A LEGKÉNYESEBB KÜLDETÉS A FÖLDÖN

„A vőlegény barátja.” Ján. 3, 29.

A jóságnak és a tisztaságnak sohasem kellene önmagukra vonniuk a figyelmet: az ő szerepük egyszerűen az, hogy mágnesvasként Jézus Krisztushoz vonzzák az embereket. Ha a szentségem nem Őhozzá vonzza az embereket, akkor nem is igazi szentség, hanem csak olyan befolyás csupán, amely rendellenes érzelmeket ébreszt, és mellékvágányra tereli a lelkeket. Valaki, ha még olyan szent is, akadály lehet, ha nem Jézus Krisztust mutatja az embereknek, hanem csak azt, amit Krisztus érette tett. Az ilyen azt a benyomást hagyja maga után: „Milyen nagyszerű jellem ez az ember!” A Vőlegény igazi barátja nem ilyen. Ha ilyen vagyok, én növekszem mindig, nem pedig Ő.
Hogy a Vőlegény barátságában és az Iránta való hűségben megmaradhassunk, több gondot kell fordítanunk a Vele való erkölcsi kapcsolatunkra, mint bármi másra, akár az engedelmességre is. Néha úgy van, hogy nincs is minek engedelmeskedni, az egyetlen teendő csak az, hogy a Jézus Krisztussal való eleven kapcsolatot fenntartsuk, és azzal törődjünk, hogy semmi más ebbe ne avatkozzék bele. Engedelmeskednünk csak adódó alkalomkor kell. Válság esetén ki kell találnunk, mi Isten akarata. De az élet nagyobb része nem öntudatos engedelmességből, hanem a Vőlegény barátja viszonyának megőrzéséből áll. A keresztyén munka eszköz lehet arra, hogy egy lélek figyelmét eltereljük Jézus Krisztusról. Ahelyett, hogy a Vőlegény barátai lennénk, műkedvelő gondviselést játszunk s Ő ellene hadakozhatunk, miközben az Ő fegyvereit használjuk.

LÁTÁS SZEMÉLYES TISZTASÁG ÁLTAL

„Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják.” Máté 5,8.

A tisztaság nem ártatlanság, annál sokkal több. A tisztaság az Istennel való állandó lelki összhang eredménye. Növekednünk kell a tisztaságban. Az Istennel való élet zavartalan lehet, a belső tisztaság makulátlan maradhat, mégis a külszínen levő hamvas lehellet néha-néha beszennyeződhet. Isten nem oltalmaz meg minket ettől a lehetőségtől, mivel ezen a módon értjük meg a személyes tisztaság által való látás fenntartásának szükségességét. Ha Istennel való életünk lelki hamvassága a legkisebb mértékben is csökkenőben van, mindent ott kell hagynunk, hogy ezt rendbehozzuk. Gondolj arra, hogy a látás a jellemtől függ: a tisztaszívűek látják meg Istent.
Isten tesz minket tisztává az Ő mindenható kegyelme által, de valamire: a testi életre nekünk is ügyelnünk kell. Ez által jutunk kapcsolatba más emberekkel és más szempontokkal és ezek azok, amik beszennyezhetnek. Nemcsak benső szentélyünket, kell Istennel helyes viszonyban megőriznünk, de a külső udvarokat is tökéletes összhangba kell hoznunk azzal a tisztasággal, amelyet Isten ad nekünk kegyelméből. A lelki megértésen nyomban folt esik, mihelyt a külső udvar beszennyeződik. Ha az Úr Jézus Krisztussal való személyes kapcsolatunkat meg akarjuk őrizni, ez azt fogja jelenteni, hogy egyes dolgoknak nemcsak a megtevésétől, de még a gondolatától is borzadva el kell fordulnunk, sőt vannak olyan törvényes dolgok is, amelyeket még érintenünk sem szabad.
Hogy másokkal való viszonyunk közepette hogyan őrizzük meg mocsoktalanul a személyes tisztaságot, annak igen jó módja, ha így szólunk magunkhoz: Ez a férfi vagy ez a nő tökéletes Jézus Krisztusban! Ez a barátom vagy ez a rokonom tökéletes Jézus Krisztusban!

LÁTÁS SZEMÉLYES JELLEM ÁLTAL

„Jöjj fel ide, és megmutatom neked, amiknek meg kell lenni.” Jel. 4,1.

Emelkedett kedélyállapot csak a személyes jellem emelkedett voltából származhat. Ha életed külsőségeiben is az általad ismert legmagasabb eszmény szerint élsz, Isten folytonosan így szól hozzád: „Barátom, jöjj még magasabbra!” A kísértés aranyszabálya így hangzik: „Menj még magasabbra!” Ha magasabbra jutsz, más kísértésekkel és más jellemvonásokkal állsz szemben. A sátán a felemelkedés fortélyát használja a kísértésben; így tesz Isten is, de a hatás merőben különböző. Mikor az ördög magasabb helyre visz fel téged, olyan magasra csigáztatja fel veled a szentségről vallott eszményed, hogy azt test és vér sohasem tudja elviselni. Olyan ez, mint valami lelki akrobata-mutatvány: fent egyensúlyozol a levegőben és nem mersz megmoccanni. De ha Isten emel fel az Ő kegyelméből a mennyei magaslatokra, nem kell kiálló hegycsúcsot keresned, hogy lábad megvesd rajta; nagy fennsíkot találsz ott, amelyen könnyedén mozoghatsz.
Hasonlítsd össze lelki életed történetében ezt az elmúlt hetet a múlt évnek ugyanezzel a hetével, hogy meglásd, miként hívott Isten magasabbra. Mindnyájan elvitettünk oda, ahonnan magasabb szempontból nézhetjük a dolgokat. Az Isten-adta igazságnak sohase legyen olyan pontja számodra, amelyet nyomban meg nem valósítasz az életben. Valósítsd meg ezt az igazságot és maradj meg a világosságban.
A kegyelemben való növekedést nem az méri, hogy nem mentél visszafelé, hanem az, hogy már bele tudsz tekinteni jelenlegi lelki állapotodba. Hallottad, amint Isten így szólt: „Jöjj még feljebb!” Nem rád vonatkozott ez, hanem arra, hogy tanulj meg mélyebben beletekinteni a jellemedbe.
„Eltitkoljam-e én Ábrahámtól, amit tenni akarok?” (I. Móz. 18,17.) Istennek el kell titkolnia előlünk, amit tenni akar, míg személyes jellemünk által el nem jutunk arra a helyre, ahol ki tudja azt jelenteni.

Kedves Erika!

Ha ezt te magad írtad, akkor köszönet érte, és kívánom, hogy legyenek még ilyen magvető gondolataid. Egyszerűen kisimultak az idegeim, olyan jó volt olvasni.

Ha esetleg idézted valahonnan, akkor meg azt kívánom, hogy ugyanilyen sikerrel keress tovább, és oszd meg velünk.


Üdvözlettel: Zsolt

Kedves Zsolt!

Ezek nem az én gondolataim, Oswald Chambers: Minden tőlem telhetőt az ő uralmáért c. áhítatos könyvéből másolom be mindig az aznapit. Ez a könyv az 1.kiadása a jelenleg Krisztus mindenek felett címmel kaphatónak.

Az áhítatos könyvek közül ezt olvasom a leggyakrabban, én is sokat épülök belőle, örülök, hogy te is.

NINCS ITT VALAMI FÉLREÉRTÉS?

„Menjünk ismét Judeába. Mondták neki a tanítványok:....újra oda mégy?” Ján. 11, 7-8.

Lehet, hogy nem értem meg, amit Jézus mond, de veszedelmes dolog emiatt azt állítani, hogy Jézus tévedett abban, amit mondott. Sohasem helyes azt gondolni, hogy Isten valamelyik szavának való engedelmességem gyalázatot hoz Jézus fejére. Csak az engedetlenség hoz Reá szégyent. Sohasem helyes az Ő becsületéről vallott véleményemet annak a helyébe tennem, amire egész érthetően indít engem, még ha ez abból az őszinte vágyból fakad is, hogy elejét vegyem az Ő nyilvános megszégyenülésének. Mikor egy ajánlat Istentől való, azt annak a csendes állhatatosságából tudom meg. Ha mérlegelnem kell a mellette és az ellene szóló körülményeket, és közben kétely vagy vita támad bennem, akkor olyan elemet viszek bele a dologba, amely nem Istentől való, és arra a következtetésre jutok, hogy az ajánlat nem volt helyes. Sokan vagyunk hűségesek a Jézus Krisztus felől vallott nézeteinkhez, de hányan vagyunk hűségesek Őhozzá magához? A Jézus iránti hűség azt jelenti, hogy oda kell lépnem, ahol semmit sem látok. (v.ö. Mt. 14,29.). A saját nézeteimhez való hűség viszont azt jelenti, hogy előbb megtisztítom a talajt felfogóképességem segítségével. A hit nem az észre alapított megértés, a hit önmagam önkéntes kiszolgáltatása egy Személynek ott, ahol nem látok utat.
Azon vitatkozol magadban, hogy a Jézusban való hitben tégy-e meg bizonyos lépést, vagy várj-e addig, amíg megérted, hogyan tedd meg azt a magad erejéből? Engedelmeskedj Neki vidám és gondtalan örömmel. Ha vitatkozni kezdesz, amikor Ő mond valamit, azért teszed, mert az Ő becsületéről alkotott fogalmadnak semmi köze sincs az Ő becsületéhez. Jézushoz vagy-e hű, avagy a Róla vallott nézeteidhez? Hűséges vagy-e ahhoz, amit ő mond, avagy próbálsz megalkudni olyan elgondolások alapján, amelyek nem Tőle származnak? „Valamit mond néktek, megtegyétek.” (Ján. 2, 5.)

URUNK MEGLEPETÉSSZERŰ LÁTOGATÁSAI

„Ti is azért legyetek készek.” Luk. 12, 40.

A keresztyén munkásnak arra van a legnagyobb szüksége, hogy bármely pillanatban kész legyen Jézussal szembe találni magát. Ez nem könnyű dolog, bármilyen tapasztalataink legyenek is. Nem a bűn, vagy a nehézségek, vagy a körülmények ellen kell küzdelmet folytatnunk, hanem a munkába való olyan nagymérvű elmerülés ellen, hogy nem vagyunk készek minden pillanatban szembe találni magunkat Jézus Krisztussal. Ez az egyetlen szükség, nem az, hogy a hitünket, vagy a hitvallásunkat, avagy a magunk hasznos voltának kérdését vizsgáljuk: hanem az, hogy szembe találjuk magunkat Ővele.
Jézus ritkán jelenik meg ott, ahol várjuk. Mindig ott szokott megjelenni, ahol a legkevésbé várjuk, és mindig egészen okszerűtlen összefüggések közepette. Egy munkás csak úgy tud hű maradni Istenhez, ha készen van az Úr meglepetésszerű látogatásaira. Nem a szolgálat számít, hanem az a mély lelki valóság, amely minden pillanatban várja Jézus Krisztust. Ez adja meg életünknek azt a csodaváró gyermeki magatartást, amelyet Ő kíván meg tőlünk. Ha készek akarunk lenni Jézus Krisztus látogatására, fel kell hagynunk az úgynevezett vallásossággal, (azaz a vallásnak, mint a kultúra magasabb fajtájának a használatával), és lelkileg valódiaknak kell lennünk.
Ha, megkerülve annak a vallásos kornak a hívását, amelyben élsz, Jézusra tekintesz, és a szíveddel az Ő kívánalmán, t. i. az Ő szellemében való gondolkodáson csüngesz, az emberek gyakorlatiatlannak és álmodozónak fognak nevezni, de amikor Ő a nap terhe és forrósága közepette meg fog jelenni, te leszel az egyetlen, aki készen vagy. Ne bízz senkiben, még a földön járt legnagyobb szentben sem, ne is végy róla tudomást, ha akadályoz abban, hogy feltekints Jézus Krisztusra.

MEGKEMÉNYEDÉS ISTENNEL SZEMBEN

„Álmélkodott, hogy nincsen közbenjáró.” Ésa. 59, 16.

Sokan azért hagyjuk abba az imádkozást és keményedünk meg Istennel szemben, mert csupán érzelmeinkkel vagyunk érdekelve az imádságban. Jól hangzik, ha elmondhatjuk, hogy imádkozunk; könyveket olvasunk az imádságról, amelyek elmondják, hogy az imádság igen jótékony hatású, hogy lelkünk megnyugszik és szellemünk felemelkedik, amikor imádkozunk; de Ézsaiás szavai azt tartalmazzák, hogy Istent álmélkodásba ejtik az efféle gondolatok az imádságról.
Az imádat és a közbenjáró imádság kéz a kézben kell, hogy haladjanak; az egyik nem lehetséges a másik nélkül. A közbenjáró imádság azt jelenti, hogy összeszedve magunkat, Krisztus szellemében tudjunk gondolkodni arról, akiért imádkozunk. Isten imádása helyett túl gyakran megállapításokat tákolunk össze magunknak arról, hogy miként hat az imádság. Imádjuk-e Istent, avagy vitába szállunk Vele: „Nem látom világosan, hogyan fogod ezt végrehajtani.” Az ilyen beszéd biztos jele annak, hogy nem imádjuk Őt. Ha elveszítjük Istent a szemünk elől, kemények és dogmatikusok leszünk. Saját kéréseinkkel árasztjuk el Isten trónját és szinte diktáljuk Neki, hogy mit kívánunk Tőle. Nem imádjuk Istent, arra sem törekszünk, hogy Krisztus érzületét alakítsuk ki magunkban. Ha megkeményedünk Istennel szemben, kemények leszünk az emberekhez is.
Úgy imádjuk-e Istent, hogy összeszedve magunkat és Őt megragadva, kapcsolatba kerüljünk azzal, amit Ő gondol azok felől, akikért imádkozunk? Szent viszonyban élünk Istennel, vagy kemények, dogmatikusok vagyunk?
„De úgy sincs senki, aki helyesen tudna másokért imádkozni.” Akkor légy te magad az az egyetlen, aki imádja Istent, és aki szent közösségben él Ővele. Kezdd el a közbenjáró imádság igazi munkáját és gondold meg, hogy ez a munka olyan munka, amely nem ejt tőrbe. Az evangélium prédikálása tőrbe ejthet, de a közbenjáró imádság nem.

ÉBERSÉG VAGY KÉPMUTATÁS BENNÜNK

„Ha valaki látja, hogy az ő atyjafia vétkezik, de nem halálos bűnt, könyörögjön és az Isten életet ad annak, aki nem halálos bűnnel vétkezik.” I. Ján. 5, 16.

Ha nem vigyázunk éberen arra a módra, ahogy Isten Lelke munkálkodik bennünk, lelki képmutatókká válunk. Látjuk, hogy hol vétkeznek a többi emberek, mire ítéletünket csúfolódó bírálattá változtatjuk, ahelyett, hogy imádkoznánk értük. A kijelentéshez nem értelmünk élessége révén jutunk, hanem a Szent Lélek egyenes belénkáramlása által. Ha nem ügyelünk ennek a kijelentésnek a forrására, a bírálgatás középpontjaivá válunk és elfeledjük, amit Isten mond: „Könyörögjön és az Isten életet ad annak, aki nem halálos bűnnel vétkezik.” Legyen gondod magadra, különben képmutató lesz belőled, másokat akarsz minden erőddel megjobbítani, mielőtt önmagad leborulnál Isten imádására.
Az Isten által valaha reánkrakott terhek egyik leggyengédebbje a többi lelkek megítélésének terhe. Azért jelent ki előttünk bizonyos dolgokat, hogy ezeknek a lelkeknek a terhét az Ő színe elé vigyük s így kialakítsuk magunkban Krisztusnak felőlük való gondolatát. Amikor így imádkozunk értük, Isten így szól: „Életet ad annak, aki nem halálos bűnnel vétkezik.” Nem mi hozzuk kapcsolatba Istent a saját gondolatainkkal, hanem arról van szó, hogy annyira összeszedjük magunkat, hogy Isten képes legyen közölni velünk saját gondolatát arra vonatkozólag, akiért közbenjárólag imádkozunk.
Lát-e bennünk valamit Jézus Krisztus saját lelkének fáradozásaiból? Addig nem láthat, míg a Vele való teljes egység által fel nem emelkedünk oda, ahol megértjük az Ő nézetét azok felől, akikért imádkozunk. Bár megtanulnánk olyan odaadó szívvel imádkozni másokért, hogy Jézus Krisztus teljesen megelégedett lehessen velünk, mint másokért imádkozókkal.

SZÍVESSÉG VAGY SZÍVTELENSÉG MÁSOKKAL SZEMBEN

„Krisztus az,...aki esedezik is érettünk.” „A Lélek esedezik a szentekért.” Róm. 8, 34, 27.

Hogy közbenjáró imádkozókká legyünk, van-e szükségünk más indokolásra is azon kívül, hogy Krisztus „mindenha él, hogy esedezzék érettük” (Zsid. 7,25.), hogy a Szent Lélek „esedezik a szentekért?” Olyan eleven kapcsolatban élünk-e embertársainkkal, hogy mi, mint Istennek a Lélek által tanított gyermekei, a közbenjárás munkáját végezzük érettük? Kezdjük azokon a körülményeken, amelyek között élünk – otthonunk, üzletünk, országunk, a jelen válságos idők, már amennyire minket vagy másokat érintenek – képesek-e ezek a dolgok letörni minket? Kizavarnak-e minket az Isten jelenlétéből és nem hagynak-e időt az Ő imádására? Akkor álljunk meg azonnal s igyekezzünk olyan élő közösségbe kerülni Istennel, hogy a másokhoz való viszonyunk a közbenjárás alapján maradhasson meg, ahol Isten csodákat visz végbe.
Vigyázz, hogy túlbuzgóságból elébe ne vágj Istennek, amikor az Ő akaratát szeretnéd teljesíteni. Mi Istent is megelőzzük ezerféle tevékenységünkkel, ennek következtében annyira túl vagyunk terhelve személyekkel és nehézségekkel, hogy Istent sem imádjuk és közbe sem járunk többé. Ha teher és nyomás szakad egyszer ránk és mi nem vagyunk az imádat magatartásában, az nemcsak azt eredményezi, hogy megkeményedünk Istennel szemben, de kétségbeesés is támad a lelkünkben. Isten állandóan olyan emberekkel hoz minket össze, akik iránt egy szemernyi vonzalmat sem érzünk. Hacsak nem imádjuk Istent, mi sem természetesebb annál, hogy szívtelenül bánunk velük. Egy bibliai igével intézzük el őket, amely úgy hat rájuk, mint egy lándzsadöfés, vagy egy futtában odavetett jótanáccsal magukrahagyva őket, odébb állunk. Egy szívtelen keresztyén rettentő fájdalom lehet Urunknak.
Urunk és a Szent Lélek közbenjárásának egyenes vonalán állunk-e mi?

A MINDENT FELÜLMÚLÓ DICSŐSÉG

„Az Úr küldött engem..., hogy szemeid megnyíljanak.” Csel. 9, 17.

Midőn Pál visszanyerte szemevilágát, egyúttal olyan betekintést nyert az Úr Jézus Krisztus személyébe, hogy ettől kezdve élete hátralévő részében és prédikálásában nem tudott másról, csak Jézus Krisztusról: „Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, még pedig mint megfeszítettről.” (I. Kor. 2,2.) Ettől kezdve Pál szíve és lelke számára Jézus Krisztus tekintetén kívül semmisem bírt vonzóerővel.
Meg kell tanulnunk, miként őrizzük meg jellemünket utolsó kis ízéig abban a romlatlan állapotában, amelyet Jézus Krisztus látása jelentett ki számunkra.
A lelki embernek az a jellemvonása, hogy önmagával szemben az Úr Jézus Krisztusnak, másokkal szemben pedig Isten céljainak a magyarázója. Életének mindent felölelő szenvedélye Jézus Krisztus. Valahányszor erre az ismertetőjelre bukkansz valakiben, érezni fogod, hogy az illető Isten szíve szerint való ember.
Sohase engedd meg bárkinek, hogy eltérítsen téged Jézus Krisztus szemléletétől. Ez a próbaköve annak, hogy lelki ember vagy-e, vagy sem. Nem-lelkinek lenni azt jelenti, hogy más dolgok hatnak rád egyre növekvő vonzóerővel.

„Ezekkel törődj, ezekkel foglalkozz, hogy előrehaladásod nyilvánvaló legyen mindenki előtt” (1Tim. 4:15)

Ez az ígéret gyakorlatilag azt jelenti, hogy az Ige feletti szorgalmas elmélkedés és az Úrért teljes odaadással végzett munka révén fejlődni fogunk, és fejlődésünk mindenki számára látható lesz. Nem a Biblia sietős olvasása, hanem az olvasottakban való elmélyülés jár igazán szellemi haszonnal. Nem a felületesen végzett munka, hanem a munkának való igazi odaadás a gyümölcsöző. „Minden munkádban gyümölcsöző leszel”, de nem a sietős kapkodás útján, hanem a szívünk igazi odaszánása által.
Ha megosztjuk magunkat Isten és a Mammon között, Krisztus és önmagunk között, nem fejlődünk semmit. Mindenestől oda kell szánnunk magunkat a szent feladatok végzésére, különben siralmas ügynökei leszünk a mennyei dolgoknak, és a hitben sem fogunk növekedni.
Igehirdető vagy? Légy egészen az, és ne fecséreld energiádat másodrangú dolgokra. Mi közöd akkor a világ dolgaihoz vagy a tartalmatlan szórakozásokhoz? Keresztyén vagy? Tedd Jézus Krisztus szolgálatát életed legfőbb feladatává, egyetlen céloddá! Először légy te magad mindenestől Krisztusban, csak azután cselekedj mindent Krisztusért, különben nem fogsz fejlődni, és fáradozásod hiábavaló lesz, mert sem a gyülekezet, sem a világ nem fogja tapasztalni rajtad keresztül azt az erőt, amellyel Krisztusról kellene bizonyságot tenned.

Úgy legyen!

VAJHA MEGISMERTED VOLNA TE IS!

„Vajha megismerted volna te is, csak e mostani napodon is, amik a te békességedre valók! de most elrejtettek a te szemeid elől.” Luk. 19, 42.

Jézus diadalmenetben vonult be Jeruzsálembe; a város alapjáig megmozdult, de egy idegen isten, a farizeus büszkeség lakozott benne. Ez a farizeizmus vallásos és igaz volt, mégis „meszelt sír” volt.
Mi vakít meg engem ezen az én mostani napomon? Idegen istenem van nekem is, – nem valami utálatos szörny, de valami uralkodó hajlam formájában? Nem egyszer állított Isten szemtől-szembe ezzel az idegen istennel s olyankor arra gondoltam, hogy át kellene adnom magam, de mégsem tettem meg ezt a lépést. Éppen csak hogy megúsztam valahogy a válságot, de még mindig az idegen isten birtokában vagyok. Vak vagyok azon dolgok iránt, amelyek az én békességemre valók. Ijesztő az a tény, hogy azon a helyen lehetnénk, ahol Isten Lelke akadálytalanul férhetne hozzánk, mi mégis csak a kárhozatunkat növeljük Isten szemében.
„Vajha megismerted volna te is!” – Isten egyenesen a szívünket ragadja meg és Jézus könnyei vannak e mögött. Ezek a szavak büntethető felelősséget foglalnak magukban; Isten felelőssé tesz minket azért, amit nem látunk. „Most elrejtettek a te szemeid elől”, – mivel azt a bizonyos hajlamot sohasem adtam át. Milyen feneketlen szomorúság van ezekben a szavakban: „lehetett volna”! Isten a bezárt ajtókat sohasem nyitja meg többé. Más ajtókat nyit meg, de eszünkbe juttatja, hogy vannak általunk bezárt ajtók, amelyeket sohasem kellett volna bezárni, elgondolások, amelyeknek sohasem kellett volna beszennyeződniük. Sohase félj, ha Isten visszahozza a múltat. Hadd tegye meg az emlékezet a maga útját. A maga feddésével, figyelmeztetésével, szomorúságával Isten szolgája az emlékezet. Isten a „lehetett volna” szomorú tényét a jövendő csodálatos lehetőségévé fogja változtatni.

A BIZALMATLANSÁG AMA HATÁRAI

„Imé eljő az óra..., hogy szétoszoljatok.” Ján. 16, 32.

Jézus nem feddi tanítványait; a tanítványok hite valódi volt ugyan, de meg volt zavarva; nem működött a valóság tényei közepette. A tanítványok szétszóródtak a maguk érdekeihez; ezek az érdekek azonban sohasem voltak Jézus Krisztusban. Miután teljesen összekapcsolódtunk Istennel a megszentelődésben, az a feladat vár ránk, hogy kidolgozzuk hitünket életünk minden viszonylatára. Szét fogunk szóródni, nem ugyan a munkába, hanem a belső vigasztalanság állapotába és itt tanuljuk meg, mit jelent Isten áldásaival szemben belsőleg halottnak lenni. Készek vagyunk-e erre? Nem mintha mi magunk választanánk ezt az állapotot, de Isten úgy alakítja körülményeinket, hogy ide jutunk. Míg át nem éltük ezt a tapasztalatot, hitünk érzésekkel és áldásokkal kipárnázott hit. De ha egyszer itt vagyunk már, mindegy, hova állít Isten minket s milyen a belső vigasztalásunk: magasztalni tudjuk Istent, hogy minden jól van. Ez az életünk minden viszonylatára alkalmazott hit.
„...és engem egyedül hagytok.” Magára hagytuk Jézust, mikor az Ő gondviselése folytán szétszóródtunk? Vagy azért hagytuk Őt magára, mert nem látjuk Istent a körülményeinkben? Ez a sötétség Isten fenségéből származik. Készek vagyunk-e megengedni Istennek, hogy úgy cselekedjék velünk, ahogy Neki tetszik, elkészültünk-e arra, hogy bizonyos áldásoktól megfosztva maradjunk? Míg Jézus Krisztus nem Úr az életünkben, mindnyájan a magunk kis céljait szolgáljuk. Hitünk tudatos, de még nem állhatatos. Isten sohasem siet; ha várunk, Isten rá fog mutatni arra, hogy nem annyira Ő iránta érdeklődtünk, mint inkább az áldásai iránt. Az Isten áldása iránti érzék alapvető.
„Bízzatok, én meggyőztem a világot!” (33.v.) Lelki határozottság az, amire szükségünk van.