondom, hogy a szösszenet minden egyes mondatával egyetértek, de lássuk be, hogy még világi szemmel nézve is, erkölcsileg nagyon szegények vagyunk a jelenlegi miniszetelnökünkkel. És akkor a hitről még nem is beszéltem.
Üdv.: Zoli

Miért van az az érzésem, hogy nem ugyanarról beszélünk, bár első ránézésre úgy tűnik?
üdv
ex

Ex írta:

Aki tandíj ellen tiltakozik az kommunista és nem szeretem.

üdv
ex[/quote]


Kedves Ex!
Kár, hogy nem szeretsz, de mit tudok csinálni?Ez van.Tudod, az én gyermekem nem ostoba, de nem is kitűnő, tehát nincs benne az első 15-ben, így jövőre nem biztos, hogy tudja folytatni a sulit.Szerinted, miért akarnak sokan felsőbb iskolákat elvégezni.Azért mert ez a felvételi követelmény egy álláshoz, minimum egy nyelvvizsga, és diploma.Anélkül szóba sem állnak veled.Utána érdeklődtünk a segélynek, kaphat havi 5000,-forintot, na ebből fizesd ki a százezreket.Á, nem is megyek bele, de most az a helyzet, akinek van pénze, az tanulhat, az gyógyíttathatja magát, nyaralhat....stb., a többi szegény meg húzza egy darabig, aztán majd csak eltűnnek szép lassan.Tudod, hány ember van aki már annak is örülne, ha mindennap jól lakhatna, és itt nem segélyeken tengődőről írok, hanem dolgozó emberekről.Na, most ezeknek az embereknek a helyzete
kilátástalan lett.Az emberek többsége nem segélyt szeretne, hanem dolgozni, és legyen bejelentett állása, és keressen annyit, hogy élhető életet tudjanak élni.Tudod, hogy van olyan ember, aki 25éve fizeti a tb-t,
de most nem tud elmenni az orvoshoz, mert fizetnie kellene, mert munkanélküli már több mint egy éve és nem kap semmiféle ellátást, csak ha fizet.A lényeg igenis, tiltakozom a tandíj ellen, igenis tiltakozom hogy ne lehessen megválasztani az orvost, igenis tiltakozom az ellen, hogy nem lehet egy nyamvadt fájdalomcsillapítót venni csak, ha felíratod, tiltakozom a vizitdíj ellen, és még sok minden ellen tiltakozom.Ja és nem vagyok kommunista. Én Jézus párti vagyok!
Amúgy Jézus azt mondta, hogy szeretned kellll engem!
Üdv szeretettel cilla

Kedves Cilla!
Nem én vagyok az ellenséged, hidd el, hanem az aki évtizedeken át azt sulykoltaa, hogy állambácsi segíti a szegényeket és milyen derék dolog az.
A dolgozó emberek kilátástalanságát pontosan ez a szemlélet állítja elő.
Tunnillik az állambácsi nagyon sokat elvesz, aztán kénye kedve szerint osztja szét. Na ez a szétosztás még soha nem sikeredett igazságosra és elvileg nem is sikerülhet.
Értsd meg most is te fizeted a tandíjat, meg gyógykezelést, meg gázártámogatást, meg minden mást is, csak úgy hogy a zsebedbe sem kerül az a pénz, hanem a nagy Elosztó eldönti, hogy mit ad neked belőle. És egyben lehetsz csak biztos, hogy ebben a nagy elosztásben mindig rosszul jársz, mert csak rosszul járhatsz.
Az államnak nincs pénze, csak neked. Az állam nem tud senkinek segíteni, mert nem állít elő értéket, hanem elveszi tőlünk és abból "jótékonykodik". Ne higyj a sok süketelésnek!
üdv
ex

Kedves Ex!
Eszembe se jutott, hogy ellenségem volnál.Én nem a segélyekre akarok rámenni, mert ha azt mondják, nézd itt van a munkahely, ahol élhető bért kapsz, bejelentenek, és nem fogadod el, akkor így jártál ember, akkor ne panaszkodj, de míg ez nincs meg, addig miből várják, hogy fizessenek az emberek?Persze érteni vélem, hogy mit mondasz, csak ahol én lakom, nagyon sok a szegény, és itt olyanokról is beszélek, akik már ledolgozták a 40évet és éheznek, télen nem fűtenek..stb.Tudod túl bonyolult nekem ez az egész politika, de nem jó ez így, az biztos.Amúgy csak arra a megjegyzésedre írtam, amit írtam, és a maximális politizálásom ezzel ki is fújt.
Üdv szeretettel cilla

Tudom, hogy nem segélyre hajtasz.
Azt is tudd, hogy éppen ez az állam által szorongatott helyzet az oka az alacsony foglalkoztatásnak is, meg annak is, hogy a dolgozó emberek is szűkölködnek.
üdv
ex

-

Erre már többször reagáltam, ha nem értetted meg, akkor annak az az oka, hogy nem akarod.
üdv
ex

[/quote]
Miért van az az érzésem, hogy nem ugyanarról beszélünk, bár első ránézésre úgy tűnik?
üdv
ex[/quote]

Kedves Ex!

Mert az első pillantás nem bűn, de a második ránézés már igen...

(Ezt a mondatot, a szem - lányokon való - legletetése összefűggésében, hallottam egyszer régen, ami erőssen megmaradt bennem. Oly annyira, hogy a "ránézére" szóra ez ugrott. Természetesen csak egy vicces válasz erejéig.

Nem szeretnék veled vitába keveredni, mert a politikához kicsiny vagyok.
Hozzászólásaidból, tudom, hogy te ezt már olyan fokon űzöd, amilyen fokra én nem szeretnék eljutni. Ezt nem bántásnak szántam, csak azt akarom mondani, hogy nem szeretnék többet foglalkozni vele, mint érdemes. A konzervatív értékeimet, akkor se fogom megtagadni, ha az ehhez legközelebb álló párt butaságokat művel. Ezt a cikket csak azért biggyesztettem ide, mert, - ha nem is teljesen -, de helyénvalónak tartom, és azt mondja ki amit, gondolok a mai helyzetről. És ami fontos, hogy nem nincs benne indulat. Nyilván ezzel a beismerésemmel egyesek szemében máris "csőcselék" lettem. De inkább legyek csőcselék az ő szemükben, mint Isten szemében.

Nem lehed védeni a védhetetlent.

Azon tűnödöm, hogy nézeteltérésünk ellenére, a mindennapi életben, miért van az, hogy olyan kevés remek fickóval találkozok, mint te?
Tudom, hogy te nem csőcselékeznél le csak azért, mert sokszor nem értek egyet írásaiddal.

Üdv.: Zoli

-

--